Kábítószer-kereskedelem, szociális ellátás és terjeszkedés Délkelet-Ázsiában: ez is a Hezbollah

A gázai háború kitörése óta mindennapos kérdés, hogy beszáll-e a konfliktusba teljes katonai arzenáljával a Hezbollah, illetve mikor nyitja meg Izrael az északi frontot s számol le a fő ellenséggel, az Irán szövetségi rendszerébe sorolt libanoni síita szervezettel. A Hezbollah azonban több, mint egy Teherán irányította fegyveres csoport.

Kezdetben a síiták az Oszmán Birodalom romjain – a francia mandátumterületen – kialakított libanoni állam legszegényebb felekezetét alkották. A mandátum alatt létrehozott politikai struktúrában a keresztény maroniták és drúzok dominálta hegyvidékhez csapott, szunnita többségű városok (Bejrút, Tripoli, Szajda) mellett a Bekaa-völgy és a déli hegyvidék síita lakosai marginális szerepet játszottak. Az 1943-ban függetlenné váló ország vezetésében pedig a politikailag súlytalan, évente újraválasztott parlamenti elnöki posztot kapták.

„Amikor bementünk Libanonba”

A felekezet politikai-vallási vezetését Mohamed próféta vér szerinti leszármazottaihoz – az unokatestvérétől, Ali bin Abi Tálibtól és lányától, Fátimától származó imámokhoz – kötötték, s az utolsó, tizenkettedik imám eltűnésével – legitim vezető híján – a többségi szunniták államalakulataiban a síiták egészen a 20. századig politikai passzivitásba húzódtak. Létezik azonban egy másik, politikai és vallási értelemben aktív hagyomány is, amely egy nagyon kicsi közösségben majd’ ezer év óta él. Ennek központja a mai Dél-Libanon vidéke, amelyet a helyiek Dzsabal Ámilnak (Ámil-hegységnek) vagy Felső-Galileának neveznek. Az itt élők a kora középkor óta az oktatási központokból exportáltak vallástudósokat a 16. században létrejött iráni Szafavida birodalomba, ahol a tizenkét imámos síizmus először lett államvallás. Számos Dzsabal Ámil-i vallástudós vett részt az iráni Rej, majd Qom vallási iskoláinak felvirágoztatásában is, vagy csinált karriert a sokáig oszmán fennhatóság alatt álló dél-iraki Nedzsef síita teológiai főiskoláiban (hauza). A Rúhollah Khomeini ajatollah munkásságában kulmináló politikai aktivizmus gyökerei is a dél-libanoni dombvidékre vezethetők vissza.

Ez a hagyomány éledt újjá a cédrusok országának függetlenné válásával. Az akkor még működőképesnek látszó, maronita–szunnita megegyezésen alapuló libanoni állam síita közössége az ötvenes évek végétől fogott intenzív önszervezésbe. A folyamat egyik főalakja a dél-libanoni gyökerű családból származó, Irakban és Iránban iskolázódott vallástudós, Músza al-Szadr volt. A fiatal sejk vezetésével első lépésben az egészségügy és a közoktatás területén kezdtek önálló intézményrendszer kialakításába. Szadr fiatal síita szakembergárda kiépítésére törekedett. A síita hívők adózott jövedelmük egyötödét (khumsz) adják vallási vezetőiknek. Ebből az adóból neves libanoni és nyugati egyetemeken képzett síita fiatalok tömegei jelentek meg az újonnan alapított közösségi intézményekben. Sokakat e fiatal értelmiségiek közül – ugyancsak tudatos közösségépítő szándékkal – a hatvanas évek nagy kivándorlási hullámában külföldre küldtek. Ők alapozták meg a nagy síita diaszpórákat Nyugat-Afrika és Dél-Amerika államaiban.

Kezdetben Nyugat-Afrika frissen függetlenedő államait célozták meg. A fiatal síita kivándorlók kiválóan helyezkedtek a posztgyarmati években többnyire súlyos szakemberhiánytól szenvedő országokban, s hamarosan számos stratégiai ágazatban megvetették a lábukat.

A hetvenes–nyolcvanas évekre a síita kivándorlók első generációja már ellenőrzése alatt tartotta a Sierra Leone-i gyémántbányászat, az elefántcsontparti kakaó- és aranybiznisz jelentős hányadát, s nem elhanyagolható mértékben profitáltak a nigériai olajiparból is.

Ugyanilyen gazdasági bázisokat alakítottak ki Dél-Amerikában. Amikor 1975-ben elkezdődött a libanoni polgárháború, a síita közösség katonai támogatásához a diaszpóra már a szürke és a feketegazdaságban is jelentős pozíciókat szerzett. Ekkor alakultak ki azok a libanoni síita szervezetek is, amelyek az argentin–brazil–paraguayi hármas határnál ellenőrzésük alá vonták a kábítószer-kereskedelmet.

 

A sárga veszedelem

Fotó: Getty Images 

Músza al-Szadr a polgárháború előestéjén létrehozta a Libanoni Ellenállás Brigádjai nevű milíciát, az Amal Mozgalmat. Ez lett a síita közösség legfőbb fegyveres ereje a háború első éveiben, s ebben a szervezetben igyekezett először befolyást szerezni az 1979-ben hatalomra jutott iráni forradalmi rezsim. Az 1982-es izraeli invázió után az Amal radikálisabb veze­tői­ből és Khomeini eszméit követő vallástudósokból jött létre a Hezbollah (Isten Pártja), amely hamarosan – az iráni iszlám forradalom után néhány évig különösen aktív – Teherán támogatásával komoly riválisa lett az Amal Mozgalomnak. Az Amal vezetése – a polgárháború során Líbiában eltűnt Músza al-Szadr után – ekkor már a Sierra Leonében született Nabih Berri kezében volt, legfőbb támogatója pedig Hafiz al-Aszad Szíriája lett.

Dél-Libanon izraeli megszállása, a palesztin fegyveresek elkergetése végletesen radikalizálta a síita politikai erőket. Az ekkoriban magas rangú katonaként az itteni hadműveletekben is részt vevő későbbi izraeli miniszterelnök, Ehud Barak 2006-os bon mot-ja szerint: „Amikor bementünk Libanonba, még nem létezett a Hezbollah. A jelenlétünk teremtette meg azt.”

Vívmányaik

A Hezbollah 1985-ös alapító nyilatkozata két fő célkitűzést fogalmaz meg. Az egyik az iráni forradalmi rezsim kooptálása, a vallástudósok irányította állam megteremtésének hosszú távú projektje. A másik az Izrael elleni permanens háború Palesztina felszabadításáért. Az elszabadult polgárháborúban, 1982 és 1991 között a Hezbollah számos esetben nyúlt a terror eszközeihez, repülőgép-eltérítések, emberrablások, katonai bázisok elleni öngyilkos merényletek kötődnek a nevükhöz.

Mindeközben jelentős átalakulások zajlottak a libanoni síita politikai életben. Irán kimerült az Irakkal vívott nyolcéves háborújában, s az azt követő nemzetközi embargó miatt politikailag is elszigetelődött. A kilencvenes években, a reformernek tartott Mohamed Khátemi elnök hivatali idejében Teherán visszavett a nemzetközi nyomulásból, s a közel-keleti ambíciói is alábbhagytak. 1992-ben izraeli helikopteres kommandó végzett a Hezbollah akkori vezetőjével, Abbász Múszavíval. Az utódja Haszan Naszralláh lett, aki Múszavíhoz hasonlóan a vallástudósi képzettség mellé iráni táborokban szerzett fegyveres kiképzést. Ő az elkövetkező két évtizedben – a többi felekezettől eltérően – sikeresen akadályozta meg milíciáinak feloszlatását, és megsokszorozta a Hezbollah katonai erejét. Politikai, gazdasági szinten is új utakra vezette a szervezetet.

A Hezbollah finanszírozásának egyik fő belső forrása a Bekaa-völgyi marihuánatermesztés és az ehhez kapcsolódó csempészet volt. De a párt kirendeltségvezetői koordinálták a Ciudad del Este-i kokaincsempészetet is a paraguayi–brazil–argentin hármas határon is. Mára a Hezbollah és a kolumbiai drogkartellek kapcsolata ugyancsak bizonyított tény, akárcsak együttműködésük a mexikói hálózatokkal. De az ezredfordulótól kezdve a Hezbollah ehhez képest is teljesen átalakította gazdasági és politikai hátországát. A polgárháborúban szerzett társadalmi presztízst kihasználva – feladva a teokratikus állam közvetlen megteremtésének ideológiáját – már az első, 1992-es parlamenti választásokon elindultak, s azóta megkerülhetetlen szereplői a libanoni törvényhozásnak. A 2010-es évekre pedig a legbefolyásosabb politikai erővé léptek elő.

A Naszralláh-féle vezetés gazdaság- és társadalompolitikájának a lényege a Hezbollah libanonizációja és diverzifikációja volt. Bár folyamatos maradt az iráni pénzügyi támogatás, az Amal Mozgalom meggyengülésével a Hezbollah gyakorlatilag a teljes, a polgárháború előtt kiépült síita intézményhálózatra kiterjesztette a befolyását, s az ezredfordulót követően már a teljes síita közösség számára nyújtott állami szolgáltatásokat. A síita oktatási rendszer elérte a libanoni elit által favorizált keresztény közép- és felsőfokú intézmények szintjét. A nemzetközi szintre emelt orvosképzés pedig párhuzamosan haladt a magas szintű egészségügyi intézményhálózat fejlesztésével.

Ugyanez mondható el a szociális szféráról is. Az elszegényedett és az államtól magukra hagyott rétegek máig számíthatnak a Hezbollahra. A hagyományos muszlim társadalmakban szokatlan – értsd: a családi hálózatokon kívül eső – időskori ellátás, a maga mindenhol jelen lévő öregotthon-hálózatával szintén a szervezet műve, ilyesmivel sem a szunnita, sem a keresztény felekezet nem törődik.

Új Libanon jöjjön

A mindehhez szükséges gazdasági hátteret már több mint egy emberöltő óta nem az iráni támogatások biztosítják. A széteső s mára de facto nem is létező libanoni állami gazdasági rendszerek helyett minden felekezet a saját gazdaságát építi. A Hezbollah irányította síita közösség gazdasági hátországa a diaszpóra már említett tevékenysége Afrikában és Latin-Amerikában, leg­újabban már Délkelet-Ázsiában is. Míg a vezető síita üzletemberek első generációját a pionírok hevülete (és gátlástalansága), a másodikat a gyakorlatiasság és szekuláris gondolkodás jellemezte, a diaszpóra most irányító szerepbe kerülő személyiségei közül sokakat ismét a vallásos küldetéstudat irányít.

A 2006-os háború után, amikor az izraeli légicsapások nyomán egész síita negyedek semmisültek meg, s az ország déli felének infrastruktúrája is súlyos károkat szenvedett, az újjáépítés finanszírozásához a diaszpóra nagyságrendekkel nagyobb mértékben járult hozzá, mint a politikai szövetséges Irán. Ennek ellenére Teherán továbbra is beleszól a Hezbollah harcászati és stratégiai döntéseibe. Így tett a szíriai polgárháború, s tesz a most folyó gázai harcok alatt is. Ugyanakkor a gazdasági önállósodás kiszélesített egy másik, a politikában láthatatlan, de társadalmi szinten rendkívül fontos törésvonalat. Ez pedig a tradicionális arab–perzsa ellentét. A perzsa kulturális-civilizációs szupremácia iráni koncepciója rendszerint éles arab reakciókat vált ki. A libanoni síiták sikeres és a társadalomban egyértelműen a Hezbollahnak betudott közösségépítése egyfajta válasz a teheráni–qomi politikai-vallási központ centralizációs, uralmi törekvéseire.

Természetesen ennek ára van.

A Hezbollah alapokmányában szereplő Izrael-ellenesség mára a síita közösség teljes spektrumának militarizálását eredményezte.

A folyamatos katonai készültségben lévő, a korszerű technológiákat kiválóan alkalmazó társadalom rövid távú célja Libanon teljes átalakítása. A még mindig a ’43-as maronita–szunnita kiegyezésen alapuló rendszert a legnépesebb felekezetté nőtt síiták a maguk képére formálnák. Ennek első lépése volt a Hezbollah főtitkárának és a maroniták népszerű politikusának, a később a Hezbollah támogatásával köztársasági elnöknek választott Michel Aounnak a 2006-os, úgynevezett Szent Mihály-templomi egyezménye, ahol már megfogalmazódott a jövő Libanonjának új felekezeti alapú politikai rendszere. Ez ugyan még várat magára, de mint Naím Kászim, a Hezbollah főtitkárhelyettese többször kinyilatkoztatta: „a végső cél érdekében vigyáznunk kell társadalomépítő vívmányainkra.”