Háború Azerbajdzsán és Örményország között

Illéri, illéri

Külpol

Bő hónapja dúl a harc a Kaukázusban az azeri hadsereg és a karabahi erők, illetve az őket támogató örmény hadsereg között. Az azeri csapatok előretörése arról árulkodik, hogy Törökország ambíciói és képességei is aggasztóan megnövekedtek. Ankarával szemben Moszkva is eszköztelennek tűnik.

A jelen háború – amelynek közvetlen előzményei a késő szovjet korszakra nyúlnak vissza – a jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah és az azt délről és nyugatról határoló további hét, még a 90-es évek elején elfoglalt azeri járásért folyik. (E területek összlakossága durván 150 ezer fő.) Ez a bő 13 ezer négyzetkilométer Azerbajdzsán összterületének 15 százaléka, amely 1994 májusától – az akkor megkötött fegyverszünet óta – örmény felügyelet alatt áll. Baku a megállapodást követően sokáig nem tett komoly fegyveres kísérletet elvesztett területeinek visszaszerzéséért, még ha kisebb-nagyobb összecsapások mindvégig elő is fordultak. Ennek ellenére az azeri fél folyamatosan azt hangoztatta, hogy a megszállt területeket a sajátjának tekinti.

Az örmények – a történelmi okokon túl – arra hivatkozva tartanak igényt Hegyi-Karabahra, hogy annak lakossága még a szovjet korszak végén is háromnegyed részben örmény volt, a 20. század elején pedig 90 százalék feletti volt az arányuk. Az 1988 és 1994 közötti háború következményeként Hegyi-Karabahban – és a megszállt hét járásban – ma már csak örmények élnek. Akkor több százezer azeri menekült el innen, ahogy akkor és korábban több százezer örményt üldöztek el Azerbajdzsánból is.

 

Felfegyverkeztek

A 90-es évek közepére kialakult status quót az azeri hadsereg szeptember 27-én megindított offenzívája borította fel. Két irányból indítottak támadást: Hegyi-Karabah északi részéről (e területek már jó ideje azeri kézen vannak, bár persze a szakadár örmény köztársaság vezetése igényt formál rájuk, arra hivatkozva, hogy a szovjet időkben az autonóm területhez tartoztak), másrészt délkeletről, az iráni határ közeléből. Ez utóbbi jórészt sík vidék, amely soha nem tartozott Hegyi-Karabahhoz, és ahol az azeri harckocsik gyorsan haladhatnak előre.

Azerbajdzsán elnöke, Ilham Alijev – apjához, Hejdar Alijevhez hasonlóan – gyakran emlékeztette országa lakóit, hogy az örmény kézre került területeket nem hagyja veszni. A visszaszerzésükre sokáig kevés esély mutatkozott, de idővel egyre nőtt a két ország lehetőségei közti távolság. És nem csak arról van szó, hogy Azerbajdzsán lakossága 10 millió, Örményországé pedig 3 millió fő. Az azeri és az örmény gazdaság közti különbség vásárlóerő-paritáson számolva ma már csaknem hatszoros. Az azeri gazdaság növekedése kiváltképp azok után gyorsult fel, hogy a 2000-es évek közepén megépült a Baku–Tbiliszi–Ceyhan kőolajvezeték és a szintén törökországi végpontú Baku–Tbiliszi–Erzurum földgázvezeték. Ezek üzembe állításával az azeri gazdaság 2005-ben 26,4, 2006-ban 34,5, míg 2007-ben 25 százalékkal nőtt. Az ütem 2011-től ugyan jócskán lelassult – 2016 például recessziós év volt –, de még így is jóval nagyobb jövedelemmel gazdálkodhatott Baku, mint Jereván.

Azt mindkét oldalon jól tudták, hogy az 1994-re kialakult felállás nem fog örökké tartani, s a 2010-es évek elején Örményország és Azerbajdzsán is komoly fegyverkezésbe fogott. Ám a lépték más volt. Jereván 2013-ban 35 harckocsit, 110 páncélozott szállító járművet és különböző kategóriájú rakétákat vett Oroszországtól, 2015 őszén pedig 200 millió dolláros hitelmegállapodást kötött Moszkvával, ugyancsak fegyvervásárlási céllal. De Azerbajdzsán is elkezdett nagy tételben orosz fegyvereket venni: 2010 és 2014 között mintegy 4 milliárd dollárért vásárolt katonai felszereléseket és járműveket; továbbá rakétákat, több mint száz harci és szállító helikoptert és modern, T–90-es harckocsikat. Moszkva tehát jóval nagyobb értékben szállított fegyvereket Bakunak, mint Jerevánnak – annak ellenére, hogy Örményország katonai szövetségben áll Oroszországgal (az ország tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének), míg Azerbajdzsán nem. Ráadásul Baku nem kizárólag északi szomszédjára hagyatkozott: 2005-től előbb Izraeltől, majd Törökországtól vásárolt nagy mennyiségben harci drónokat. Ezek az eszközök a most folyó harcokban gyorsan megmutatták hatékonyságukat. Amed­dig mindkét fél ugyanolyan, 20. századi fegyvereket és módszereket tudott bevetni, addig az örmények – jobb felkészültségüknek, magasabb harci szellemüknek, és Hegyi-Karabah magashegyi terepviszonyainak köszönhetően – ki tudták egyenlíteni az azeriek létszámbeli és anyagi fölényét. A mostani háború viszont azt mutatja, hogy Oroszország politikai, diplomáciai, gazdasági és – végső soron – katonai segítsége nélkül nehéz lesz megállítani az azeri offenzívát.

Ennek az is az oka, hogy ezúttal Törökország minden korábbinál határozottabban áll ki Azerbajdzsán mellett. A Kommerszant napilap október közepén orosz hírszerzői körökből származó információkra hivatkozva arról számolt be, hogy Moszkva régóta nagy figyelemmel követi az azeri–török kapcsolatok alakulását. A Kreml jól tudta, hogy a nyár közepi azeri–török hadgyakorlat után hol és milyen török erők maradtak Azerbajdzsán területén: e szerint mintegy 600 török katona, köztük jó néhány instruktor és tanácsadó teljesít szolgálatot a kaukázusi ország különböző pontjain. Maradtak török katonák a Baku felügyelete alá tartozó, de az azeri törzsterületektől elválasztott Nahicsevánban éppúgy, mint Bakuban; ez utóbbiak bekapcsolódtak a szeptember végi offenzíva tervezésébe és előkészítésébe is. A gabalai légi bázison a repülőket kiszolgáló műszaki személyzetként 120 török katona maradt, míg a dalljari repülőtéren legalább 20 harci drón irányítását végző török operátor. Azeri területen maradt 6 török katonai repülőgép, 8 helikopter és 20 csapásmérő drón is. De szeptemberben és október első felében megélénkült a Törökország és Azerbaj­dzsán közti repülőforgalom is. Az orosz katonai hírszerzés pontosan tudja azt is, hogy a katonai gépek mikor mit szállítottak, és hogy közvetlenül a szeptemberi támadás megindítása előtt török katonai tanácsadók újabb csoportja érkezett Bakuba. Sőt, néhány napra még a török szárazföldi erők parancsnoka és a török honvédelmi miniszter is Azerbaj­dzsánba repült, hogy részt vegyen a katonai műveletek közvetlen irányításában. Folytatódtak a török fegyver- és gyógyszerszállítások is. A szivárogtató orosz hírszerzők azt sem felejtették el megjegyezni, hogy a török repülők minden esetben a grúz légtéren át jutottak be Azerbajdzsánba.

Az oroszok – megerősítve ezzel a korábbi, hasonló tartalmú francia és amerikai közléseket – azt is jelezték, hogy tudják: a törökök Szíriában verbuválnak zsoldosokat, és október első hetében 1300 fegyverest dobtak át Azerbajdzsánba Szíriából, 150-et pedig Líbiából. A törökök feltűnő kaukázusi aktivitása nemcsak Moszkvát tölti el aggodalommal, de az Egyesült Államokat és Franciaországot is. Mindkét ország külügyminisztere jelezte, hogy elfogadhatatlan Ankara szerepe a karabahi konfliktus eszkalálásában.

De nem csak az Azerbajdzsánnak nyújtott haditechnikai és egyéb török segítség sejteti, hogy a két ország vezetése már régóta dolgozhatott a most zajló katonai műveletek tervezésén. Erre vall – egyebek mellett – az is, hogy az idei első félévben Törökország több mint 40 százalékkal csökkentette oroszországi földgázvásárlásait. Hiába készült el már 2018 végén a Török Áramlatnak az az ága, amelyen Oroszország új útvonalon tud földgázt szállítani Törökországnak, a vezeték messze a tényleges kapacitása alatt működik. Eközben elkészült viszont a Baku–Tbiliszi–Erzurum gázvezeték nyugati irányú folytatása, a transzanatóliai vezeték, s ezt felhasználva Azerbajdzsán vált Törökország első számú gázszállítójává. De a törökök az idén már az irániaktól is több gázt vesznek, mint a Gazpromtól. Ankara tehát arra is felkészült, hogy Oroszország ne tudja zsarolni a gázszállításokkal.

 

Moszkva kivár

A frontbeszámolók folyamatos azeri harci sikerekről szólnak, a Karabahtól délkeletre fekvő, eddig örmények által birtokolt járások egyre nagyobb része kerül azeri kézre. Az átkaroló művelet célja az, hogy az azeri erők átszakítsák az Örményországot Hegyi-Karabahhal összekötő folyosót. A lacsini korridor ellenőrzése annak ellenére is kulcsjelentőségű, hogy az örményeknek a 90-es évek eleje óta sikerült még két átjárót kiépíteniük. A lacsini hágó jelentőségével Moszkvában is tisztában vannak. Ezért is dönthettek nemrég úgy, hogy orosz megfigyelőpontot állítanak fel itt, így követve az azeri műveleteket, és talán azt is jelezve, hogy egy ponton túl az azeriek nem közelíthetik meg a folyosót. Ám ennél többet egyelőre az örményországi katonai bázissal is rendelkező Oroszország a jelek szerint nem készül tenni.

Az orosz beavatkozás ugyanis nemcsak a politikai szándék, de Moszkva térségbeli katonai képességeinek a függvénye is – és ebben Oroszország nem áll különösebben jól. Moszkva lehetőségei a Dél-Kaukázusban jóval korlátozottabbak, mint Ankaráé. A Gjurmiban lévő orosz katonai bázis alkalmatlan arra, hogy komoly katonai műveletek kiindulópontja legyen, még a kerozint is légi úton kell odaszállítani. Ráadásul az utóbbi évek orosz katonai fejlesztései nem az általános rendeltetésű erők képességeit növelték – például azzal, hogy üzemanyag-utántöltő repülőgépeket, drónokat vagy más, a szárazföldi csapatok műveleteit segítő technikákat fejlesztettek volna –, inkább olyan kétes jövőjű távlati tervek kötötték le figyelmüket, mint a nukleáris meghajtású rakéták. Márpedig hiába nukleáris hatalom Oroszország, ha ezt a kapacitását az ilyen konfliktusokban még hihető fenyegetésként sem tudja felhasználni.

Ám Moszkva mégsem eszköztelen. Látva az azeri drónok feltűnő hatékonyságát, a térségbe telepítette fejlett, a nyugatiak által csak „Belladonna”-ként emlegetett – oroszul Krasznuhának hívott – elektronikus zavarórendszerét. Az azeriek kisvártatva kilenc török gyártású harci drónt veszítettek; ezek az eszközök ugyanis nem rendelkeznek a „hazatérés” képességével, azaz ha sikerül megzavarni GPS-alapú navigációs rendszerüket, működésképtelenné válnak, és lezuhannak. Az oroszok azonban nemcsak így tudnak az azerieknek és a törököknek problémát okozni. Szíriában a korábbi orosz–török megállapodást felrúgva az orosz légierő épp a napokban mért súlyos csapást az Ankarához hű fegyveres csoportok egyikének Idlibben állomásozó tagjaira.

Moszkva kerüli a közvetlen összeütközést a törökökkel – elvégre Ankara NATO-n belüli megosztó szerepe nagyon is megfelel az érdekeinek –, de jelzi azt is, hogy egy ponton túl nem marad tétlen. Amíg a harcok azeri területen zajlanak, Oroszországot nem kényszeríti szerződéses kötelezettség arra, hogy az örmények védelmére keljen. Kivételt a lacsini korridor ügye jelent: ha azt elveszítik az örmények, rendkívül nehézzé válik a kapcsolat Karabahhal és az ott harcoló erők utánpótlása. Ezzel Moszkvában is tisztában vannak – de egyelőre nem látni, hogy Oroszország ad-e majd segítséget az örményeknek a folyosó feletti ellenőrzés megőrzéséhez. Ez nagyban befolyásolja majd a harcok későbbi menetét.

Az azeriek melletti minden korábbinál határozottabb török kiállás azt mutatja, hogy Ankarának nemcsak a Közel-Keleten, a Földközi-tenger keleti fertályán és az Égei-tengeren vannak érdekei, de a Kaukázus déli oldalán is. A mai történelmi pillanatban sem az amerikaiak, sem az oroszok nem tudnak kellő figyelmet szentelni a Kaukázusnak; az Egyesült Államokat az elnökválasztás köti le, Oroszországot pedig az egykori szovjet belső periférián belobbanó válságok. Ankarában úgy gondolhatták, hogy most meg tudják ingatni Moszkvát térségbeli patrónusi szerepében, netán ki is tudják szorítani. De a történet még nem lefutott. A Kreml nem engedhet meg magának egy újabb kudarcot – és alighanem az örmények is ebben bíznak.

Neked ajánljuk