A Muszlim Testvériség (MT) az év elején elsöprő győzelmet aratott az egyiptomi parlamenti választásokon, majd a május végén, illetve június 16-án és 17-én tartott választási fordulókban megszerezte a köztársasági elnöki széket is. Mindez talán egy iszlám színezetű köztársaság kezdete, de az országot 1952 óta irányító katonai elit lépései arra utalnak, hogy al-Banná víziói még mindig messze állnak a teljes megvalósulástól.
Már az eredményhirdetés is nyögvenyelősre sikeredett. Hetekig húzták a győztes megnevezését; a Tahrír téren újra tíz- és százezrek gyülekeztek, egyesek második forradalomról beszéltek. Az országot másfél éve ténylegesen irányító katonai vezetés (Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa, SCAF) feloszlatta a fél éve választott iszlamista többségű parlamentet, s helyzetbe hozta az általa kijelölt tagokból álló Alkotmányozó Tanácsot, továbbá felvetette az elnök jogkörének jelentős szűkítését. A külföld tiltakozott, az amerikai diplomácia is a győztes kihirdetését és a SCAF által ígért június végi hatalomátadást szorgalmazta. Már-már úgy tűnt, nyílt katonai hatalomátvétel következik, ám a múlt hét végén a választási bizottság végül eredményt hirdetett. Az ország első polgári múltú köztársasági elnöke Muhammad Murszí lett, a Muszlim Testvériség, illetve politikai formációja, a Szabadság és Igazságosság Párt jelöltje. A katonaság nem hivatalos favoritja, a Mubárak-éra utolsó miniszterelnöke, Ahmad Safíq extábornok vereséget szenvedett. Ekkor hatalmas iszlamista happening kezdődött a városokban, ahonnan már rég eltűntek a tavalyi utcai tüntetések világias, demokráciát és szabadságot követelő fiataljai, s a helyüket szakállas férfiak és fejkendős lányok, asszonyok foglalták el.
A két Egyiptom
A 61 éves Murszí életpályája tipikus a Muszlim Testvériség vezetőinek körében. Szegényparaszti származás, gyermekkori Korán-tanulmányok, mérnöki diploma Egyiptomban, posztgraduális tanulmányok az Egyesült Államokban, majd egyetemi karrier. A Muszlim Testvériségben 1977-től aktív, húsz éve a vezetői testület tagja. A 90-es évektől munkatársa a cionizmus- és Izrael-ellenes mozgalomnak, amelyben - pragmatikusan, a szent cél érdekében - együtt dolgozott nemzetiekkel és marxistákkal is. Többször megjárta a Mubárak-rezsim börtöneit, még a tavalyi tüntetések idején is letartóztatták. Az újonnan alakult Szabadság és Igazságosság Pártjának lett az elnöke; elnökké választásakor lemondott e posztról.
Az iszlamisták politikai győzelme gyakorlatilag teljes. Mindkét házban övék a parlamenti többség, övék az államfői poszt; de évtizedek óta ők irányítják a szakszervezeteket, és saját, az államival párhuzamos szociális intézményrendszert működtetnek. Ettől persze a külföldi félelmek csak tovább erősödtek. Izrael már az "arab tavasz" hajnalán iszlamista újjászületést vizionált, Simon Perez államfő iszlamista harapófogóról és a legfőbb arab szövetséges elvesztésével a béke megingásáról beszélt. De az iszlamisták elsöprő győzelme félelmet szül Jordániában és a polgárháborús Szíriában is, ahol az esetleges szunnita hatalomátvétel hasonló iszlamista előretörést jósol: ezt vetíti előre ottani erőik szervezettsége és Törökország aktív támogatása. A Nyugat egyelőre a demokratikus folyamatok kiteljesedését ünnepli - de kérdéses, milyen mértékben fog együttműködni az új egyiptomi vezetéssel. Ennek viszont szüksége lesz partnerekre.
A Testvériség jelöltje Felső-, azaz Dél-Egyiptomban aratott, míg a katonai apparátus embere az ország északi részén, a Nílus-delta tartományaiban szerzett többséget. E területi megosztottság mögött mély társadalmi törésvonal húzódik. Felső-Egyiptomot, azaz a keskeny Nílus-völgyet az ország leginkább hagyománytisztelő csoportjai lakják. A konzervatív gondolkodás fellegvára, az Aszjúti Egyetem a Testvériség középvezetőinek és szellemi holdudvarának képzési bázisa. A Nílus-völgy a fővároshoz és az északi területekhez mért gazdasági elmaradottsága ugyancsak erősítette az iszlamista jelöltet. E vidékeken elhanyagolható az ipar, s a hagyományos mezőgazdaságnak 9-12 havonta egymillió fővel növekedő országos népességet kell(ene) ellátnia. A Mubárak-éra utolsó éveiben megnőtt a lakásépítési beruházások száma ezen a vidéken - a mezőgazdasági termőterületek kárára, s e komoly érdeksérelem csak tovább tolta a helyi parasztságot a konzervatívok felé. Murszí a termőterületek védelmét ígérte - az elnökválasztáskor a régi rendszer emberének, Safíqnak így esélye sem maradt.
A Delta-vidék lakossága más történelmi, társadalmi tapasztalatokkal bír. A Mubárak-éra azóta feloszlatott kormánypártjának itt volt a legerősebb társadalmi támogatottsága, s innen származott a rezsimet támogató üzletemberek legtöbbje is. Al-Manúfíja és al-Sarqíja tartományok adják hagyományosan a legtöbb katonai és titkosszolgálati vezetőt. E tábornoki, főtiszti családok nagy tekintélyt élveznek a helyi társadalomban, amely így kedvezményezettje volt a hatvanévnyi katonai uralomnak. A választáson Safíq és a változatlanság (értelmezésükben: a stabilitás) mellett álltak ki. De a katonák jelöltje mellett tették le voksukat az észak-egyiptomi falvak fellahjai is. Egyrészt mert erősen kötődnek a főtiszti családokhoz, másrészt a "forradalom" napjaiban a kaotikus biztonsági helyzetet kihasználva sok helyen termőföldet sajátítottak ki ingatlanépítésre. A gazdaság és a politika megtisztításának jelszavával kampányoló Testvériség ezen akciók felülvizsgálatát ígérte, elfordítva ezzel a parasztokat az iszlamista jelölttől.
E regionális kihívásokat feltétlenül orvosolni kell; kérdéses azonban, hogy Murszí politikai hatalma meddig terjed majd. Hiszen az eddigi elnöki köztársaság továbbélése bizonytalan. A katonai tanács az új elnök beiktatásakor hivatalosan átadja a hatalmat, de máris megtette az elnöki - sőt, a parlamenti - hatalom korlátozására szánt lépéseit. A új alkotmány kidolgozására létrehozott testületet a SCAF saját embereivel töltötte fel. Az ő feladatuk lesz az új politikai struktúra végleges formába öntése. A tábornokok - meg a perifériára szorult, valós társadalmi támogatottsággal nem rendelkező liberális csoportok - már megpedzették, hogy az elnöki posztot egyfajta tiszteletbeli pozícióvá kéne alakítani, s erősíteni a parlament szerepét. Csakhogy a parlament felügyelete, szükség esetén feloszlatása a katonai apparátus kezében maradna. Mind a szekuláris, mind az iszlamista sajtó "második köztársaságról" beszél - ám mást és mást értenek ez alatt. A szekularizmus hívei korlátozott hatalmú elnököt és az erős parlament által ellenőrzött miniszterelnököt látnának szívesen; az erőszakszervezetek eszerint a politikai struktúra végső őreiként vigyáznának a háttérben. Az iszlamisták viszont a majdani iszlám köztársaság csíráit fedezik fel az új rendben: az erős iszlamista elnök és parlament oltalma alatt az erőszakszervezetek iszlamizálásába fognának.
Dzsinn, dzsinn
Azonban ha a katonai apparátus szűkíteni próbálná a lakosság nagy többségének támogatását élvező, mérsékelt iszlamisták mozgásterét, ez súlyos következményekkel járhat a mérsékelt mozgalomban, de az egész iszlamista politikában is. Mindenekelőtt radikalizálhatja magát a Testvériséget. A vezetőségében fellelhető irányzatok közül most az ún. "negyedik generáció" a hangadó. 'k a politikai életben való teljes részvételt, az alapító Haszan al-Banná által harmadik lépésnek tekintett hatalommegragadást szorgalmazzák. Ám ha a tényleges hatalom katonai őrei megakadályozzák ezt, az "első" és "harmadik generációs" vezetők aktivizálódhatnak, akik nem kérnek abból a korlátozott hatalomgyakorlásból, amelyhez a politika kompromisszumai jelentik a belépőt. Az általuk szorgalmazott visszahúzódás radikalizálódást hozhat: ragaszkodnának a katonai védőernyő teljes felszámolásához - akár erőszak árán is. De a radikalizálódás nem csak belülről fenyegeti a Testvériséget. Ha egy ekkora választási győzelem után sem tudja érvényesíteni hatalmát, s kipróbálni magát valódi vezető erőként, megerősödhet a másik, szélsőségesebb irányzat - a szalafitáké. A Núr (Fény) Párt egynegyedes választói támogatottsága már önmagában meglepetés; de a Testvériség kudarca sokakat tolhat a táborukba. A radikális iszlamisták szemében a Mubárak-rendszerrel kötött kompromisszumaik miatt a Testvériség homlokán már amúgy is ott a kollaboráció bélyege.
A szkeptikusok szerint mindez, az agg diktátor elleni puccstól egészen az elnökválasztásig csak a katonai vezetés által irányított színjáték, melynek célja az évtizedek során felhalmozódott társadalmi feszültség csökkentése. A szekuláris irányultságú al-Ahrám napilapban olvasói levelek tucatjai szólnak keserűen a demokratikus átalakulásnak meghirdetett egyiptomi "arab tavasz"-ról. A pesszimisták úgy látják: a katonai apparátus a saját érdekei szerint nyitogatja a szelepeket a társadalmi feszültségekkel rotyogó kuktán, de a tűzhelyhez esze ágában sincs odaengedni mást; különösen nem az iszlamistákat. Az optimistább verzió hívei szerint a hadsereg belátta, hogy mára elfogyott a szekuláris politikai pártok társadalmi támogatottsága, amit a nasszeri idők szocialisztikus, újraosztó, az alsóbb rétegeknek is valamelyes szociális biztonságot nyújtó rendszere alapozott meg. A globalizáció meg a népességnövekedés kihívásaira az egyre korruptabb establishment már nem tudott választ adni, így a katonai vezetés lecserélte. Ám valószínűtlen, hogy a több mint fél évszázada az állam őre szerepére szocializálódott hadsereg feladná ambícióit.
Az iszlám országok társadalmi, politikai reformja az évszázados tapasztalat szerint csak a reiszlamizáció révén történhet meg. Ez zajlik a térségben most is - és csak abban reménykedhetünk, hogy a palackból a demokratikus iszlamizmus szelleme szabadult ki, és nem a radikálisok kísértetjárása kezdődött el.
