Jasszer Arafat élete és mûve : Terrorral fekszik

  • Shiri Zsuzsanna
  • 2004.11.11 00:00

Külpol

Lapzártánkkor egy Párizs környéki kórházban ápolják. Hitelt érdemlõ információk nincsenek a diagnózisáról: hívei, többek közt ifjú felesége, mérgezést és merényt emlegetnek. Más pletykák szerint csak az a kérdés, hogy mikor veszik le a géprõl. Csak jobb lehet utána; a legrosszabb esetben is csak ugyanolyan rossz.

Rejtõ Jenõ írt le hasonló jelenségeket: fején a gondosan redõkbe koreografált palesztin kendõ, testén egy sosem volt hadsereg uniformisa, a keze meg a szája Parkinson-kórtól remeg, de üdvözült mosoly virít borostás arcán, boldogan és büszkén meséli a kameráknak kilátástalan helyzetét. Utoljára 2002 telén látszott Arafat igazán önfeledtnek és vidámnak a képernyõn, amikor a katonai egységek körülzárták a Mukátában, és bármelyik pillanatban rátörhettek az izraeli kommandósok. Felszabadultan, viccelõdve magyarázta a helyzetet. Az igazi gerillaharc ment megint, újra szemtõl szemben a cionista ellenséggel. Azután évekig fogoly lett az erõdítménnyé alakított Mukátában, Rámallah egykori kormányzati negyedében, miközben egyre többen várták a halálát. Államot ugyan nem sikerült gründolnia, de több mint 30 évig elmondhatta magáról, hogy "a mozgalom én vagyok!".

Nemzedékének egyik utolsó diktátora

Abed a-Rauf al-Qadwa gázai textilkereskedõ és Zahaua Abu Szaud jeruzsálemi arab asszony fia 1929-ben született Kairóban (a hivatalos életrajzírók utólag Jeruzsálembe helyezték az eseményt). Háromévesen elvesztette anyját, és az õ családjához, Jeruzsálembe került. Késõbb apja visszavitette Kairóba, ott járt iskolába. Mérnöknek tanult, s a kairói egyetemi diákbizottságban ismerkedett a politizálással. Amikor 1948-ban értesült barát-jának, a Palesztinában harcoló csapatok vezetõjének, Al-Huszeininek a haláláról, önkéntesként harcba vonult Palesztináért. A Mozlim Testvérek nevû szervezet soraiban küzdött a Gázai övezetben, ám amikor megérkeztek az egyiptomi csapatok, távoznia kellett. Ebbõl a tapasztalatából is adódik, hogy egész életében ellentmondásosan viszonyult az arab államokhoz: a palesztin ügy elárulásával vádolta õket, mondván, hogy '48-ban nem segítették eléggé a harcoló szabadcsapatokat. Mérnök lett Kuvaitban, majd négy barátjával megalapította a Fatahot. A terrort hirdetõ szervezet eleinte szemben állt a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (PFSZ), amit Nasszer alapított 1964-ben az Izrael elleni harcok koordinálására. 1965. január elsején követte el barátaival elsõ Izrael elleni akcióját - a Galil hegységben kudarcot vallottak, amikor egy vízvezetéket akartak felrobbantani.

A '67-es hatnapos háború

kínos arab veresége után csak a Fatah harcolt tovább elszántan Izrael ellen, amivel elnyerte az arab világ csodálatát. A Fatah a PFSZ tagja lett, s hamar vezetõ szerepet szerzett. 1969-tõl már Arafat irányította mindkét csoportosulást. Az arab államok a jom kippuri háború után gyakorlatilag lemondtak a '67-ben elfoglalt területek palesztin lakosságáról, de a PFSZ nem hagyta, hogy a világ kiiktassa tudatából a palesztinkérdést. Kitartásával Arafat hallatlan népszerûséget szerzett a palesztinok között. A 60-as évektõl már fõleg a terror eszközeivel küzdött: 1968-ban palesztin terroristák elrabolták az El Al római járatát, és 32 utast öt hétig fogva tartottak. Végül szabadon távozhattak Algériába.1972-ben, a müncheni olimpián 11 izraeli sportolót ejtettek túszul és mészároltak le. Az akciót a PFSZ Fekete Szeptember nevû frakciója vállalta. Fájó emlék Izraelben a beszlávi vérengzés is: 1974. május 14-én Libanonból törtek be a palesztin terroristák, és elraboltak Maalotban egy közép-iskolás kirándulócsoportot. 21 gyerek halt meg.

Az ENSZ röviddel a maaloti események után, 1974. november 13-án Arafatot meghívta közgyûlésére, a PFSZ-t peidg elismerte a palesztin nép képviselõjének, és megfigyelõi státust biztosított számára. Arafat a következõ szavakkal zárta szûzbeszédét a világszervezetben: "Olajággal és a szabadságharcos puskájával jöttem. Ne hagyják, hogy az olajág kihulljon a kezembõl." A nyugati világot nem is olyan burkoltan fenyegetõ mondatai hûen tükrözik mozgalmának filozófiáját. Egyik kezében ostor - a terror -, a másikban vajas kenyér - az olajág, a tárgyalásos rendezés lehetõsége. Az ostorért senki ne õt hibáztassa: a terrorért végsõ soron nem a szervezeteit terheli a felelõsség, hanem a külvilágot, mely rákényszeríti õket a használatára. A palesztin ügy képviselõi azután sem adták fel a terrorizmust, hogy az ENSZ legitimálta mozgalmukat: 1976-ban palesztin kommandósok Ugandába térítették az Air France tel-avivi járatát, ahonnan egy izraeli egység hadtörténeti jelentõségû akcióval szabadította ki a túszokat. 1978. március 11-én a tengerparton Tel-Aviv és Haifa közt terroristák szálltak partra, hatalmukba kerítettek egy turistabuszt, és foglyaikkal Tel-Aviv felé indultak. Az izraeli biztonsági erõk 35 emberélet árán lettek úrrá a helyzeten.

Hosszú menetelése

során belülrõl ismerte meg szinte minden arab ország börtönét: Egyiptomban Nasszer a Mozlim Testvérek tagsága miatt ültette le, Libanonban az Izrael elleni támadások miatt csukták le. Szíriában úgyszintén azért, mert a helyi hadsereget figyelmen kívül hagyva Izrael elleni egységeket irányított, Jordániában azért, mert "államot hozott létre az államban". A jordán uralkodó végül 1970 "fekete szeptemberében" brutálisan kiverte országából a militáns palesztinokat. Libanonba költöztek, ahol felborították az ország kényes vallási, etnikai és politikai egyensúlyát, és polgárháborúba sodorták az addig virágzó mediterrán államot. Arafat is Bejrútba tette át fõhadiszállását. Izrael 1982-ben bevonult Libanonba, s a helyi erõkkel közösen kiûzte a palesztin vezérkart. A mozgalom élvonala hajóra szállt, és meg sem állt Tuniszig. A palesztin terror a 80-as években sem lanyhult, miközben nemzedékem - Chrudinák Alajos jóvoltából - gyakran találkozhatott a képernyõn a mosolygós, karizmatikus szabadságharcossal. 1985 szeptemberében a PFSZ terroristái Cipruson meggyilkoltak több izraeli civilt. Még ebben az évben a tengeren a hatalmukba kerítették az Achille Lauro nevû olasz kirándulóhajót, és tolószékével együtt a tengerbe vetettek egy zsidó származású nyugdíjas amerikai turistát. A gyilkosságot a PFSZ-hez tartozó Palesztin Felszabadítási Front vállalta magára.

A PFSZ nem ismerte el Izrael létét, ám intranzigenciája miatt a 80-as évek végére komoly válságba került. A Szovjetunió összeomlásával megszûnt legfõbb támasza, miközben az arab országok beletörõdtek Izrael létezésébe, sõt Egyiptom Camp Davidben béket kötött vele, és visszakapta a Sínai-félszigetet. A radikalizmus és a reálpolitika között lavírozó Arafat lépni kényszerült. A Palesztin Nemzeti Tanács elfogadta az ENSZ 242. határozatát, vagyis de facto elismerte Izrael létét. Ezek után következhetett - a Samír-kormány idején, 1991-ben - a madridi konferencia, ahol a palesztinok és más arab államok végre szóba álltak Izraellel. Ekkortájt Arafat egy komoly politikai baklövést is elkövetett: az Öböl-háborúban Szaddám Huszein mellé állt. Politikai elszigetelõdése is sürgette, hogy titkos, majd nyilvános tárgyalásokat kezdjen Izraellel. Diplomáciai sikereinek csúcspontján, 1993. szeptember 13-án, a Fehér Ház kertjében Clintonnal, Rabinnal és Peresszel aláírta az oslói szerzõdést. '94-ben diadalmasan térhetett haza a palesztin területekre, ahol valójában addig szinte soha nem élt.

De Arafat soha nem számolta fel a terrorszervezeteket, és nem tett lépéseket egy jövendõ palesztin állam demokratikus intezményeinek és hadseregének a megszervezésére. Amikor a Nobel-díj átadásán az egyik újságíró arról faggatta, hogy szándékában áll-e letartóztatni a Hamasz aktivistáit, azt felelte, hogy a Hamasz vezetõi a testvérei, és bízzák rá, hogy hogyan bánjon velük. Az egyik súlyos terrorhullám 1997-ben Simon Peresz ellenében Benjamin Netanyahut segítette hatalomra. Miután hatalmas nemzetközi nyomás nehezedett Arafatra, valóban zajlott egy rövid terror-ellenes kampány a fennhatósága alá esõ területeken. Letartóztatott mintegy 1000 fegyverest, kivégeztetett vagy 20 terroristát, ám népszerûsége megsínylette az akciót, így hamarosan véget vetett neki. Az iszlamista és a nacionalista terrorszervezetek ott folytathatták, ahol abbahagyták. Arafat is használta az üldözött csoportok teljes eszköztárát: maga is élt a terrorral, és sûrûn hivatkozott iszlamista meg nacionalista érvekre, fõleg, amikor Jeruzsálemrõl mint Palesztina fõvárosáról beszélt.

2000-ben Ehud Barakkal újra Amerikába utazott, a békefolyamat folytatására, sõt befejezésére. A katonai akciókhoz szokott Barak ekkor elszánta magát, hogy izraeli részrõl egyszer és mindenkorra lezárja a palesztin konfliktust. Kiterítette az asztalra kártyáit, és felajánlotta a '67-es területek 97 százalékát. Területcserére is hajlandó lett volna: legyen végre palesztin állam, és legyen végre béke. Arafat megrettent - vagy ki tudja -, és Barakra borította az asztalt. Azt kezdte követelni, hogy az ekkor már többmilliós palesztin menekülttömeg visszatérhessen Izrael területére. Barak ebbe semmiképp sem egyezhetett bele, hisz ez a zsidó állam felszámolását jelentette volna. Arafat a Camp David-i ajánlat elutasításával és a visszatérését követõ terrorhullámmal 2000-ben néhány hét alatt elérte azt, ami az izraeli jobboldalnak évek hosszú munkájával sem sikerült: gyökeresen felszámolta az oslói békefolyamatot.

A palesztinok nagy része

még mindig a "nemzet atyjának" tekinti, de népszerûsége folyamatosan csökkent. Az utóbbi években szinte minden oldalról bírálták. Egyik izraeli kritikusa szerint "nemcsak semmit sem épített, de többséggé változtatta az izraeli jobboldalt". Néhány évvel ezelõtt még az izraeliek 43 százaléka vélekedett úgy, hogy a palesztinok, vagyis Arafat õszintén a megbékélésre törekszik. Az intifáda nyomán ez az arány 8 százalékra csökkent. A második intifádában, 2000 õszétõl mostanáig több mint ezer izraeli és több mint háromezer palesztin vesztette életét; az áldozatok többsége civil. Arafat a nemzetközi diplomáciában is elvesztette hitelét, miután sorozatosan megszegte a terror megfékezésére tett ígéreteit, és számtalanszor egészen mást mondott arabul híveinek és angolul a nagyvilágnak. De a tolmácsok és a fordítók hamar kiderítik az efféle turpisságokat. Belsõ ellenzéke, Mohammed Dahlan szerint "becsapjuk magunkat. Nem sikerült békét teremtenünk és háborúznunk sem. Mindkettõben elbuktunk. Most el kell döntenünk, hogy háborút vagy békét akarunk-e."

A palesztinok egyre merészebben vádolták korrupcióval, a pénzügyek legalábbis átláthatatlan kezelésével. Arafat hatalmának legfontosabb záloga a pénz volt: kicsiben és nagyban. Ha valaki Ciszjordániában férjhez adta a lányát, akkor a "raiszhoz", az elnökhöz fordult egy kérvénnyel. Arafat személyesen ellenõrizte a kiadott csekkeket, gyakran átírta az összegeket is. Izraeli titkosszolgálati szakértõk szerint mintegy 500-800 millió dollárt kezelt külföldi bankszámláin. Senki sem tudja, hová lett az a mintegy egymilliárd dollár, amit a Palesztin Hatóság segélyként kapott 1995 és 2000 között. 2000-tõl 2003-ig Európából havi 12 millió dollár érkezett megfelelõ ellenõrzés nélkül. 1997-ben egy palesztin belsõ vizsgálat feltárta, hogy a 880 millió dolláros költségvetésbõl 359 milliónak lába kélt. Arafat régi pénzügyi embere, Dzsauíd al-Ghuszein a londoni Timesban azt nyilatkozta, hogy a 12 év alatt, amíg a Palesztin Nemzeti Alapítvány elnöke volt, minden hónapban kiállított egy 10,25 millió dolláros csekket Arafatnak. 't úgy informálták, hogy ezt a pénzt a félkatonai szervezetek és a harcok során kenyérkeresõjüket vesztett családok kapják - ám az összegekrõl soha nem készült elszámolás. A hírek szerint Arafat még párizsi kórházi ágyán sem volt hajlandó kiadni a bankszámlák adatait, a széfek kulcsait.

A palesztin politikát,

a Palesztin Hatóság, a PFSZ és a Fatah viszonyát talán Dante tudná pontosan leírni; õ az Isteni színjátékban a keresztény Szentháromság-tan bemutatásával már bizonyított. Az átláthatatlan jogkörök dzsungelét Arafat biztos kézzel irányította a pénz fölötti egyeduralommal. Rendelkezései nélkül nem egyenlíthettek ki számlát. Kegydíjat kaptak az arra méltók, a kegyvesztettek pedig kereshettek maguknak munkát az alig létezõ szabadpiacon, a haldokló palesztin gazdaságban. Sorra elbuktak a nyilvános kritikát kockáztatók: Mahmud Abbasz (Abu Mazen) feladta a miniszterelnöki hivatalt, Ahmed Korej (Abu Ala) a lemondás és a kényszerû folytatás közt vergõdött hónapokon át, Nabilnak egyik lábába került egy Arafat-ellenes interjú.

Legendákat mesélnek Arafat csodálatos megmeneküléseirõl. 1992-ben a líbiai sivatagban lezuhant a repülõgépe. A személyzetbõl többen életüket vesztették, õ kisebb horzsolásokkal megúszta. Izraeli legendák szerint a Moszad számtalan alkalommal "hajszál híján" végzett vele. Izraelben Arafatot évek óta démonizálják, a helyi narratíva szerint életcélja Izrael lerombolása, s a palesztin államot az ország romjain, vérben és tûzben akarja létrehozni. Egy tavaly szeptemberi közvélemény-kutatás szerint az izraeliek 37 százaléka azt szeretné, ha Arafatot megölnék, 23 százalékuk számûzését, 21 százalékuk a további izolálását kívánta. Mindössze 15 százalék eresztené szabadon, és folytatná vele a tárgyalásokat. Ahogy Izraelben Arafatot démonizálják, és a nyakába varrnak minden izraeli ballépést, a palesztinok számára az izraeli állam a sátán, minden gonosz és rossz forrása. Mindkét nép az "akárki volt, te voltál" elvét alkalmazza.

Shiri Zsuzsanna

(Jeruzsálem)

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.