„Sok társadalomban a rendőrök és a katonák nem bántják az újságírókat, ha egy tüntetésen valakin meglátják a press feliratot, nem érnek hozzá, hagyják dolgozni. Belaruszban a dolgok nem így működnek, Lukasenka minden létező szabályt felrúgott. Ha újságíró vagy és az eseményekről tudósítasz, téged visznek el először” – mondja Franak Viacorka, akivel szeptember elején Ukrajnában találkoztunk és beszélgettünk a Lviv Media Forumon. Viacorka jelenleg Szvetlana Cihanouszkaja belarusz ellenzéki vezető egyik tanácsadója, korábban azonban maga is újságíróként dolgozott Minszkben.
Arról szinte hetente érkeznek a hírek, hogy újabb ellenzéki politikusokat, aktivistákat vagy újságírókat tartóztattak le, börtönöztek be Belaruszban. Legutóbb, szeptember elején például Marija Kolesznyikovát, az ellenzéki Koordinációs Tanács elnökségi tagját, az ellenzék egyik vezéralakját ítélték 11 év börtönbüntetésre; idén február végén a Belsat tévécsatorna két fiatal lengyel újságírójára szabtak ki kétévnyi börtönt – a hivatalos indoklás szerint „a közrendet súlyosan sértő cselekmények szervezése” miatt. Kacjarina Andrejava és Darja Csulcava valójában egy tavaly novemberi tüntetésről tudósított élőben, arról, ahonnan a rendőrök erőszakkal elhurcolták Raman Bandarenka festőművészt, aki később belehalt sérüléseibe.
Viacorka szerint az újságírók egyértelműen a rezsim ellenségei lettek, azok is, akik korábban sosem foglalkoztak politikával, hanem például divatlapoknál dolgoztak, vagy környezetvédelemről írtak.
A kollégáknak mindennap azzal kell szembenézniük, hogy bármikor elvihetik őket, elkobozhatják az eszközeiket, koholt vádak alapján börtönbe zárhatják őket
– mondja és hozzáteszi, jelenleg több mint 690 politikai fogoly van Belaruszban, pontos adatok nincsenek, de köztük sok az újságíró is.
„Gyakran érzem magam bűnösnek”
Viacorka korábban dolgozott a Belsatnál és a Szabad Európa Rádiónál is, végül tavaly nyáron elhagyta Minszket, amikor több kollégáját is letartóztatták. „20 percem volt összepakolni, csak egy hátizsákot vittem magammal. Kijevbe menekültem, onnan pedig Vilniusba mentem. Ha akkor nem jövök el, most én is börtönben ülnék, ahogy sok barátom és kollégám. Gyakran érzem magam bűnösnek, amiért eljöttem és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, hogy visszamegyek. Vannak, akik maradnak, de én azt hiszem, nem voltam ehhez elég bátor” – mondja és hozzáteszi, korábban ő is volt börtönben, négyszer is. Letartóztatott barátaival megpróbálja tartani a kapcsolatot, ennek gyakorlatilag az egyetlen módja az, hogy az ügyvédeken keresztül juttat el nekik levelet, akikkel a foglyok hetente egyszer találkozhatnak. A leveleket természetesen átnézik a cenzorok, ezért sokszor kódnyelven írják azokat, titkos üzeneteket rejtve el bennük.
Viacorka úgy ítélte meg, hogy kapcsolatai és szakmája révén többet tehet a hazájáért száműzetésben, mintha a határokon belül maradna, és nagy eséllyel letartóztatják. Ahogy megérkezett Litvániába, megkereste a már ott tartózkodó Cihanouszkaját és felajánlotta neki a segítségét. Rövidesen elkezdtek együtt dolgozni és összeállítottak egy csapatot, akik a mai napig együtt dolgoznak – legtöbbjük volt újságíró.
„A mi feladatunk az, hogy megszervezzük az ellenállást, támogassuk az országban lévőket, a földalatti mozgalmakat és aktivizáljuk a nemzetközi közösséget, hogy segítsenek nekünk, belaruszoknak”. Arról, hogy hogyan kell elképzelni a külföldről megszervezett ellenállást, Viacorka azt mondja, minden héten Zoomon vagy Teamsen beszélnek a teendőkről az aktivistákkal, külön csoportokat alkotnak az orvosok, a tanárok vagy a diákok. Ugyan vannak, akik még mindig szerveznek tüntetéseket, és vannak, akik zászlókkal az ablakukban demonstrálnak, de egyre kevésbé látványosak a megmozdulások, az ellenállók egyre kevésé akarnak látszódni a hatalom számára. Több csapatnyi hacker például azon dolgozik, hogy kormányzati oldalakt törjenek fel, adatokat és információkat szerezzenek, és azokat kiszivárogtassák, ahogy az történt idén augusztusban is, amikor a magukat „Belarusz Kiberpartizánoknak” nevező csoport megheckelte a belarusz rendőrség és a Belügyminisztérium szervereit és onnan a rezsimnek kényes információkat szivárogtattak ki és publikáltak.
Az országon belül működő underground csapatok biztonságát kívülről nem lehet biztosítani, Viacorka szerint ezt mindenki tudja, és úgy vállalja a harcot, hogy bármelyik nap érte jöhet a rendőrség vagy a titkosszolgálat.
Sokan már a tüntetésekre vagy kisebb megmozdulásokra is úgy mennek, hogy a hátizsákjukban van plusz fehérnemű és zokni, hogy ha aznap nem térnek haza, legyen náluk tiszta ruha. Ezek az emberek fel vannak készülve mindenre. Totalitárius rendszerek ellen csak így lehet küzdeni.
A Lukasenka-rezsim ellen harcolók még akkor sincsenek teljes biztonságban, ha elhagyják Belaruszt. Raman Prataszevics példája is ezt mutatja: májusban bombafenyegetésre hivatkozva kényszerítették leszállásra azt a repülőt, amin Athénból Vilniusba tartott a belarusz újságíró és barátnője, Szofija Szapega. Őket azóta is fogva tartják és terrorizmussal vádolják. Viacorka azt mondja, néha ő is úgy érzi, hogy követik; sokszor szembesül azzal, hogy fel akarják törni e-mail vagy közösségimédia-fiókjait, sokszor kap fenyegető üzeneteket, hogy elárulta az országát és meg akarják ölni. „Ez mind a pszichológiai hadviselés része, amivel minden ellenállót meg akarnak törni, azt akarják elérni, hogy rettegj, hogy paranoiás legyél. Sokan még száműzetésben élve is félnek, nem mernek kimenni az utcára, vagy nem tudnak aludni. Ne felejtsük el, Európa legkeményebb diktatúrájáról beszélünk, ahol 3000 KGB-s dolgozik a nap 24 órájában azon, hogy megtörjenek bennünket” – mondja.
A reptéren dől el, hogy elvisznek-e
A menekülő belaruszok főként a szomszédos országokban találnak menedéket: Lengyelországban, Litvániában, Ukrajnában. Pavel Sviardlouval szintén Lvivben találkoztunk. Ő az Euroradio főszerkesztője, ami ugyan Belaruszról szolgáltat híreket, de a központjuk Varsóban van, így külföldi médiának minősülnek. 2009-ben nyitották irodájukat Minszkben, amit idén júliusban zártak be. A honlapjukat már tavaly nyáron blokkolta a belarusz hatóság, tavaly októberben pedig elvették az engedélyüket is. Belaruszban ugyanis a Külügyminisztériumnak kell engedélyt adnia a külföldi médiumok számára, hogy dolgozni tudjanak. Az Euroradionak ez tavaly októberig megvolt, akkor a minisztérium elvette tőlük; a hivatalos indoklás szerint azért, hogy megújítsák, de sohasem kapták vissza.
Az online lapnál és rádiónál főként belaruszok dolgoznak, többen még mindig Minszkből, van, aki pedig Lengyelországból, Ukrajnából, vagy Grúziából. Sviardlou azt mondja, korábban tudtak kommunikálni a belarusz rendőrséggel, szóra bírták a politikusokat, most viszont őket is üldözik. A főszerkesztő a Lvivben tartott Media Forum előtt néhány nappal hagyta el Belaruszt, és azt mondta, néhány hét ukrajnai tartózkodás után visszatér majd. Minszkből Isztambulba repülve érkezett Ukrajnába. A reptéren azt mondta, nyaralni megy, így nem kérdezősködtek sokat. Visszafelé szintén Törökországon vagy Oroszországon keresztül kell majd repülnie, esetleg busszal tud átjutni az ukrán-belarusz határon. Visszafelé már több kérdésre számít.
Amikor elhagyod az országot, akkor tudod meg, hogy a hatóságok el akarnak-e vinni, le akarnak-e tartóztatni, vagy sem. Amikor megérkezel a repülőtérre vagy a határra, ott dől el, hogy engednek-e utazni vagy elvisznek
– meséli Sviardlou. Arról is beszél, szárazföldön csak jó indokkal lehet elhagyni Belaruszt, például orvosi kezelés miatt, munkaszerződéssel, vagy ha külföldön tanulsz, ez utóbbi esetben csak félévente egyszer. Repülővel azonban utazhatnak, de akkor Törökországba, Oroszországba, Grúziába, vagy egyéb térségbeli országokba lehet csak utazni. Ha pedig valaki sokat utazik, arra felfigyelnek. „Ha az elkövetkezendő hetekben a kollégáim közül börtönbe kerül valaki, ha úgy ítélem meg, hogy túl veszélyes, akkor maradok Ukrajnában, hiszen többet tudok tenni külföldről, mintha börtönben ülnék Belaruszban. A legtöbbet azonban az a belarusz újságíró tudja tenni, aki az országon belül van és szabad.”
Sviardlou megerősíti, amit Viacorka is elmondott: az újságírók feje felett állandóan ott lebeg annak a lehetősége, hogy egyszer csak értük jönnek a rendőrök. „Képzeld el, hogy amikor otthon ülsz és valaki kopog az ajtódon, mondjuk a postás, vagy egy szomszédod, aki azért jön, hogy sót kérjen tőled a vacsorájához, akkor neked az az első gondolatod, hogy a rendőrség jött érted, úgyhogy mielőtt kinyitod az ajtót, vagy egyáltalán csak megkérdezed, hogy ki az, kikapcsolod és lezárod a laptopod és törlöd az üzeneteidet a telefonodból.” Ennek ellenére nehezen tudja elképzelni, hogy ne térjen vissza Minszkbe. „Belaruszban születtem, szeretem az országom. Hogyan is ülhetnék biztonságban Varsóban tudva azt, hogy a kollégáim a terepen vannak, és bármikor bezárhatják őket?”
Most egy kicsit mindenki újságíró
Ráadásul, aki elhagyja az országot, sok forrását is elveszíti: a helyiek így is egyre jobban félnek attól, hogy beszéljenek az újságírókkal, ha azok még külföldön is vannak, még nagyobb a bizalmatlanság és a félelem. Sviardlou azt mondja, még mindig sokan küldenek nekik videókat, képeket, hiszen az emberek tudják, hogy az újságírók nem lehetnek ott mindenhol, ahol valami történik, és a jelenlegi helyzetben Belaruszban egy kicsit most mindenki újságíró, mivel azonban ők is veszélynek vannak kitéve, egyre kevesebben merik ezt felvállalni. Előfordul az is, hogy propagandisták, a rendszer hívei küldenek nekik hamis információkat, ezért minden esetben ellenőrizni kell a beküldött anyagok valódiságát. Olyan kérdéseket kell feltenni, amiből ki lehet szűrni, hogy az illető valóban ott van, ahol mondja, valóban látta, hallotta, amiről információt küldött. Ezt szintén nehezebb külföldről megítélni.
Ezért is tartja a főszerkesztő fontosnak, hogy visszamenjen, és saját maga kövesse az eseményeket. Ahogy mondja: az igazságtalanságok Belarusz határain belül történnek, így neki is ott a helye.
Partizánok vagyunk, így élünk és dolgozunk, ez a vérükben van.
Sviardlou szerencsésnek mondja magát, ugyanis utoljára 2012-ben tartóztatták le egy cikk miatt. „Reggel 10-kor kiléptem a lakásomból, a rendőrök elkaptak az utcán, azt mondták, huligán vagyok, üvöltöztem velük, nem viselkedtem megfelelően, ezért elvittek és 15 napra bezártak” – meséli. Főszerkesztőként kevésbé van előtérben, kevesebbet van a terepen, így nincs akkora veszélynek kitéve, mint kollégái, akiket manapság is simán letartóztatnak.
„Legutóbb akkor kerültem összetűzésbe a rendőrséggel, amikor egy videót streameltem a lengyel nagykövetség elől, ahol Lukasenka hívei gyűltek össze. Meg akartam mutatni, kik ezek az emberek, és meg akartam tudni, vajon önszántukból mentek-e oda, vagy lefizették őket. Mivel nincs engedélyünk, a rendőrök elkaptak, de ezért nem zárhatnak be, maximum pénzbüntetést szabhattak volna ki rám, de végül nem lett belőle ügy.” Nem mindenki ilyen szerencsés. Sviardlou azt mondja, előfordul, hogy egy újságírót berendelnek a rendőrségre azzal az indokkal, hogy a pénzbírsággal kapcsolatos papírokat kell kitöltenie, majd ráfogják, hogy kiabált a rendőrökkel, és mivel a rendőrőrsön egyedül vannak, sehogy sem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét, így könnyen bezárhatják. Vagy azt mondják, részt vett a tüntetések szervezésében. „Az embereket koholt vádak alapján zárják börtönbe, van, akit például azért, mert azt mondják, nem fizetett rendesen adót, nyújtják az ügyét, amíg lehet, bíróság elé persze nem viszik, aztán hónapok vagy évek múltán kiengedik, mondván, az ügye lezárult.”
Minden krízisből kinő valami jó dolog is
Lvivben találkoztunk a tut.by néhány volt újságírójával is. Őket a legnagyobb ellenzéki hírportálként tartották számon Belaruszban, májusban azonban bezárták a lapot és több újságírójukat és szerkesztőjüket letartóztatták. Az újságnál több mint 250-en dolgoztak, közülük körülbelül 30-an július elején elindítottak egy új oldalt zerkalo.io néven. Az újságírók most főként Ukrajnából és Litvániából dolgoznak. Alyaksandra Pushkina egy közülük, aki májusban menekült el Belaruszból, miután több kollégáját elvitték a rendőrök. Azt mondja, tudták, hogy veszélyben vannak, hogy szúrják a hatalom szemét, de ami történt, arra azért nem számítottak. Az új portálnál a belpolitikáról és a belarusz társadalmat érintő problémákról igyekeznek hiteles képet adni. Nagy hangsúlyt fektetnek a közösségi médiára, látogatóiknak majdnem fele a Telegramról érkezik az oldalukra, ott egy félmilliós tábor követi őket.
„A belarusz média nagyon izgalmas időszakát éli – mondja Sviardlou. – Kreatívnak kell lennünk, ki kell használnunk a közösségi média nyújtotta lehetőségeket. Ha egy oldalt blokkolnak, meg kell találnunk az alternatívákat, ahol és ahogy a közönségünkkel kommunikálni tudunk, ahol a sztorijainkat el tudjuk juttatni az emberekhez. Ha egyszer ez a rezsim véget ér, hihetetlenül virágzó és progresszív belarusz médiával találjunk majd szembe magunkat.” Belaruszban jelenleg a YouTube, a Telegram és a TikTok fut nagyon. Amikor a tüntetések alatt az állam lekapcsolta az internetet, akkor csak ezek a platformok működtek, így a média gyorsan átállt a használatukra: TikTok-fiókot nyitottak, Telegram-csatornákat hoztak létre és ott osztották meg tartalmaikat, a videókat és a képeket. Később YouTube-csatornákon és Instagram-storykban mesélték el a történeteiket, amiket a blokkolt honlapokon nem tudtak megtenni.
Minden krízisből kinő valami jó dolog is. Az elmúlt egy év a belarusz médiát innovatívvá, dinamikusan fejlődővé és rendkívül kreatívvá tette
– mondja Viacorka és hozzáteszi, a belarusz média egy Sztálin-stílusú totalitárius rendszerben létezik, így meg kell találnia az alternatív utakat és lehetőségeket, hogy továbbra is működni tudjon. Szerinte azoknak, akik jelenleg demokratikus országban élnek és a szabad médiában dolgoznak, szintén érdemes odafigyelniük arra, ami jelenleg Belaruszban zajlik. „Azok ugyanis, akik régóta demokráciában élnek, hajlamosak készpénznek venni a szabadságot. Az azonban törékeny dolog, amit nagyon könnyű elveszíteni és nagyon nehéz visszaszerezni. Mi pontosan tudjuk ezt.”
A Magyar Narancs legfrissebb számában interjút olvashatnak Artyom Srajbman belarusz politikai elemzővel, akivel szintén Ukrajnában beszélgettünk emigrációról, ellenzékről és Belarusz jövőjéről.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
