Az elmúlt évtizedben számos példáját láttuk annak – és a nyírmártonfalvai lombkoronaösvény előző oldalainkon részletezett esete csak az utolsó a sorban –, hogy az országba érkező uniós támogatásokat a szerencsés nyertesek nem a kívánatos vagy épp a pályázatban szereplő célokra fordítják, vagy elherdálják, netán egyszerűen meglovasítják. De mennyiben általánosíthatók ezek a rossz tapasztalatok? Hogyan sáfárkodott az ország ezzel a rengeteg ingyenpénzzel? És valóban utolérte-e hazánkat a közgazdasági irodalomban erőforrásátoknak nevezett jelenség?
Mindezt számos tudós munka vizsgálta az elmúlt években: a teljesség igénye nélkül megemlítjük állandó szerzőnk, Váradi Balázs 2006-os úttörő jelentőségű cikkeit az ÉS-ben, Bucsky Péter tavaly angolul megjelent tanulmányát, a Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) tanulmányait vagy a Társadalmi riport 2022 című kiadványnak az uniós támogatások hasznosulásával foglalkozó fejezetét.
Az utóbbiban a szerzők (Medve-Bálint Gergő, Martin József Péter, Nagy Gabriella) felidézik, hogy az Európai Bizottságot 1985 és 1995 között elnökként vezető Jacques Delors még azt tartotta volna jónak, ha nem országok, hanem azokon belül kisebb régiók kaptak volna uniós támogatást – ám ezt az ötletet az Európai Tanács már 1998-ban megfúrta. Az EU néhány törpeállamát leszámítva minden fejlesztési forrásról jó ideje a kormány és annak szervei döntenek; Magyarországon még ehhez képest is a lehető legcentralizáltabb rendszer valósult meg. Hazánkban a kezdetekben a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség önálló jogi szervként döntött a fejlesztéspolitikai célokról. Létrehoztak az egyes területekért (például közlekedés, környezetvédelem stb.) felelős külön szervezeteket is – ma viszont már mindennemű uniós eredetű pénz elosztása központi, minisztériumi hatáskörbe tartozik. Az EU is régen belenyugodott abba, hogy a regionális különbségek felszámolására vonatkozó eredeti célkitűzései semmiképpen sem teljesülnek. Ha ugyanis maradéktalanul érvényesítenék a szolidaritási elvet az uniós pénzek felhasználásánál – vagyis kizárólag a gazdaságilag hátrányos helyzetű, intézményileg is elmaradott térségeket támogatnák –, akkor a forrásfelhasználás hatékonysága szenvedne csorbát, ami ellentétes a még 2000 tavaszán kitűzött lisszaboni céllal. Azzal tudniillik, hogy 2020-ra az EU-t a világ legversenyképesebb gazdaságává kívánták tenni úgy, hogy a hangsúlyt a hatékonyságra és a gazdasági növekedés környezetbarát és „okos” eszközökkel történő előmozdítására helyezték – és kevésbé a szolidaritásra vagy a kohézióra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
