Szomszédok
Az, hogy a tálibok többé-kevésbé háborítatlanul uralkodhatnak afganisztáni birtokaikon, többek között a szomszédos Pakisztán hallgatólagos támogatásával magyarázható. Afganisztánon keresztül húzódik ugyanis az egyik lehetséges nyomvonala annak a nemzetközi gázvezetéknek, amely a Kaspi-tó keleti partjának gázmezőit köti össze a világtengerekkel. Pakisztán északnyugati területein gőzerővel folynak a kutatások, merre fusson a vezeték. Ennek ellenére 2000 nyarán az afgán kormányzat csak nagy nehezen tudta elérni, hogy Pakisztán felélessze az afganisztáni kereskedelmi- és tranzitegyezményről (ATTA) folyó tárgyalásokat, mivel a pakisztáni fél nehezményezte, hogy az ennek keretében kapott áruk zöme a feketepiacon landol. A jelentős gabonafelesleggel rendelkező Pakisztán hajlandónak mutatkozott "elfogadható áron" gabonát szállítani éhező északi szomszédjának, azonban az éhínség tényén ez mit sem változtat. Csak Pakisztánban másfél milliónyi afgán menekült várja sorsa jobbra fordulását, amit leginkább egy amerikai vízum képében remél elérni. Teli vannak a tádzsikisztáni menekülttáborok is. A tálib kormányzat bevallása szerint az ország nyugati részén, a többihez képest viszonylag jól ellátott Herát tartományban csak az elmúlt időszakban négyszázan haltak meg a menekülttáborokban.
A tálibok és az iszlám
Bár a tálibok saját maguk szerint nem tesznek mást, mint szigorúan betartatják a szunnita iszlám szabályait, Mullá Muhammad Omár őrült kalifátus-imitációjában már régen nem ez a rendszer. Például a Próféta hagyománya, a szunna valóban felszólítja a nőket arra, hogy a házon kívül ne hívják fel magura a figyelmet hangoskodással és kopogó cipősarokkal, azonban arról szó sem lehet, hogy a férjükön vagy atyjukon kívül bármiféle autoritás ellenőrizhetné, miként viselkednek a házon belül. Ha a tálibok vallási rendőrsége hallgatózik, szembekerül a vallási parancsokkal. Nincs ez másképp a szobrok esetében sem. Az iszlám valóban tiltja az (élő) emberábrázolást, valamint a bálvány- imádást, de nem rendeli el a múlt emlékeinek a megsemmisítését. Márpedig az afganisztáni Buddha-szobrok, amelynek az iszlám világ által kifogásolható arcrésze már amúgy sem látható, rég nem kultusztárgyak, méretük és csonkaságuk miatt pedig emberábrázolásnak sem tekinthetők. Ha tiszteletet nem is érdemelnek, megsemmisítésük sem vallási parancsolat. Még akkkor sem, ha a keleti iszlám a bálványokat és a Buddha-ábrázolásokat tökéletesen azonosítja egymással, a bálvány neve (but) Buddha nevére utal. Az ilyesfajta vallási túlbuzgalom igazi veszélye azonban az, hogy nemcsak szobrok eshetnek áldozatául, hanem emberek is.
Az iszlám világ történetében váltakoznak egymással a vallási tolerancia és a vallási szigorúság hullámai. Még pontosabban: a vallás írott szabályainak szigorú és rideg betartásán alapuló és a bensőséges, inkább a vallás átélésére koncentráló vallásosságé. Míg az utóbbi elsősorban a szúfi testvériségek nyomán ismert a nyugati olvasó számára, addig az előző elv képviselőit a nyugati köznyelv szívesen hívja fundamentalistáknak. A különbség azonban nem a vallás iránti elkötelezettség mértékében nyilvánul meg, hanem a vallásról alkotott felfogásban. Ennek viszont jó mutatója a kultúrának azon szeglete, amelynek kapcsán a vallási parancsolatok és a mindennapok gyakorlata nem fedik egymást: a képzőművészet, valamint a hangszeres zene. Miközben a mindennapok gyakorlata gazdag hangszeres zenét és (a keleti iszlámban) pompás miniatúrafestészetet hozott létre, a vallás tételes parancsai valóban nem engedélyeznek mást, mint az ének mellett fúvós és ütős kíséretet, valamint díszítőművészetet. (Éppen az afganisztáni Herátban működött a középkori iszlám világ egyik legszebb festészeti iskolája.) Túl az iszlám hódítás első, túlbuzgó szakaszán, az iszlám előtti kultúrák emlékei általában háborítatlanul vészelték át az iszlám uralmát. A tálibok fellépése tehát, ha sebtében összerángatott vallási parancsolatokkal úgy-ahogy igazolható is, mindenképpen az iszlámban legalább annyira fontos szokások ellen való. A tálib kormányzat sajátossága, hogy nemcsak a modern technikát tartja az iszlámmal ellentétesnek, hanem azokat a muszlimokat is, akik nem osztják sajátos nézeteit. De ettől még azt, hogy vélt vallási igazságaikért hittestvéreiket is feláldozzák, semmiféle vallási parancsolattal nem lehet igazolni.
Dobrovits Mihály
A kabuli múzeumok kifosztása már legalább két éve a világ nyilvánossága előtt zajlik: az afgán-pakisztáni határon nyíltan folyik a műtárgyak csempészete. Éppen ezért kell kétségesnek vélnünk azokat az elemzéseket, amelyek a tálibok cselekedeteit a Nyugat zsarolásával magyarázzák. Ha valamiből, az ország műtárgyainak és műemlékeinek szervezett kiárusításából valóban nagy haszonra tehetne szert a tálib kormányzat, azonban szemmel látható, hogy nem törekszik erre. A kabuli múzeum és Afganisztán földje különösen gazdag ilyen emlékekben. Az ország nemcsak az óperzsa kultúra bölcsője volt, de maradandó emléket hagytak itt Nagy Sándor görögjei is, akiknek nyomán egy önálló hellenisztikus államocska, a Graeko-Baktriai Királyság virágzott fel az ország hegyei között. Ez a kultúra találkozott a délről, az indiai Maurya-dinasztia (ebből az uralkodóházból származot Asóka is) támogatását élvező buddhizmussal, s így, a hellenizmus és az indiai buddhizmus elemeiből jött létre a gandhárai műveltség. Az ország zöme az i. e. II. században egy új hódító, az északi, lovas nomád kusánok uralma alá került, akik alatt csak kiteljesedett a korábbi műveltségek virágzása. A kusánokra az i. sz. IV. században a fehér hunok, majd egy évszázaddal később a fehér hunokhoz hasonlóan belső-ázsiai lovas nomád heftaliták következtek. ´ket a VI. században gyűrték le a türkök, akiket az arabok követték. Az írott források tanúsága szerint azonban a területen még a VIII. században is szívós harcokat vívtak az arab hódítókkal szemben, az ország legkeletebbi tartományát, Káfirisztánt csak a XI. század után sikerült iszlamizálni. Mielőtt az iszlámra tért volna, az ország a buddhizmus egyik fontos központja volt.
