Magyar Narancs: A tárgyalások mindig közvetlenül, szemtől szemben zajlottak?
Albert Rohan: A megbeszélések többségén én elnököltem. A két delegáció egymással szemben foglalt helyet. Közvetlenül egymással tárgyaltak, én hol ennek a félnek, hol a másiknak adtam szót. Csak akkor avatkoztam közbe, ha a vita elkalandozott. Az albánok albánul, a szerbek szerbül beszéltek, szimultán tolmácsolással.
MN: Hogy jöttek ki egymással? Martti Ahtisaari azt nyilatkozta valahol, hogy sose látott még embereket ennyire gyűlölni egymást.
AR: Néhányan valóban így éreztek, a kosovói szerbek közül páran rendkívül radikális megfogalmazásokkal éltek. Nem mind, néhány. De a szerb delegáció vezetői profik voltak, és a tárgyalás normális hangnemben zajlott. A kosovói albánok persze szintén indulatba jöttek, ha a másik oldal támadta őket, de a tónus általában professzionális volt, olyan, mint bármely parlamentben. Magánjelleggel, a kávészünetekben vagy az ebédnél nem érintkeztek egymással. Csak elvétve. Az is egyértelmű volt, hogy a szerb delegáción belül a belgrádi kormányé az irányítás. Ezt a kosovói szerbek is elfogadták.
MN: A napirendet és a tárgyalás menetét ki határozta meg?
AR: Mi. Összesen négy területet vitattunk meg: a decentralizációt, a közösségi jogokat, az egyházi műemlékek kérdését és a gazdasági ügyeket. És folyvást téma volt Kosovo státusának, vagyis hovatartozásának a kérdése is. A decentralizációról szóló utolsó ülésen fél napig csak a státusról beszéltünk. De a státus kérdése minduntalan felbukkant, hiszen a praktikus részletek bajosan voltak elválaszthatók az alapproblémától. Ilyenkor a két fél csak ismételgette az álláspontját, a legcsekélyebb elmozdulás, sőt, az elmozdulás legcsekélyebb gondolata nélkül.
MN: A tárgyalássorozat elején az egyik fél leszögezi, hogy függetlenséget akar, a másik meg azt, hogy ebbe nem egyezik bele. Aztán ezt ismételgetik - miközben folyik egy rendkívül aprólékos, sok részletre kiterjedő, komplex megállapodás kidolgozása. Önök azt gondolták, hogy ha minden részletben sikerül megegyezni, akkor a végén a státusról is megállapodnak?
AR: Nem. Ettől az illúziótól rendkívül hamar megszabadultunk. Még a tárgyalások előtt meglátogattuk mind a belgrádi, mind a pristinai vezetőket. Nyilvánvalóvá vált, hogy a státusról a dolog természeténél fogva nem létezik kompromisszum. Vagy független vagy, vagy nem vagy az. Egyszerre nem lehetsz ez is, meg az is. A részletekben viszont lehet kompromisszumokat kötni. Azt is tudtuk, hogy ha formálisan a státus megvitatásával kezdjük a tárgyalásokat, az első ülés után befejezettnek tekinthetjük az egész folyamatot. Próbáljuk inkább először a gyakorlati kérdéseket kezelni - ezek közül számosat ugyanis meg lehet oldani anélkül, hogy a státusvitát eldöntenénk! A decentralizáció például ilyen. Kosovo hovatartozásának a kérdése persze mindig ott lebeg a háttérben, de a megyékhez jogokat telepíteni vagy a kisebbségek számára helyeket garantálni a parlamentben és a kormányban - ezek nem a státus függvényei. Ahogy nem az az osztozkodás a tulajdonon meg az adósságokon sem. Ezeknek mindenképpen a végére kellett járni, függetlenül attól, hogy Kosovo független lesz-e, vagy csak teljes autonómiát élvez majd. És ezeket meg is lehetett szépen vitatni a felekkel. Huszonnégy tárgyalási nap volt, az utolsó kör hét napig tartott.
MN: Önök rendkívül erős kisebbségi jogokat kínálnak a kosovói szerbeknek. Abban a reményben tették ezt, hogy ezért cserébe Belgrád lenyeli a függetlenséget?
AR: Nem. A javaslataink valódi kompromisszumok voltak, mert a két pozíció közt félúton állnak. A két fél eredeti álláspontja még ezekben a gyakorlatias kérdésekben is élesen ellentétes volt egymással. Az albánok először hallani sem akartak decentralizációról, egységes, központi közigazgatást szerettek volna, nem akartak különleges jogokat adni a szerb megyéknek, nem akarták engedni, hogy a szerb megyék és Belgrád szoros, különleges kapcsolatokat ápolhassanak egymással, semmi olyasmit, ami egy szerb "entitásra" hasonlított volna. A szerb fél viszont az összes szerb megyét és kolostort egy entitásba pakolta volna, és ez hordozta volna az összes kosovói szerb jogait; erős intézményes szálak fűzték volna Belgrádhoz, és gyengék Pristinához. Ez két teljesen különböző koncepció volt. Végül pontosan középen állapodtunk meg. A rendszert egységes, de széles körű decentralizáció jellemzi, a szerb többségű megyék partneri kapcsolatra, szövetségre léphetnek egymással, pénzügyi támogatást kaphatnak Belgrádtól, és különleges kapcsolatokat ápolhatnak vele. Némelyikük még ezen kívül is különleges kompetenciákkal bír. De ez nem pont az, amit a szerbek szerettek volna.
MN: De majdnem. A szerb megyéknek nagyon erős jogkörei lesznek. A forgalmi adó kivételével adókat is vethetnek ki...
AR: ...akárcsak az albán megyék.
MN: Amelyeknek viszont ez nem kellett.
AR: Mégis megkapták. Ezek a hatalmi jogkörök minden megyét megilletnek. És ezzel végül mégis az albánok kívánsága teljesült: nem akarták, hogy különbséget tegyünk szerb és albán többségű megyék között. Mi ennek dacára azt mondtuk, hogy bizonyos területeken, mint például a felsőoktatás vagy az egészségügyi ellátás egy része, különleges jogköröket kapnak a szerb megyék. Ez viszont a szerbeknek kedvezett. Ezért mondom, hogy igazi kompromisszum született. Amit az albán fél is elfogadott: ez az az ár, amit a függetlenségért meg kell fizetniük.
MN: Az egyik fél valamiért adott valamit a másiknak. Erre értettem azt, hogy a megyék erős hatáskörét használták alkudozásra...
AR: Mi a legjobb megoldást tettük az asztalra. Az albánok nem is azonnal fogadták el. Küzdöttek, érveltek, vonakodva tettek engedményeket. Végül az utolsó találkozón mondtak áment az egész csomagra. Éppen ezért állítom, hogy minden olyan ötlet, bárki is dédelgessen ilyet, ami azt célozza, hogy a tervet darabonként valósítsuk meg, hogy vezessük be a gyakorlati megoldásokat, és a státusról vitatkozzunk később, teljes ostobaság. Az egésznek együtt kell életbe lépnie. Miért viselnék a kosovói albánok a terheket - hisz ezek terhek a számukra -, ha nem kapnak cserébe függetlenséget?
MN: Végigmennek a részleteken, miközben tudják, hogy a legfontosabb kérdésben nem jutnak a felek dűlőre. Most azt mondja, hogy a terv egy és oszthatatlan, hogy egy csomag az egész. Végül is miben reménykedett ön és Ahtisaari a tárgyalások alatt?
AR: Abban reménykedtünk, ami végül is nem következett be, hogy legalább ezekben a gyakorlati kérdésekben a szerb fél is elmozdul. Egyes kérdésekben időnként engedtek egy keveset, de grosso modo nem tágítottak semmitől. Sőt, az utolsó tárgyalási körben, a politikai szintű tárgyaláson, amin a miniszterelnökök is részt vettek, még vissza is vonták néhány korábban tett engedményüket. Majdnem ugyanazt mondták, mint a legelső napon. Ez nagy csalódás volt, mert mi meg úgy gondoljuk, hogy azok az engedmények, amiket a szerbek kaptak, széleskörűek és nagyvonalúak. A világon sehol sem léteznek. Egyetlen olyan országot sem tud nekem mondani, ahol egy ötszázalékos kisebbség - mert körülbelül ekkora a szerb közösség Kosovón - minden jövendő kormányban egy vagy két miniszteri posztot kap, meg garantált parlamenti mandátumokat.
A másik fél viszont jelentős engedményeket tett. A szerb ortodox egyházzal kapcsolatban a kosovóiak már a kezdetektől rendkívül nagylelkűek voltak. De a szerb fél még ezeket a megoldásokat sem fogadta el. Ez kiábrándító volt. A státusszal kapcsolatban végig világos volt számunkra, hogy egyik fél sem kíván engedni. A szerbek tavaly népszavazást tartottak arról, hogy nem adják fel Kosovót, az albánok parlamenti döntést hoztak az ellenkezőjéről, a két delegáció tehát ha akart, sem tudott volna olyan könnyen elmozdulni. Ebből számunkra az következett, hogy döntenünk kell: vagy függetlenség, vagy autonómia. Végül a függetlenség mellett tettük le a voksot - és ezután próbáltunk elébe menni a részletekben a szerb pozíciónak.
MN: Végül miért a függetlenséget választották?
AR: Két okból. Az egyik, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történelmi kontextust. Azt, hogy Milosevic alatt eltörölték Kosovo autonómiáját. Azt, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, Kosovónak hasonló föderális státusa volt, mint a tagköztársaságoknak. Nem ugyanaz, de hasonló. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt, hogy a 90-es években milyen elnyomásban volt részük az albánoknak. Azt, hogy a nemzetközi közösségnek be kellett avatkoznia azért, hogy megállítsa a kosovói albánok elűzésére irányuló durva kísérletet. És végül figyelembe kellett vennünk az ENSZ 1244. számú határozatát, amely elvette Szerbiától a Kosovo feletti fennhatóságot, és az ENSZ kezébe helyezte, mégpedig "az eljövendő státus meghatározásáig" - pending the determination of the future status. Ha a Biztonsági Tanács 1999-ben azt akarta volna, hogy a végleges megoldás Kosovo visszatérése legyen Szerbiába, akkor ezt mondta volna. De nem ezt mondta. Az összes lehetőséget nyitva hagyta, a függetlenséget is beleértve. Ezt mind figyelmbe kellett vennünk. Nem mondhattuk azt, hogy Belgrádban egy egész más rezsim van hatalmon, felejtsük el az egészet, és térjünk vissza 1999-hez.
A másik ok pedig az, hogy a függetlenségen kívül minden más megoldás kivihetetlen. Nem lehet egy olyan megoldást kikényszeríteni, amit a lakosság 90-95 százaléka elutasít. Nincs az a megszálló katonaság, ami ezt ki tudná kényszeríteni. Ezért mondta az összekötő csoport (a Nagy-Britanniából, Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Oroszországból és az Egyesült Államokból álló ad hoc nagyhatalmi közvetítő csoport - a szerk.) 2006-ban azt, hogy a rendezést el kell fogadnia Kosovo lakosságának. Mi ezt tekintettük a vezérfonalunknak. Ezt a véleményt Oroszország is osztotta. A kosovói albánok számára csak a függetlenség elfogadható - a választás tehát egyértelmű volt. Miután ez eldőlt, megpróbáltunk annyi kompromiszszumos elemet belefoglalni a tervünkbe, amennyi csak lehetséges volt. Azt, hogy Kosovo nem egyesülhet Albániával vagy más országok részeivel, a kosovói biztonsági erők korlátozását és a többi. Ilyen a nemzetközi jelenlét is, ami a szerbeknek adott engedmények betartásán őrködik.
MN: Az összekötő csoporttal tartották a kapcsolatot a tárgyalások során?
AR: Mindvégig. Az volt az igazi főnökünk. Nem rohangáltunk hozzájuk minden aprósággal, de folyamatosan tájékoztattuk őket. Az összekötő csoport szerepét nem lehet túlbecsülni. Egészen a végéig, amíg a státuskérdés napirendre nem került, az egység meg is maradt. Az oroszokat is beleértve. Õk is csak a végén, a függetlenség kérdésében helyezkedtek eltérő álláspontra.
MN: Mikor történt ez?
AR: Január végén, a szerbiai választások után. Megkapták az átfogó javaslatunk első változatát. Ebben a függetlenség szó nem szerepel, ám bizonyos elemek - az önálló tagság a nemzetközi szervezetben, a kettős állampolgárság - nyilvánvalóan utaltak arra, hogy itt egy független állam keletkezik. És ezt elutasították.
MN: Nem érezte úgy, hogy elárulták?
AR: Nem. Miért kellett volna ezt éreznem?
MN: Az imént arról beszélt, hogy végig maga mögött érezte az öszszekötő csoport támogatását, hogy az ő útmutatásukból olvasták ki a függetlenséget.
AR: Nem. E ponton meg kell védenem Oroszországot, amely soha nem bólintott rá a függetlenségre. Soha nem is beszéltünk a függetlenségről az összekötő csoporttal tartott találkozóinkon. Abból a megfogalmazásból, hogy a megoldást a lakosság többségének el kell fogadnia, Oroszország következtethetett arra, hogy a vége csak a függetlenség lehet, de mi egyetlen alkalommal sem szembesítettük az összekötő csoportot a függetlenség szóval.
MN: A javaslatuk a 120 fős törvényhozásban a szerb kisebbségnek tíz parlamenti helyet garantál, sőt, bizonyos fontos kérdésekben vétójogot is a szerb frakciónak; aztán egy vagy két miniszteri posztot, az etnikai kulcs szerint helyeket a kormányzati apparátusban. Nem gondolják, hogy ez kormányozhatatlanná teszi az új államot?
AR: Tudatában voltunk a veszélynek, és aggódunk is. Az sem töltött el jó érzéssel bennünket, hogy egy olyan elemet viszünk bele a rendezésbe - az etnikait -, aminek a XXI. században inkább csökkennie kéne. Mindnyájan a polgári államban hiszünk, ahol minden polgárt ugyanazok a jogok illetnek meg. Ám tudatában vagyunk annak is, hogy a kisebbségi jogokat tekintetbe kell venni, hogy a kisebbségek képesek legyenek megőrizni az identitásukat. Kosovo esetében ezen általános elvekhez konkrét, politikai megfontolások is társultak. Ezt az árat a politikai körülmények miatt nekünk is meg kellett fizetnünk. A megoldásunk elmegy a modell működőképességének a határáig - de talán nem megy túl rajta. Hiszem, hogy ha a jó szándék mind a két félben megvan, működőképes lesz. De sem könnyebbé, sem olcsóbbá nem teszi az életet meg a kormányzást. Minél több a megye, minél több az intézmény, annál drágább lesz a rendszer. Ennek a kosovói albánok is tudatában vannak - épp ezért állítom, hogy kompromisszum született. A lehető legjobb. De csak akkor működhet, ha mind a két fél elfogadja. Ha a kosovói szerbek Belgrád utasítására továbbra is obstruálni és bojkottálni fogják a kosovói intézményeket, ha nem kívánnak élni a felkínált lehetőségekkel, akkor a dolog nem fog működni. Ezért azt mondjuk a kosovói szerbeknek: megértjük, hogy a függetlenség ellen vagytok, de a függetlenség bekövetkezik, és mi olyan körülményeket akarunk teremteni számotokra, amelyek lehetővé teszik, hogy Kosovóban maradjatok, ha ez a kívánságotok, és hogy azok, akik elmenekültek, visszatérjenek. Senki nem kényszeríthet benneteket arra, hogy távozzatok, és arra sem, hogy maradjatok. Ez a ti döntésetek. De ha nem szavaztok, nem lesznek megyei közgyűlések, és nem lesznek megyék sem.
MN: Mit gondol, megértették ezt?
AR: Néhányan igen, néhányan nem. Páran közülük még mindig a belgrádi propagandának hisznek, amely azt harsogja, hogy Kosovo sosem lesz független. Pedig jobb lenne, ha elfogadnák a realitást - fata morganák helyett. De azok is, akik ezt megértik, nagyon komoly nyomás alatt állnak. Amíg Belgrád finanszírozza a kosovói szerb közösség kiadásait, addig döntő a szava. Abban, hogy mi történik a kosovói szerbekkel a függetlenség megvalósulása után, Belgrád felelőssége óriási.
MN: A kosovói szerbeknek garantált kiterjedt jogok példaként szolgálhatnak-e más kisebbségek számára is? Az észtországi oroszok például némi joggal hánytorgathatnák fel, hogy ha a kosovói szerbeknek automatikus, közel 10 százalékos parlamenti képviselet jár, tárcák meg posztok az államigazgatásban, hivatalos nyelv, akkor nekik miért nem jár semmi?
AR: Ezek a megoldások részleteikben itt-ott máshol is fellelhetők. De az abszolút igaz, hogy ez egy sui generis megoldás, ami egyetlen más ország és egyetlen más kisebbség számára sem lehet precedens. Sem abban, hogy egy ország egy része függetlenné válik, sem pedig a kisebbségi jogok tekintetében.
MN: És miért nem?
AR: Mert a körülmények egyetlen más esetben sem voltak ugyanilyenek. Nem volt még egy ugyanilyen eset - a humanitárius intervenció, a nyolcévnyi ENSZ-igazgatás. Ezért nem lehet Kosovo precedens sem. Egyébként pedig az ilyen konfliktusokat rendezetten, az ENSZ BT-ben kell megoldani. Annak eldöntése tehát, hogy ez precedens-e vagy sem, a BT feladata. Minden megoldáshoz a BT öt állandó tagjának beleegyezése szükséges. Ha akár csak az egyikük úgy dönt, hogy egy eset nem lesz precedens, akkor nem lesz az. Ez például Kína álláspontja.
MN: A kosovói rendezés tehát politikai és nem nemzetközi jogi kérdés. Nem abszolút jogokat kodifikáltak.
AR: Pontosan. Ezt a kérdést két összefüggésben lehet feltenni. Az egyik: vajon előállhat-e holnap - teszem azt - Abházia avval, hogy ő is független akar lenni, mint Kosovo. Erre vonatkozik az előző válaszom. A másik összefüggés a kisebbségi jogi. Kosovo ebben a tekintetben is különbözik mindentől, ugyancsak a konkrét, történelmi körülmények miatt. A kisebbségi jogok mindig az adott államtól függenek. Minden kisebbség kérhet valamit - de nem fogja okvetlenül megkapni. Egyetlen állam jogrendjében, egyetlen, a kisebbségekkel foglalkozó nemzetközi chartában vagy ajánlásban sem szerepel még csak megközelítőleg sem olyasmi, amit a kosovói szerbek most megkaptak. És nem is fog. Hiszen az érintett államok dolga, hogy azt mondják: Kosovo sui generis eset. Bármely kisebbség kérhet magának 10 képviselői helyet a parlamentben, de nem fogja megkapni.
MN: És akkor itt be is van a dolog fejezve.
AR: Be bizony.
MN: Milyen esélye van a munkájuknak a megvalósulásra? Pár hónapja még úgy tűnt, hogy az önök pozíciója nagyon erős, és Kosovo függetlensége magától értetődő. Március eleje, a javaslat nyilvánosságra hozatala óta azonban mind többen kezdtek kételkedni abban, hogy a szerb politika meg az orosz diplomácia ilyen mértékű ellenállása mellett is megvalósítható-e az Ahtisaari-terv. Elhangzott az is, hogy az egész tárgyalássorozatot újra kellene kezdeni.
AR: Nekünk pontosan ellenkező érzéseink vannak. Ezt a tervet nem lehet megváltoztatni, nem lehet újra kinyitni. Hisz nem csak úgy kipattant az agyunkból. És nem csak arról van szó, hogy egy hosszú tárgyalássorozaton megpróbáltuk a lehető legteljesebb mértékig tükrözni mind a két fél aprólékosan kidolgozott álláspontját. Körülbelül minden szóba jöhető intézmény szakértőinek a segítségét igénybe vettük, az Európai Tanácstól kezdve a Velencei Bizottságon, a Világbankon és az IMF-en át a NATO-ig és az Európai Bizottságig. A végtermék tehát a nemzetközi közösség álláspontját is figyelembe veszi. Minden egyes szavát hússzor fontoltuk meg. És a BT előtt semmilyen más javaslat nincs, csak a miénk. A kérdés csak az, hogy a BT elfogadja-e, vagy sem. Minden más - további tárgyalások, egy új folyamat, vagy a javaslat egyes pontjainak megváltoztatása - puszta képzelgés. Nonszensz. A javaslat mögött ott áll az ENSZ, a főtitkár erőteljesen támogatja, bírja az unió széles és az Egyesült Államok egyértelmű támogatását...
MN: De nem mindegyik uniós tagállamét.
AR: Az európai BT-tagok és az Egyesült Államok mellette állnak. Nagyon bízunk abban, hogy a BT többsége is ezt teszi majd. A kérdés csak az, hogy az egyik állandó tag él-e a vétójogával, vagy sem.
MN: Mik a megérzései?
AR: Meg kell egyezniük a határozat szövegéről. Lehet, hogy ez nem az ideális szöveg lesz, hanem egy kompromisszumos megoldás, amint az ilyen esetekben szokásos. De ez elég lesz a probléma megoldásához, vagyis ahhoz, hogy a javaslatunk pontjait az Európai Unió közreműködésével át lehessen ültetni a gyakorlatba. Erősen bízom ebben. Mindenki tudja, hogy csak két dolog közül lehet választani. Az egyik, hogy a javaslatunk és a készülő ENSZ-határozat alapján egy rendezett folyamat zajlik majd, a NATO és az EU felügyeletével. Ez is épp elég nehéz lesz. A másik lehetőség a káosz. Kosovo ebben az esetben is független lesz, de egyoldalúan fogja ezt kihirdetni. Egyes országok elismerik majd, mások nem. Az ENSZ-irányítás nehezen adja majd át a helyét az uniósnak. Nehéz, zavaros és veszélyes folyamatok indulnának el, amelyek destabilizálhatják az egész régiót. Ezt senki nem akarhatja, és én nagyon reménykedem abban, hogy Oroszország sem.
MN: Úgy látja, a kosovói albánok akkor is kihirdetik a függetlenségüket, ha sem az ENSZ, sem az EU nem kötelezi el magát ebben az irányban?
AR: Nézze, erről nem akarok beszélni. Nincs B terv. Nincs alternatíva. Nem tudom, mi történik akkor, ha a javaslatunkat megvétózzák, vagy a BT egyáltalán nem hoz határozatot. Mindenki, aki ép ésszel végiggondolja ezt a helyzetet, tudja, hogy a javaslatunk megvalósítása általános érdek. Optimista vagyok, hiszek a józan észben.
MN: A javaslatuk szerint Kosovó a jövőben nem egyesülhet Albániával. Miért kellett ezt belefoglalni? És nem gondolja-e, hogy ez pár év múlva így is, úgy is meg fog történni?
AR: Azért, mert többek, például Szerbia számára Nagy-Albánia víziója problematikus. A magam részéről nem vagyok benne biztos, hogy ez a félelem nem pusztán a múltból táplálkozik-e. De akár igen, akár nem, az összekötő csoport útmutatásában szerepelt ez a passzus, amit mi hűen követtünk. A kosovói albánok ezt egyáltalán nem kifogásolták - nem hiszem, hogy akár Albániában, akár a kosovói albánok körében az egyesülés különösebben népszerű gondolat lenne. Sem a kosovói, sem az albániai albán vezetők egyszer sem nyilvánították ki ez irányú szándékaikat. Ha egy napon, és remélem, ez a nap mihamarabb elérkezik, Szerbia, Kosovo és Albánia is az unió tagállama lesz, Nagy-Albánia kérdése végképp elveszti minden relevanciáját. Nagy híve vagyok a balkáni országok uniós tagságának. Ez a kontinens utolsó instabil vidéke, és nem maradhat meg ilyen állapotban.
Albert Rohan
az osztrák diplomácia veteránja: 1963 óta volt már nagykövet, az osztrák külügy kelet-európai osztályának vezetője, és külügyminiszter-helyettes is. Igazi européer, az unió lehető legteljesebb bővítésének feltétlen híve. Három évvel ezelőtt a British Council és a Soros-féle Open Society Institute megbízásából ő és néhány hasonló gondolkodású társa - Anthony Giddens, Bronislaw Geremek, a volt francia miniszterelnök, Michel Rocard - szenvedélyes vitaanyagban érvelt a török tagság mellett. Csak egy kicsit lepődtünk meg, amikor kiderült, hogy Apponyi Albert gróf unokáját tisztelhetjük benne: úgy látszik, ha Kelet-Európában térképeket színeznek át, ott előbb-utóbb mindig feltűnik egy Apponyi is.
