Matteo Salvini Ligájának folyamatos erősödése a tavalyi olasz választás óta, Thierry Baudet bevándorlásellenes pártjának győzelme a márciusi holland önkormányzati választáson, a szélsőjobboldali Vox gyors előretörése Spanyolországban – ezek alapján azt is gondolhatnánk, hogy a szélsőjobboldali, populista, euroszkeptikus erők nagy reményekkel néznek az európai parlamenti választások elé.
A ma ismert előrejelzések azonban a status quo fennmaradását valószínűsítik, igaz, némileg nehezített körülmények között. Kevesebb mint két hónappal a voksolás előtt a nemzeti közvélemény-kutatások összesített adatai alapján az Európai Néppárttól (EPP) jobbra álló pártcsaládok a mandátumok 22 százalékára számíthatnak, az egyharmados arányt is legfeljebb új belépőkkel és a baloldali euroszkeptikusokkal együtt érhetik el a következő Európai Parlamentben (EP). Krekó Péter, a Political Capital igazgatója szerint e felmérések általában megbízhatóak, nagyobb mellélövéshez az kellene, hogy sok országban sok közvélemény-kutatás torzítson egy irányba. Ma már az sem jellemző, hogy a szélsőjobboldali pártokat alulmérik a kutatók, mivel számos tagállamban vagy a kormány részei, vagy ők a legnagyobb ellenzéki párt. (Az alábbiakban a pollofpolls.eu adatait használjuk, de érdemes megjegyezni, hogy az EP saját mandátumbecslése ennél is kevesebb helyet jósol a populistáknak, és valamivel többet a két nagy frakciónak, az EPP-nek és a Szocialistáknak – S&D).
Hogy a jobbszél nem tudott nagyobbat ugrani, annak egyik oka a Brexit. A 751-ről 705 tagúra csökkenő EP-ben az euroszkeptikus erők két jelentős brit pártot veszítenek el: az Európai Konzervatívok és Reformerek frakciója (ECR) a torykat, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája (EFDD) a UKIP-et. Némileg erősítené a jobboldali euroszkeptikus tábort, ha az a lapzártánkkor nem kizárható forgatókönyv valósulna meg, hogy a Brexit halasztása miatt az Egyesült Királyságban mégis rendeznek EP-választást május végén. A ma kirajzolódó erőviszonyokat azonban ez sem borítaná fel, mert a centrumhoz tartozó S&D és a liberális ALDE is nyerne képviselőket. Egy elhúzódó Brexiten leginkább az EPP bukna, nekik ugyanis nincs brit tagpártjuk.
Jobbra vagy középre
Azt a felmérések alapján nagyjából biztosra vehetjük, hogy a májusi voksolás után a két nagy centrumpárt, az EPP és az S&D együtt a parlamenti helyek felénél kevesebb mandátumot szerez. Ezzel 1979, a közvetlen EP-választás bevezetése óta először veszítik el a képességüket arra, hogy közösen, nagykoalícióban irányítsák a közösségi parlamentet. Ám az EP nem olyan, mint egy nemzeti parlament: nincsenek formalizált koalíciók, nincs meg a klasszikus kormánypárt-ellenzék felosztás, és általában kisebb a frakciófegyelem is. Az elmúlt évtizedekben alapvetően mégis a két nagy pártcsalád irányította az EP munkáját, nélkülük nehéz volt bármilyen többséget kialakítani, ők ketten viszont a többiek ellenében is el tudtak fogadni különböző jogalkotási dossziékat.
„Ebben az értelemben most nagyobb felfordulás várható, mint az elmúlt 10–15 évben bármikor” – mondja Bíró-Nagy András, a Policy Solutions elemzője. Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója szerint vagy a mai konszenzust elfogadó, de az eddiginél szélesebb centrista koalíció jön létre, vagy az egyik oldal próbálja meg átvenni az irányítást, a másik pedig „ellenzéki szerepbe” kerül. Tóth úgy látja, az első forgatókönyv valószínűbb, a többi általunk megkérdezett elemző pedig gyakorlatilag kizártnak tartja, hogy az EPP az orbáni tanácsot követve a tőle jobbra álló frakciókkal próbáljon többséget alkotni. „Ehhez májusig valamilyen politikai kataklizmának kellene bekövetkeznie” – véli Krekó Péter.
A centrista vezetés továbbvitele mellett elsősorban a matematika szól. Az előrejelzések szerint az EPP-nek és az S&D-nek a liberális ALDE-vel együtt már kényelmes, 58 százalékos többsége lehet, a Zöldekkel együtt pedig a kétharmad közelébe kerülhet. (A pollofpolls az ALDE-hez számítja a francia La République en marche – LREM – várhatóan 24 képviselőjét is, noha Emmanuel Macron pártja legutóbb azt közölte, hogy nem csatlakozik a liberálisokhoz. Ettől még a LREM jól illeszkedne egy centrista koalícióba.) Ehhez képest az EPP és a tőle jobbra állók, az ECR, az EFDD, valamint a Nemzet és Szabadság Európája (ENF) együtt sem számíthat a mandátumok többségére, sőt az ENF – elsősorban az olasz Liga által hajtott – látványos erősödése ellenére a szélesen értelmezett jobboldali blokk gyengülhet is a mai állapothoz képest.
A jobboldali koalíció esélyeit tovább csökkenti, hogy a populista-euroszkeptikus tábor sem egységes, az EPP mérsékelt-liberális szárnya pedig biztosan nem tolerálná a kokettálást a szélsőjobbal. A skandináv és a Benelux néppárti tagpártoknak – akik közül sokan a Fidesz kizárását szeretnék elérni – egy ilyen forgatókönyv esetén vonzó alternatíva lenne az ALDE, esetleg egy új, Macron-féle frakció. Zgut Edit, a varsói Graduate School for Social Research elemzője szerint „a szélsőjobboldali irányba történő koalíciókeresésnek azért is kicsi az esélye, mert ez esetben a konzervatív középpártoknak saját, hazai politikai ellenfeleikkel kellene együtt szavazniuk”. Az EPP vezetősége és Manfred Weber frakcióvezető is egyértelműen a liberálisokkal és a szocialistákkal kötendő szövetség mögé sorakozott fel, s a választást az Európa-pártiak és a nacionalisták küzdelmeként mutatja be.
Az EPP jobbra tolása ellen szól az is, hogy az Európai Parlament nem egyedüli jogalkotó az EU-ban, sőt általában a parlamentet tartják a leggyengébbnek a három nagy uniós intézmény közül. Az uniós jogszabályokra az Európai Bizottság tesz javaslatot, az EP az EU Tanácsával közösen dönt róluk. A három intézmény együttműködése kulcskérdés, a Bizottság és a Tanács összetétele pedig nem az EP-választásoktól, hanem a tagállami kormányoktól függ. Ha az EPP valami csoda folytán ki is tudna alakítani egy jobboldali többséget a parlamentben, a Bizottságban és az Európai Tanácsban kisebbségben maradna a szocialista és liberális kormányok képviselőivel szemben. „Egy ilyen helyzet biztosan nagy feszültségekkel járna. Az egyetlen érv mellette, hogy adott esetben a szocialistáknak is érdekük lehet ellenzékben lenni, Macron pedig fontosabbnak tarthatja az EPP szétrobbantását, mint azt, hogy többségi koalícióhoz tartozzon a parlamentben” – mondja Tóth Csaba.
Orbán irányvonalához nyilvánosan eddig csak a választáson személyesen is induló Silvio Berlusconi csatlakozott, amikor a Forza Italia múlt szombati kongresszusán kijelentette: a szocialistákkal való szövetségkötés helyett az EPP-nek „új demokratikus jobboldalt” kellene építeni, amely a konzervatívoktól a populistákig húzódna. Bár ez jelenleg kisebbségi álláspont, Tóth Csaba szerint a Fidesz felfüggesztése – a kizárás helyett – azt mutatja, hogy a Néppárt meg akarja várni a választást a végleges döntéssel. Tóth arra is felhívja a figyelmünket, hogy már néhány ország választási eredménye nagyban befolyásolhatja az erőviszonyokat (az öt legnépesebb tagállamra, Németországra, Olaszországra, Franciaországra, Spanyolországra és Lengyelországra a mandátumok több mint fele jut). „Az olasz, a francia és a spanyol konzervatívok inkább Orbán szövetségeseinek számítanak az EPP-ben. Ha ők a vártnál jobban szerepelnek májusban, az még okozhat meglepő fordulatokat” – magyarázza a Republikon elemzője.
Blokkoló kisebbség?
Ha semmi váratlan nem történik, és az EPP az S&D-vel valamint az ALDE-val köt szövetséget, május után újra felvetődhet a Fidesz néppárti tagságának a kérdése. Bár a centrista koalíció többsége a Fidesz 12–14 képviselője nélkül is meglesz, az EPP nemcsak ezt mérlegeli majd a döntéskor, hanem azt is, ők maradnának-e a legnagyobb frakció a Fidesz kizárása után. „A mai becslések nagyjából háromfidesznyi különbséget mutatnak az EPP és a szocialisták között. Minél kisebb lesz az EPP előnye, annál nagyobb a Fidesz esélye a bennmaradásra” – mondja Krekó Péter.
Döntő momentum lehet, hogy a Fidesz EPP-tagsága mennyire gyengíti a néppárti jelölt, Manfred Weber esélyeit arra, hogy az Európai Bizottság elnökévé válasszák. Amennyiben a centrista forgatókönyv érvényesül, ehhez szüksége lesz a szocialisták és a liberálisok támogatására, akik viszont keményebb fellépést szorgalmaznak Orbán ellen. A Fidesz felfüggesztését Emmanuel Macron és Guy Verhofstadt, az ALDE frakcióvezetője is túl enyhe lépésnek tartja. „Ebből a pozícióból nehéz lesz kijönniük. Ha az EPP legalább a választás után nem zárja ki a Fideszt, kicsi az esély rá, hogy Webert támogassák” – mondja Krekó Péter. Bíró-Nagy András sem látja kedvezőnek a bajor politikus kilátásait. Szerinte erre utal, hogy a parlamentben elkezdték újraértelmezni a 2014-ben kipróbált csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszert. Már nem feltétlenül a legtöbb mandátumot szerző frakció jelöltjét akarják az Európai Bizottság élére repíteni, hanem azt a jelöltet, aki a legszélesebb koalíciót tudja maga mögött. Ez lehet a szocialisták embere, Frans Timmermans is, vagy az ALDE hét főből álló jelölti „csapatának” valamely tagja, például a jelenlegi versenyjogi biztos, a dán Margrethe Vestager.
A bizottság elnökének nyári megválasztásával tehát végleg eldőlhet, távozik-e a Fidesz az EPP-ből, és ha igen, kihez csatlakozik, illetve kiket visz magával. A legtöbb elemző szerint arra kicsi az esély, hogy a Néppártból nagyobb pártok is kövessék Orbánékat, a legvalószínűbb, hogy a határon túli magyar pártokat – a szlovák MKP-t és a román RMDSZ-t –, esetleg a szlovén SDS-t és a horvát HDZ-t tudnák átcsábítani a populistákhoz. Ha szakításra kerül a sor, a Fidesznek kézenfekvő választás lehet az ECR- frakció, ahol a brit toryk távozása után a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) lesz a vezető erő, és a csoport a Fidesz csatlakozásával markáns kelet-közép-európai karaktert is kaphat.
Kérdés, hogy ezen túlmenően mennyire sikerül majd egységesíteni a jobboldali-euroszkeptikus tábort. Sokan arra számítanak, hogy a jelenlegi három frakcióból kettő lesz, már csak azért is, mert a UKIP kiesésével az EFDD nehezen tudja teljesíteni a frakcióalakítás feltételeit. Ettől még az EFDD másik vezető ereje, az olasz 5 Csillag Mozgalom saját pártcsaládot szeretne, a hírek szerint Paweł Kukiz lengyel pártjával és a horvát Emberi Pajzs nevű párttal tárgyal. Ha sikerül is frakciót alakítaniuk, nem biztos, hogy a szélsőjobboldal mögé sorakoznak fel, az 5 Csillag Mozgalom kommunikációja inkább centrista-elitellenes irányba mutat, gazdaságpolitikájuk sok baloldali elemet tartalmaz. A populista táboron belül egyébként is erős ellentétek vannak, például az uniós büdzsé kérdésében (a nyugati és keleti pártok között) vagy Oroszország megítélésében (számos szélsőjobboldali párt Putyin-közeli, a PiS viszont határozottan oroszellenes). Zgut Edit szerint az uniós döntéshozatal lassításához nem szükséges egységes frakció, „elég lenne, ha nagyobb hatékonysággal koordinálnak az euroszkeptikus képviselők”. A European Council of Foreign Relations szerint négy területen tudnának stratégiai szövetségre lépni ezek a pártok: a bevándorlás, a jogállamisági szankciók, a liberalizmus és a mélyebb európai integráció ellenzésében. Zgut Edit úgy látja, ha az euroszkeptikus populisták sikerrel tudnák lassítani vagy akadályozni a döntéseket, az hosszabb távon a kormányközi alkuk felerősödéséhez, bizonyos döntések „kiszervezéséhez”, az Európai Parlament marginalizálódásához vezethet. Ez azonban a gazdasági és politikai értelemben fajsúlyosabb tagállamok dominanciáját növelné, és az Európai Tanácsban rendre alulmaradó kisebb országoknak, így Magyarországnak ártana.
A számok tükrében azonban erősen kétséges, hogy az euroszkeptikusok akár a nekik fontos témákban létre tudnák hozni a fideszes Schöpflin György által is beharangozott blokkoló kisebbséget. Ha feltesszük, hogy a Fidesz kilép a Néppártból, és az újonnan bekerült pártok között is erős lesz a szélsőjobboldal – például a spanyol Vox –, a jobboldali populistáknak akkor is csak az Egységes Európai Baloldallal (GUE/NGL) együtt lenne esélyük a képviselői helyek egyharmadának megszerzésére. A balosokkal viszont az establishment elutasításán túl nem sok minden köti össze őket, a GUE/NGL képviselői például több mint 80 százalékban megszavazták a szélsőjobb által szinte egységesen elutasított Sargentini-jelentést.
Persze, ha a centrum összezár, a populisták az egyharmaddal sem mennek sokra. A rendes jogalkotási eljárásban az EP sima többséggel dönt, összesen két eset van, amikor egyharmadnyi képviselő tényleges blokkoló kisebbséget tud alkotni: az Európai Bizottság elleni bizalmatlansági indítványnál és a 7-es cikk szerinti eljárásnál. A kettő közül a második a fontosabb: mivel a mainstream képviselői között is akadhatnak, akik ellenzik a jogállamiság megsértése miatti szankciókat, reális veszély, hogy a következő EP-ben nehezebb lesz olyan eljárást kezdeményezni, amilyen Magyarország ellen a Sargentini-jelentés elfogadása után indult; és a már folyamatban lévő lengyel és magyar eljárások is megakadhatnak a parlamentben. Igaz, amíg Orbán és Kaczyński kormányon van, és megvédik egymást a szankciókról végső soron döntő Tanácsban, az EP szerepe inkább csak teoretikusan vetődik fel.
