Megszabadulhatunk-e az orosz gáztól?

Függő játszma

  • Fülöp Orsolya
  • 2015. február 22.

Külpol

Putyin visszatérő fenyegetése, hogy elzárja a gázt. De mi történne fordított helyzetben? Vajon mennyire lenne reális és ésszerű, hogy Európa (vagy akár Magyarország) csökkentse az orosz gáz vásárlását a következő egy-két évtizedben, és milyen szerepet játszhat ebbéli törekvéseiben a cseppfolyósított földgáz?

A földgáz színtelen, szagtalan, átlátszó gáz – jól lehűtve azonban folyékony halmazállapotúvá válik. Ez az LNG, vagyis a cseppfolyósított földgáz. Ebben az állapotában nagy távolságokra, vezetékek nélkül is lehet szállítani, például Trinidad és Tobagóból Európába.

 

Az előállítás folyamata

A kitermelt, nyers földgázt először megtisztítják: leválasztják a mechanikai szennyeződéseket (például homok), a vizet, a higanyt, kénszármazékokat, szén-dioxidot stb. A tisztított földgázt ezután hatalmas terminálokban, gyakorlatilag óriási mélyhűtőkben –161,5 °C-ra hűtik le. Ezen az alacsony hőmérsékleten, folyékony halmazállapotban tartják, és így tankerhajókban a célországokba szállítják. A fogadó kikötőkben a cseppfolyós földgázt új­ragázosítják, és a száraz­földi gázvezetékekbe pumpálják. A lehűtött, folyékony földgáz tér­fogata az eredetinél kisebb: 1 m3 cseppfolyós földgázból az újragázosítás után 600 m3 gáz lesz.

2013-ban 17 ország exportált és 29 ország importált cseppfolyós földgázt, összesen 320 milliárd m3 mennyiségben; ez a globális földgáz-kereskedelem 9-10 százaléka. A legnagyobb LNG-exportőr Katar, utána Malajzia, Ausztrália, Indonézia, Nigéria, Trinidad és Tobago következik – ebben a sorrendben. A legnagyobb importőr Japán, utána Dél-Korea, Kína, India, Tajvan, Spanyolország és az Egyesült Királyság jön. Európában az említett két országon kívül cseppfolyós gázt importál még Franciaország, Olaszország, Portugália, Belgium, Görögország és Hollandia. Az Európai Unióban felhasznált gáz kétharmada származik importból. A behozott földgáz 44 százaléka Oroszországból, 33 százalék Norvégiából vezetéken, úgy 20 pedig LNG formájában érkezik különböző országokból.

A 2013-as adatok szerint az összes külkereskedelmi forgalomba került LNG háromnegyede ázsiai országokba ment. Jelenleg az ázsiai piacokon lehet a legmagasabb áron értékesíteni a cseppfolyós földgázt. Japán gázszükséglete rendkívüli mértékben nőtt a fukusimai nukleáris katasztrófa után, hiszen a leállított atomerőművek helyett jórészt gáztüzelésű erőművekkel termelnek áramot. Ugyanakkor más ázsiai országok gáz­éhsége is folyamatosan növekszik. Mindez együtt 2011 után jócskán felverte a gáz árát a térségben.

Az Amerikába irányuló import viszont az utóbbi években visszaesett, hiszen a palagáz-kitermelés felfutása miatt az Egyesült Államoknak már nincs szükség annyi gáz behozatalára.

Az összes, kereskedelembe kerülő LNG egynegyede tőzsdei rövid távú kötéseken keresztül kel el (az ún spotpiacon), vagyis az ügyletek nagy része közép-, illetve hosszú távú szerződések keretei közt megy végbe. E szerződések ilyenformán vállalatok, kereskedők, nem pedig államok között köttetnek (ettől még persze az eladók és a vevők között is vannak részben vagy egészben állami tulajdonú cégek).

Infrastruktúra

A világ összes újragázosító üzemének és kapacitásának 15–20 százaléka van Európában – a terminálok kihasználtsága jelenleg meglehetősen alacsony, 2013-ban 22 százalék alatt maradt. A tulajdonosi kör változatos: a beruházók között vannak állami és magánvállalatok is. A rotterdami terminál résztulajdonosa például a teljes egészében állami tulajdonú holland Gasunie, illetve egy energiatárolásra specializálódott holland magánvállalat, s kis részben pedig az OMV (ami 31 százalékban az osztrák állam tulajdona). A litvániai Klaipeda kikötőben dokkoló, egy hónapja átadott vízi LNG-állomás beruházója egy 72 százalékos állami tulajdonban álló litván energetikai vállalat. A jelenleg épülő, többszöri csúszás után várhatóan 2015-ben működésbe lépő lengyelországi terminált szintén egy (lengyel) állami energiavállalat építi.

Az infrastruktúra kiépítése igen költséges. A litván off-shore állomás felépítése közel 30 milliárd forintba, a 2011-ben épült rotterdami terminál pedig úgy 270 milliárd forintba került, s minden bizonnyal ezt is meghaladja majd a lengyel terminál beruházási költsége. A cseppfolyósító üzemek felépítése még ennél is drágább. Egy-egy átlagos méretű terminál felhúzása több ezermilliárd forintos beruházás.

 

Rengeteg ismeretlenes egyenlet

A hagyományos földgáz ára most az olaj árával párhuzamosan csökken, így az LNG jelenleg drágább nála – ezért is kihasználatlanok a terminálok a kontinensen. Nagy kérdés, hogy a jövőben mennyire lesz versenyképes árú a cseppfolyós földgáz a vezetékes gázzal szemben. Az LNG árát a globális kereslet-kínálat alakítja, amit rendkívül nehéz előre jelezni, hiszen rengeteg tényezőtől függ. Ilyen például, hogy meddig nő az ázsiai országok, mindenekelőtt Kína energiaigénye, hogy újraindítja-e Japán az atomerőműveket, hogy mennyi új cseppfolyósító kapacitás épül majd világszerte, hogy alakul a földgáz kitermelése, hol találnak esetleg jelentősebb gázkészleteket stb.

Nagyon fontos kérdés, hogy mit csinál az Egyesült Államok, akar-e jelentősebb mennyiségben gázt exportálni. Jelenleg az exportkapacitások igen lassan épülnek, az exportengedélyeket vonakodva adják ki a hatóságok. Még ha el is szánja magát az ország a nagyobb volumenű LNG-exportra, a szükséges infrastruktúra kiépítése jó pár évbe telik, így 2020 előtt nem­igen várható jelentősebb kivitel.

Az is fontos, hogyan képezik, indexálják (mihez kötik) az LNG árát a jövőben. És akkor az időjárásról és a klímaváltozásról még nem is beszéltünk, pedig igen jelentős a befolyása Európa (és más térségek) gázigényének alakulására. Egyszóval ember legyen a talpán, aki előre tudja jelezni az LNG árának jövőbeli alakulását. Mégis, szakértők azt tartják valószínűnek, hogy a Gazprom által kínált gáz a következő egy-két évtizedben is versenyképes marad – mind az egyéb forrásokból származó vezetékes gázzal, mind az LNG-vel szemben.

Ellátásbiztonság

Mi határozza meg Európa mozgásterét az orosz gáz elleni szabadságharcban? Itt van például az a fontos és sokszor figyelmen kívül hagyott tény, hogy az orosz földgázmennyiség (2013-ban 164 milliárd m3) több mint 90 százaléka hosszú távú szerződések szerint érkezik Európába. E szerződések tartalmaznak egy kötelezően átveendő mennyiséget, amelyet a vevőnek mindenképpen meg kell vásárolnia. A hosszú távú szerződések döntő része még hosszú évekig érvényben lesz: szakértői anyagok szerint ezek 2020-ban 115 milliárd m3, és még 2030-ban is 65 milliárd m3-nyi orosz földgáz átvételére kötelezik az európai vásárlókat. Ám a szerződések nem csak a vevőket kötik: a Gazpromnak is szállítania kell a szerződött mennyiségeket. Ebből adódóan Oroszország ma legalább annyira rá van utalva Európára, mint viszont: az ország bevételei jórészt az olaj- és a földgáz-kereskedelemből származnak, és az orosz gázexport úgy 70 százaléka érkezik Európába.

Csakhogy a szerződéses kötelezettségeket figyelmen kívül hagyó – a jövőbeli globális gázpiaci keresletet és kínálatot modellező – kutatások szerint Európa a következő évtizedben is rá lesz szorulva az orosz gázra – nagyjából 100-200 milliárd m3 erejéig. A modellek szerint e mennyiséget leginkább Kína jövőbeli gázszükséglete és beszerzési forrásai, valamint Amerika gázexportjának mértéke befolyásolja majd leginkább.

 

Integráció

És az alternatív beszerzési források? Például az európai gázvezeték-hálózat összekapcsoltsága? Nem mindegy ugyanis, hogy az unió egyik pontján belépő föld­gáz el tud-e jutni Európa minden szegletébe. Jelenleg nem.

Az EU már évekkel ezelőtt meghatározta az integrált piac megteremtése szempontjából kulcsfontosságú fejlesztések körét: ezek között vannak csővezetékszakaszok és -leágazások, tárolók, LNG-terminálok. Van, ahol az áramlás irányát kell megfordítani, s olyan is, ahol majd két irányba kell szállítani a gázt. Kétségtelen, hogy történtek előrelépések; épül a lengyelországi terminál, már tesztüzemben van a szlovák–magyar vezetékszakasz stb., de a beruházások java – részben finanszírozási nehézségek miatt – egyelőre startjelre vár. A legfontosabb projektek részfinanszírozására az EU elkülönített ugyan 5,8 milliárd eurót 2020-ig, de ez a becsült összes beruházásigény töredékét teszi csak ki. E projektek jó része pedig piaci alapon, privát forrásokból nem fog megvalósulni, hiszen ezek stratégiai, biztonsági tervezetek, amelyek gazdasági megtérülése egyáltalán nem evidens. (A rotterdami terminál például 10 százalék körüli kihasználtsággal üzemel.)

Ésszerű határig természetesen fontos a beszerzési források diverzifikálása, de az elég drága mulatság, így az orosz gáz még elég sokáig köztünk marad. A kérdés tehát valójában nem úgy szól, hogy tudjuk-e, kell-e mérsékelni az orosz importfüggőséget, hanem hogy mekkora pluszköltségeket tud vállalni erre a célra az unió és a tagországok. Ráadásul nem csak csővezeték-fektetésre kell gondolni, legalább ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb a felhasználói oldal hatékonyabbá tétele és a pazarlás mérséklése, például épület-korszerűsítések révén, valamint a megújuló energiaforrások fokozottabb használata.

És Magyarország?

Jövőre lejár az 1996-ban a Gazprommal kötött hosszú távú szerződés, hazánknak tehát elvileg lehetősége van kisebb mennyiségre szerződni a Gazprommal. A szerződéssel ugyanis az a legnagyobb probléma, hogy a kötelezően átveendő mennyiség (8-8,5 milliárd m3) túlságosan sok az időközben lecsökkent gázszükséglethez (nagyjából 9,5 milliárd m3), és az energiapiaci változásokhoz (piacnyitás, tőzsdei gázárak csökkenése) képest.

Tengerparttal nem rendelkező országként nemigen van közvetlenül dolgunk az LNG-vel; mi csak más országokon keresztül, a vezetékeken át részesülhetünk a cseppfolyósként Európába érkező, majd ismét légneművé alakított földgázból. A tavaly tavasszal átadott, de még ma is tesztüzem alatt álló szlovák–magyar gázvezetékszakasz építésének egyik fő indoka az volt, hogy azon keresztül Magyarországnak is lehetősége nyílik a már létező nyugat-európai, s az építés alatt álló lengyel, illetve az egyelőre csak papíron elképzelt adriai LNG-terminálok igénybevételére. Az LNG-importőr nyugat-európai országok esetében ugyanakkor nem létezik megfelelő, országokat átszelő gázvezetékrendszer, így ez a lehetőség inkább elméleti. Lengyelországból elvileg érkezhetne majd gáz, de már az LNG-terminál elkészülte is évek óta csúszik, és az is kérdéses, hogy kerül-e egyáltalán bele gáz a közeljövőben. Vagyis könnyen elképzelhető, hogy még jó ideig kihasználatlanul fog állni a 111 km-es, 160 millió euróból felépített magyar–szlovák vezetékszakasz. Esetleg szállíthatunk rajta orosz gázt, hiszen a Szlovákiát átszelő gázvezeték szintén Oroszországból érkezik.

Mindez gazdasági szempontból kicsit olyan, mint stadiont építeni. Beleölünk rengeteg pénzt, amelynek megtérülése minimum kérdéses, de az ellátásbiztonság javul valamelyest.

Neked ajánljuk