Ha előbb-utóbb úgyis ratifikáljuk a svédek felvételét a NATO-ba, akkor mire volt jó ez az egész?

Herman János korábbi külügyi államtitkár, volt NATO- és EU-nagykövet még márciusban próbálta meg felfejteni, hogy mit is akart a kormány a svéd NATO-csatlakozás megakasztásával. Elemzése most, hogy Magyarország sem ellenkezik többé, még mindig aktuális. 

Mit jelent az, hogy az akadékoskodó Magyarországot egyre látványosabban kerülik meg mind a NATO-ban, mind az Európai Unióban? Merre tart a kormány külpolitikája, és mi a köze Hende Csabának Cristiano Ronaldóhoz? Az elmúlt évtizedek egyik befolyásos diplomatáját kérdeztük többek között ezekről.

Magyar Narancs: Néhány nappal ezelőtt derült ki, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár annak ellenére is összehívja április elején a szövetség NATO–Ukrajna Bizottságának miniszteri szintű ülését, hogy ez ellen a magyar külügy ellenvetést jelentett be. Hogyan érdemes ezt értelmezni? Valóban megelégelték a magyarok állandó ellenállását?

Herman János: A NATO-ban a vétózás vagy blokkolás, egyszóval a különvélemény érvényesítése ritka, de nem példátlan. A magyar kormány viszont egyre gyakrabban marad egyedül a véleményével az Európai Unióban, a NATO-ban, sőt újabban más nemzetközi fórumokon is. A NATO-beli magyar fellépés csak azt mutatja, immár itt is megtesszük azt, amit máshol már jó ideje. Ez fordulat, hiszen egy ideig úgy tűnt, Magyarország ettől legalább a NATO-t megkíméli. Ami a konkrét esetet illeti, megnéztem a NATO idevágó okmányait.

Az a benyomásom, nem lehet megmondani, hogy a főtitkárnak tételesen jogában áll-e akkor is összehívni egy bizottságot, ha ezt valamelyik tagország ellenzi. Így azt gondolom, hogy itt politikai mérlegelésről van szó. Hiszen a főtitkárnak, még akkor is, ha formálisan jogában áll a bizottságot összehívni, legalábbis meg kell gondolnia, hogy megteszi-e akkor is, ha az egyik tagállam ellenzi. Stoltenberg főtitkár ezek szerint úgy érzi, hogy ezt megteheti, sőt meg is kell tennie, a magyar tiltakozás ellenére is. A döntésnek így politikai üzenetértéke van. Hogy ez mi? Alighanem az, hogy felhalmozódott már az ellenérzés a magyar blokkolással vagy vétózással szemben. Akár ellenünkben is biztosítani fogják a kielégítő működést.

MN: A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság Vlagyimir Putyinra kiadott elfogatóparancsára reagáló uniós nyilatkozatokat is blokkolta a magyar kormány. Azt ugyan kikérik maguknak, hogy vétóztak volna, ámde mégsem írták alá sem az Európai Külügyi Szolgálat, sem a tagállamok igazságügy-minisztereinek a döntést üdvözlő közleményét. Van jelentősége, hogy ez vétó volt-e valóban, vagy „csupán” alá nem írás?

HJ: Ami a lényeget illeti, ez csak bűvészkedés a szavakkal. Mi több, visszaélés azzal, hogy a hétköznapi emberek nem ismerik pontosan azokat a fogalmakat, amelyekkel az EU-ban dolgoznak. Ha a nemzetközi porondon jelentős esemény történik, arra az EU minden alkalommal közleményben reagál. Ez két szinten születhet meg. Egyfelől, ha sikerül megszerezni az összes tagállam egyet­értését, akkor a nyilatkozat az Európai Unió nevében hangzik el. Másfelől, ha van tagállam, amely nem ért egyet a nyilatkozat kiadásával vagy valamivel annak a szövegében, akkor azt nem az EU, hanem a főképviselő nevében adják ki. Lehet azt mondani, hogy ez nem vétó, pusztán blokkolás. De hát így is, úgy is az a lényeg, hogy Magyarország megakadályozta azt, hogy megszülessen – ráadásul ismét Oroszország kapcsán – a közös álláspont.

Ahogy az ilyen helyzetek szaporodnak, úgy nő az ellenérzés és a frusztráció, Magyarország megkerülése pedig alighanem ennek az egyre keserűbb tapasztalatnak az eredménye.

Stoltenberg NATO-főtitkár nyilván azért is tud meghozni egy ilyen döntést, mert tisztában van vele, hogy ez nem fog ellenérzéssel találkozni egyetlen másik tagállam részéről sem. Számára ebben tehát nincs veszély.

 

Herman János 

Fotó: Palágyi  Barbara

MN: Mindez a NATO-tagságunk értékét erősen alááshatja innentől. Nem félő, hogy ezek után amolyan másodvonalbeli tagország leszünk, amellyel szemben a többi tagnak egyöntetűen megrendült a bizalma?

HJ: Érdemes erről körültekintően fogalmaznunk. Azzal Magyarország nincs egyedül, hogy különvéleményt érvényesít egyes kérdésekben. Ezt megteszik más NATO-tagállamok is. Törökország vagy korábban Görögország is képviselt olyan álláspontot, amellyel egyedül állt a szövetség tagjai között. Két dolgot kell ilyenkor észben tartani annak, aki külön útra lép. Egyfelől, hogy kire számíthat, ha majd ő igényel támogatást valamihez. Másfelől, mi lesz, ha megindul egy nehezen megállítható folyamat, amelyet úgy hívnak, hogy bizalomvesztés. Amolyan lassan emelkedő érzet ez. Egyre többen gondolkodnak el azon, hogy ez az ország valóban közénk való-e, valóban érdemes-e befogadni, beavatni az életbe vágó döntésekbe. Ez az érintett állam számára azért is fenyegető perspektíva, mert a tagsága egyre kevesebbet ér.

Ha most megkérdezi tőlem, hogy gyengült-e a bizalom Magyarországgal szemben a NATO-ban, a válaszom az, hogy igen.

De nem azért, mert az országnak egyes kérdésekben különvéleménye van. Hanem azért, mert látványosan máshová vágyódik, sokkal megértőbb a szervezet ellenségei­vel, mint a saját szövetségeseivel. Képzeljük csak el, ha valaki az ostromlott egri várból rendszeresen kijárt volna a törökökkel parádézni, hirdetve, hogy megérti az ostromot. Hogy meg kell értenünk azokat, akik lövik a falakat. Az emberek a várban elgondolkodtak volna azon, hogy ki ő, és mit is akar ezzel. Azt akarom csak mondani, hogy a mértékkel, a hangnemmel nagyon kellene vigyázni. Különösen, hogy Magyarország megítélése katonai téren javult az elmúlt tíz-tizenöt évben a NATO-n belül. A belépés után jó ideig az volt a vélemény rólunk, hogy sziklaszilárd szövetségesek vagyunk politikailag, de katonai képességeinken és a részvételi hajlandóságunkon a missziókban azért volna még mit csiszolni. Az elmúlt években ellenben úgy fordult a dolog, hogy katonai képességeink gyorsan fejlődnek. És éppen most jött a politikai bizalomvesztés.

MN: Ennek illusztrálására alighanem jó példa lehet az a huzavona, amit a svéd és a finn NATO-tagság ratifikálásával művel a kormány. Ebben ugyan nem vagyunk egyedül, hiszen a törökök is ki­játsszák a maguk lapjait, de mintha nem egészen volna egymáshoz mérhető a két ország súlya a NATO-ban, másfelől pedig az indokok sem ugyanolyan világosak Budapesten, mint Ankarában.

HJ: A párhuzam Magyarország és Törökország között ebben az ügyben nem áll meg. Olyan ez, mintha egy cirkuszban néznénk, hogy kijön egy hatalmas páncélozott paripán egy állig felfegyverzett, rettentő szpáhi – ez lenne Erdoğan elnök. Mögötte meg ott üget Orbán Viktor, aki alatt még csak ló sincs, ám ő mégis úgy tesz, mintha tartaná a lépést. A török álláspont világos, még ha én, teszem azt, egyáltalán nem értek is egyet vele. Pontosan tudjuk, miért halogatják Svédország felvételének ratifikálását. Volt már ilyen a NATO történetében, nem is egyszer, hogy egy tagállam egy másik állam belépését feltételek teljesítéséhez kötötte. Elég csak Görögország névvitájára gondolni Észak-Macedóniával. Eltartott jó másfél évtizedig, de végül is sikerült megoldani a kérdést. Mivel Törökországnak világos álláspontja van, arról lehet tárgyalni. Látni lehet, hogy e tárgyalások hogyan haladnak hónapról hónapra.

MN: Lehet, hogy Orbán is arra számít, hogy a svéd csatlakozás az észak-macedónokéhoz hasonlóan elhúzódik majd?

HJ: Nem hinném. Már tavaly júniusban támogatásáról biztosította mindkét jelentkezőt a NATO valamennyi tagállama, köztük tehát Törökország és Magyarország is. Ennek megfelelően a szokásos módon a szervezet meg is hívta a tagjai közé Svéd­országot és Finnországot. Ezek után a döntést – az úgynevezett csatlakozási jegyzőkönyvet – már csak ratifikálni kell az egyes tagállamokban. Ez a legtöbb esetben azt jelenti, hogy az adott állam parlamentje az okmányt törvénybe iktatja. Nos, e folyamat ott akadt meg, hogy a török és a magyar kormányzat döntését e két ország úgymond büszke és független parlamenti többsége nem fogadta még el.

MN: Aminek igencsak eltérő okai vannak látszólag.

HJ: Még tavaly született egy háromoldalú török–svéd–finn memorandum a teendőkről. Csakhogy Törökország szerint a svédek nem hajtották végre azokat. Ennek nyomán újabb tárgyalások indultak. A svédek új törvény elfogadására készülnek a terrorizmus elleni fellépésről. Lassan összeáll tehát egy új menetrend, vannak határidők is. Május közepén választások lesznek Törökországban, a svédek júniusra ígérik a törvénymódosítást, júliusban pedig NATO-csúcs lesz Vilniusban. A huzavona persze káros, és rontja a NATO-ról kialakult képet. De ezzel együtt érthető és követhető. Ezzel szemben hónapok óta gondolkodom azon, hogy mi lehet a magyar álláspontban a ráció, de még mindig nem találtam semmit. Most már mindegy is, hogyan alakul a dolog, a történet mindenképpen káros lesz Magyarország számára.

MN: Elképzelhetőnek tartja, hogy ne ratifikálja a magyar parlament, tehát a Fidesz-frakció a svéd tagságot?

HJ: Éppen ez az, hogy nem.

Márpedig, ha előbb-utóbb úgyis ratifikáljuk a felvételt, akkor meg mire jó ez az egész? Nem látom benne a magyar érdeket.

Hiszen milyen forgatókönyvek lehetségesek a folytatásra? Egyfelől, hogy valóban megakadályozzuk a svédek NATO-tagságát, amit egyébként saját bevallása szerint sem akar a kormány. Tehát végül mégsem akadályozzuk meg. Így vagy úgy, de aligha növeljük ezzel a barátaink számát a NATO-ban, és ami még nagyobb baj, az EU-ban sem. Logikus, hogy amikor egy ország döntési helyzetbe kerül, meghatározza, hogy végső soron mit akar elérni. Mit akar elérni a magyar kormány ebben az ügyben? Így akarja növelni a megbecsültségét vagy öregbíteni a jó hírnevét? A törökök segédjeként? Látjuk, ennek épp az ellenkezője történik. Azt pedig még most sem, mindezek után sem tudom elképzelni, hogy egy török beleegyezés után a magyar vezetés egyedül fog szembeszállni huszonkilenc szövetségesével – magukkal a törökökkel is –, hogy megakadályozza a svédek felvételét.

MN: Arra a kérdésre, hogy mi az oka a magyar blokkolásnak, Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója próbált valamiféle magyarázatot adni a közösségi oldalán, amikor Magyarországot kritizáló svéd politikusoktól tett ki három idézetet.

HJ: Ez önmagában is megmutatta, hogy milyen üres a magyar kormány retorikája. Ha megnézte valaki az idézeteket, és esetleg utánuk is ment kicsit, látnia kellett, hogy amikor ezek elhangzottak, az érintett politikusok egyike sem volt az aktuális svéd kormány tagja. Egyszóval hivatalos, kormányzati mondatokat nem sikerült összekaparni. Mindeközben azért ne feledjük, hogy a magyar kormány hány alkalommal és kiről, milyen véleményt mondott, sértve nemcsak kormányokat, hanem személyeket is. Akár a legnagyobb NATO-partnerünk, az Egyesült Államok vezetéséről vagy az amerikai nagykövetről, akinek a nevével Orbán nyíltan gúnyolódott. Vagy itt vannak a német tankokra és térképekre tett utalások. Vagy az, hogy az európai országok már nem folytatnak szuverén politikát. Ki gondolhatja azt, hogy ezt az érintettek már elfelejtették?

Mindezek tükrében különösen kínos a mostani habogás a svédek állítólagos magyarellenes kijelentéseiről. Szerintem a magyar vonakodás igazi oka nem az, hogy a svédek csúnyákat mondtak rólunk. Ám akkor mi a valódi ok? Amíg ezt nem tudjuk, meg a nagyköveteink sem tudják, addig nagyon nehéz a magyar pozíciót jól, ékesszólóan képviselni. Addig nincs is álláspont, csak valamiféle politikai lötyögés zajlik. Merthogy a mondanivalót nem a valóságra szabták.

MN: Csak nem azt akarja mondani, hogy a Hende Csaba vezette úgynevezett parlamenti vizsgálóbizottságnak sem volt érdemi funkciója?

HJ: Nagyjából annyira, mintha a portugálok küldenének hozzánk egy delegációt Cristiano Ronaldo védelmében, mert azt hallották, hogy valaki a magyar kormány részéről egyszer azt mondta, hogy hiú pozőr. Ez pedig hazugság, és sérti a portugál nemzeti önérzetet. Ez a bizottsági kiutazás a magyar közönségnek szólt, és nem a svéd politikusoknak. A célja az volt, hogy a magyarok mondjanak több jót a kormányról, nem pedig az, hogy a svédek kevesebb csúnyát. Egyébként pedig

sem a mindennapi életben, sem pedig a külpolitikában nincs sok értelme több tiszteletet követelni, és nem igaz, hogy ha ezt tízszer mondjuk, tízszer jobban fognak tisztelni bennünket.

A tisztelet kivívása, éppúgy, mint a bizalomé, csak hosszú évek kitartó és következetes magatartásának lehet az eredménye. Ami akár egyetlen téves lépéssel is eljátszható. Meglepne, ha Hende Csaba látogatása után a svédek jobban tisztelnének bennünket. Amúgy kormányoldalon többször elhangzott már, hogy mivel ezek a kormányok szívességet kérnek, illene ehhez mérten viselkedniük. Lépjünk túl azon, hogy ez eleve miféle gondolat. De a kiindulópontja sem igaz. Hiszen tőlünk nem a svédek kértek valamit, hanem éppenséggel a NATO – és a NATO sem szívességet kér, amikor Stoltenberg főtitkár többször is elmondja, hogy ideje lenne már a csatlakozási jegyzőkönyveket ratifikálni. Márpedig azt a magyar kormány is elismeri, hogy nem vagyunk képesek egyedül garantálni a saját biztonságunkat, erre csak a NATO szövetségi rendszerének tagjaként lehetünk képesek. Tehát magyar érdek, hogy a NATO legyen erős és egységes. Itt van az alkalom, amikor két, jelentős katonai potenciállal rendelkező, stabil demokratikus állam akar belépni. Világos, hogy felvételük magyar érdek.

MN: Van olyan elképzelés is, hogy az EU-s pénzek kizsarolásához akarná Orbán a NATO-tagfelvételek blokkját kijátszani.

HJ: Megdöbbenve láttam, hogy kormányközeli elemzők is hivatkoztak ilyesmire. Csakhogy ez egészen riasztó lenne. Tulajdonképpen politikai útonállás. Zsarolás, méghozzá egymástól távoli, össze nem tartozó ügyekkel. Annak tagadása, hogy integrációs partnerek, szövetségesek vagyunk.

MN: És persze az is felmerül, hogy itt nem egyszerűen Putyin érdekeinek a kiszolgálásáról van-e szó.

HJ: Ez szinte naponta merül fel bennem is. Biztos, hogy az Oroszországgal kapcsolatos érdekek erősen – az indokoltnál jobban – befolyásolják a kormány döntéseit. Ez sok éve látható. Most pedig, az ukrán háború idején már irányadó lett. Nehéz erre olyan magyarázatot találni, amely egyszerre józan és jóindulatú. Persze, hogy fontos Oroszország közelsége, mérete és energiaszállításai. Kell vele a stabil kapcsolat, ha csak és amíg csak lehet. De azon túl már nem. Putyin kibontakozásával ezen alapvető érdek jelentősége, sőt iránya is megváltozott. És ma már semmi nem indokolhatja az orosz kapcsolat elsődlegességét egy EU- és NATO-országban. Oroszország revansista, birodalmi törekvései nem esnek egybe a magyar érdekkel.

De a nagy kérdés sajnos már nem is ez. Hanem az, hogy Putyin és Orbán, illetve a két vezető érdeke hogyan viszonyul egymáshoz. És itt már más a kép, ha pontosan nem is látjuk, hogy mi zajlik. Gyakran előfordul, nemcsak mifelénk, hogy a tekintélyuralmi vezetők, ahogy telnek az évek, már nem annyira országokban, hanem lelki rokonokban, partnerekben gondolkodnak. A budai Várból nézve nem az országok látszanak, hanem Putyin, Erdoğan, Vučić vagy Bolsonaro. Sőt még Trump is. A másik oldalon meg az a holland fickó van meg Biden, aki szóba sem áll velünk. A politika felső szintjén az érzelmek, a ragaszkodás, a hiúság sokat számítanak. Itt már nem igaz, hogy a hála – vagy a bosszú – nem politikai kategória. Ugyanakkor mindkét vezető látja, hogy a kapcsolatot Magyarország EU- és NATO-tagsága teszi hasznossá. Ez megszabja a határvonalat is, amit nem lehet átlépni. Még akkor is, ha miniszterelnökünk bátran rááll a vonalra.

MN: A közelmúltban ön úgy nyilatkozott, hogy immár elképzelhetőnek tartja, hogy Orbán valóban ki fogja vezetni az országot az Európai Unióból. A Huxit valós perspektíva lehet a kormány számára?

HJ: Ha jól emlékszem, épp arra tettem a hangsúlyt, hogy Orbán nem akarja kiléptetni Magyarországot az EU-ból, nem ez a célja. Mi több, azon dolgozik, hogy ennek lehetőségét minimálisra csökkentse. Másképpen szólva Orbán nem akar kilépni, de történelmi léptékben gondolkodó politikusként számot vet azzal, hogy kialakulhat egy olyan Európai Unió, amelyben nem tud maradni. Merthogy Magyarország és az EU széttartó pályán halad. A következő években minden jel szerint erősödik, mélyül az integráció. Magyarország pedig még magasabbra húzza a nemzetállami zászlót, álmodik, és közben jó hangosan csönget. A széttartást lassítani kell. Ez a logikája annak, hogy Orbán hátráltatja, szűkíti az integrációs folyamatokat, ahol csak lehet. Mindennek az az eredménye, hogy ugyan késlelteti a számára elfogadhatatlan fejleményeket, de közben az EU perifériájára szorul. És e harcban mindinkább ellenségnek érzi, sőt meg is gyűlöli az uniót.

Olyan ez, mint egy különös sorstragédia, csak épp nem görög, hanem magyar. A tékozló fiú, aki már soha nem tér meg. Pedig Magyarország soha nem volt egy történelmi sorsforduló sodrásában olyan jó helyen, mint most. Szerencsés volna végre egy ideig a helyünkön is maradni, azaz a NATO-ban és az Európai Unióban, nem pedig az ellenkező irányba kacsingatni megint. Az, hogy ilyen ez az ország, tehát a sok bajával együtt is élhető, jelentős részben az uniónak köszönhető. Orbán kormányozta ugyan az elmúlt tizenhárom évben, de egy EU-s országot kormányzott, kötött pályán mozgott. Ami ma ebben az országban látható, jó és rossz, az az Orbán-kormányok és az unió koprodukciójában jött létre. Ám ez szétbomlóban van, és azért bomlott meg, mert az öntudatát nagyra hizlaló magyar hatalmi struktúra immár nem tudja alávetni magát azoknak a szabályoknak, amelyek az Európai Unióban, vagy ahogy most látjuk, a NATO-ban mind szorosabbra fűződnek. Az Ukrajna elleni orosz támadás egyik – igen fontos – következménye számunkra az, hogy e folyamatok felgyorsultak.