Clintonnak már néhány nappal korábban, június 3-án kedden, az utolsó két előválasztás lezárulta után is lehetősége lett volna rá, hogy túlessen bejelentésén. Azon a napon Dél-Dakotában ő, Montanában viszont Obama győzött, de ezek a végső kűrök, amint azt két héttel ezelőtt magunk is jeleztük, önmagukban nem döntöttek volna el semmit sem. Kedden ugyanakkor már elégséges számú szuperdelegátus biztosította támogatásáról Barack Obamát ahhoz, hogy Amerika reménybeli első afroamerikai elnöke a magáénak tudhassa a jelöltséget. Hillary Clintonnak pedig fölöttébb irracionális lett volna abban bíznia, hogy csupán azért, mert övé az előválasztások során leadott legtöbb szavazat (a Demokrata Párt testületi döntéseit vizsgáló bizottság május 31-én végül beültette Floridát és Michigant is), a következő két hónapban képes lehet változtatni ezen a felálláson. Két napig mindenesetre benne volt a pakliban, hogy az esélytelenek közmondásos nyugalmával talán mégis megpróbálkozik ezzel. Ám a tanácsadókkal, pártvezetőkkel és legfőbb támogatóival folytatott egyeztetések után csütörtökön már tudni lehetett: Hillary Clinton a hét végén búcsúszereplésre készül Washingtonban.
Hogy Clinton hol és hogyan rontotta el, arra több válasz is adható. Vezérüzenete például jóval kevésbé bizonyult szerencsésnek vetélytársáénál. Clinton kulcsszava, emlékezzünk, a "tapasztalat", míg Obamáé az emelkedettebb és fénydúsabb "változás" volt. Érdekes adalék ehhez, hogy 2007 januárja (azaz a versenybe való hivatalos belépése) előtt stábja Clintont éppen a változás jelöltjeként kívánta pozicionálni, s e forgatókönyv szerint nagy hangsúlyt helyeztek volna arra a tényre, hogy belőle válhat az Egyesült Államok legelső női elnöke. Mark Penn ellenben, aki idén áprilisi lemondásáig Clinton főstratégája és egyetlen közvélemény-kutatója volt, úgy vélte, a szavazóknak olyan személynek kell látniuk a jelöltet, aki elég szívós és tapasztalt ahhoz, hogy főparancsnok lehessen - márpedig Clinton nemének hangsúlyozása szerinte gyengítette volna ezt az áhított képet. Penn úgy gondolta továbbá, hogy jelöltjük erőtlennek tűnne, ha bocsánatot kérne 2002-es iraki háborús szavazatáért - ennek megfelelően Clinton legföljebb odáig ment el, hogy másképp szavazott volna, ha akkor is tudta volna mindazt, amit ma már tud. Ezzel sokak szemében végképp odaláncolta magát a múlthoz és a (legalábbis a demokrata szavazótábor számára) roppant népszerűtlen háborúhoz, melyet Obama viszont a kezdetektől fogva következetesen ellenzett. Ennek alighanem jelentős szerepe volt abban, hogy Clinton januárban elbukott a verseny nyitányát jelentő iowai jelölőgyűlésen, ahol számos tanácsadója szerint sovány esélyei miatt indulnia sem kellett volna, és ahol végül túl későn kezdett kampányolni. Sorompóba állása végül csakis az ott győzedelmeskedő Obamának kedvezett, aki ekkor végre magára irányíthatta a szélesebb közvélemény figyelmét is. Clinton és szűkebb köre azonban nemcsak az iowait, hanem az összes többi jelölőgyűlést is eltaktikázta. Mivel sokáig arra számítottak, hogy HC legkésőbb a szuperkedden simán bebiztosítja majd a jelöltségét, a szerintük (a titkos szavazás hiánya miatt) az előválasztásoknál amúgy is kevésbé demokratikus jelölőgyűlésekre nem fordítottak különösebb figyelmet - ellentétben Obamával, aki az elmúlt hónapok során szinte kivétel nélkül végignyerte ezeket. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy a kötött delegáltak körében átvette a vezetést - még úgy is, hogy számos nagy államban Clinton mögött végzett.
Hillary Clinton, az egykori pártfavorit esélyeinek elpárolgásában volt némi szerepe Bill Clintonnak is, aki számos alkalommal rabiátus módon támadta Obamát a nyilvánosság előtt. Legízetlenebb húzása az volt, amikor felesége riválisát annak dél-karolinai győzelme után a 80-as években kétszer is lendületesen startoló, de a jelöltséget végül egyszer sem elnyerő (és úgyszintén fekete) demokrata versenyzőhöz, Jesse Jacksonhoz hasonlította - hogy ezzel végképp elidegenítse az akkor már amúgy is egyre nagyobb százalékban Obamához húzó fekete szavazókat a Clinton famíliától. Hillary Clinton "bukásáért" többek szerint hideg számításból elkövetett manipulatív, opportunista húzásai is okolhatók, mint amilyen például nyilvános könnyhullajtása volt New Hampshire-ben, vagy amikor gátlástalanul elemelte Obama beszédeinek egyik kedvelt fordulatát, a yes we can szósort. Szavahihetőségének biztosan nem tett jót, hogy pár héttel ezelőtt, amikor visszaemlékezett 1996-os boszniai útjára, golyózáport álmodott a tuzlai reptérre, holott, amint arról egy videofelvétel is tanúskodik, ott és akkor legföljebb a hűvös márciusi szellők zaklathatták.
Kampánya során Clinton nemegyszer tudott okos, felkészült, olykor még szellemes is lenni, a választói érzelmekre azonban Barack Obama kétségtelenül jobban hatott. Obama lelkesítő beszédeire mindenütt popsztároknak kijáró, euforikus tetszésnyilvánítás volt a válasz, s ez alól nem volt kivétel június 3-i beszéde sem, mellyel nem csupán lezárta az előválasztási szakaszt, hanem John McCain erőteljes verbális ekézésével egyúttal becsengetett a második felvonáshoz is. Beszédében a fölöttébb pozitív töltetű ("az amerikaiak jóravaló, nagylelkű, együttérző emberek") és a szimplán csak lapos közhelyek ("Az utazás fárasztó lesz. Az út hosszú.") közé két figyelemre méltó új elem keveredett. Obama ezúttal már minden egyes amerikait megillető általános egészségbiztosításról beszélt (ami egészen eddig Clinton álma volt), s ezt megfejelte azzal, hogy szerinte az egyetemi oktatás mindenkit a születésénél fogva megillető jog, nem pedig a tehetős kevesek kiváltsága kellene legyen. Bízzunk benne, hogy mindez nem csupán afféle torokköszörülés volt az eljövendő populista áriák előtt.
