A múlt héten zárult, történelminek méltán nevezhető XVI. pártkongresszuson a régi és az új gárda teljes együttműködésével újultak meg az ázsiai nagyhatalom csúcsán álló szervezetek. A fordulat nem csak belpolitikai: az elmúlt hónapok diplomáciai mozgásai globális kiegyezést sejtetnek a világ vezető hatalma és Kína között.

A múlt héten zárult, történelminek méltán nevezhető XVI. pártkongresszuson a régi és az új gárda teljes együttműködésével újultak meg az ázsiai nagyhatalom csúcsán álló szervezetek. A fordulat nem csak belpolitikai: az elmúlt hónapok diplomáciai mozgásai globális kiegyezést sejtetnek a világ vezető hatalma és Kína között.Idén már a harmadik csúcstalálkozót bonyolította le a kínai és az amerikai adminisztráció, Washingtonba pedig megérkezett a pekingi meghívó Bush elnöknek és Cheney alelnöknek. A politikai kapcsolatokat idáig elvezető szándékok nyilván éppúgy különböznek, mint a célok, amelyek megvalósulását a két fél a szoros és barátinak tűnő viszonytól reméli. Peking számára az ütemet a nagyhatalmi státus csábító ereje és gazdasági tényei diktálják. Ezekért Kína olyan kompromisszumokra is hajlandó, amelyekbe eddig minden keleti diktatúra belebukott. A most befejeződött XVI. pártkongresszus jövőképében a piacgazdaság előnyeit az autochton despotizmus kényelme teszi kellemesebbé: de 1989 tanulságait Pekingben is ismerik, és a jelek szerint jól tudják, hogy a diktatúrát felzabáló piacgazdaság szellemét nem lehet visszaparancsolni a palackba. Mindezzel persze a Nyugat - és főként Amerika - is tisztában van. Ezért aligha várható nagyobb felhajtás a jövőben az "enyhébb" kínai emberjogi sérelmek miatt, annál is kevésbé, mert a Pekingben tiltakozó szekták vagy a legtöbb politikai másként-gondolkodó sem képvisel még olyan elveket, melyekkel a Nyugat szívesen azonosulna.

Szeress egy kicsit jobban!

A pekingi pártvezetés viszont egyre gyakrabban hoz nyugati szíveket melengető döntéseket. Immár híre-hamva sincs annak a hidegháborús csörtetésnek, ami a Hajnan-szigeti repülőgép-incidenst követte (akkor kínai vadászgépek leszállásra kényszerítettek egy amerikai hírszerző repülőt). Sőt, Washington nemrég üdvözölte az amerikai előpélda alapján tervezett kínai rakétatechnológiai ellenőrző rendszer létrehozását. A "két Kína elv" körüli viták is elcsendesültek, és - minthogy Tajvant illetően megerősítést nyertek Kína békés szándékai - Washington egyre többször bírálja azokat a tajpeji lépéseket, amelyek provokálhatják Pekinget.

Az október végén Bush elnök crawfordi birtokán vendégeskedő Csiang Cö-min elnök konstruktív fejbólintásokkal igazolta a házigazda várakozásait. Kiderült, hogy a két fél szinte ugyanúgy ítéli meg a fegyverzetcsökkentés, a terrorizmus, sőt nagyrészt Észak-Korea és Irak ügyét is. Kína két hete az amerikai sugallatú ENSZ-határozat mellett voksolt, lelkesedésükben szerepet játszhatott Bush azon ígérete is, hogy Kína az eddiginél nagyobb mennyiségű iraki olajra számíthat a Szaddám utáni korszakban. A terrorizmus kérdésében is nagyrészt egymásra talált a két elnök, még ha országaik elkötelezettségében vannak is eltérések. Míg Amerika önnön belső biztonsága és az amerikai világpolitikai egyensúlyteremtés szempontjából érzékeli kihívásnak a terrorizmust, addig Pekinget saját, a világhatalmi státusát csak a távoli jövőben megalapozó nacionalista céljai állítják szembe az iszlám világgal. Kínának azok az ázsiai iszlám erők az érdekesek, amelyek Indonéziában, Malajziában vagy a Fülöp-szigeteken a helyi kínai érdekeltségek, a kínai kisebbség vagy a pekingi politikai befolyás ellen harcolnak - iszlám ideológiai alapon. Ám e különbség dacára Kína támogatja Amerika terrorizmusellenes lépéseit, Amerika pedig lehetővé tette pekingi hírszerzőknek, hogy kihallgassák a guantanamói támaszponton azokat a nyugat-kínai illetőségű ujgurokat, akiket Afganisztánban ejtettek fogságba az intervenció során.

Vigyázat, jövök!

A legmeglepőbb azonban Peking egyértelmű jelzése, hogy szeretne közelebb húzódni a NATO-hoz. A Milosevic-rezsim elleni észak-atlanti büntető hadjárat idején a kínai álláspont még a legkomolyabb hidegháborús kihívásnak mutatkozott, amit tovább súlyosbított az a szerencsétlen tény, hogy Belgrád NATO-bombázásakor telitalálat érte az ottani kínai nagykövetséget. Az idők azonban változnak. Pekinget mélyen megérintette Moszkva és a NATO különleges partnerségi viszonya, ami Oroszországnak szinte tagjellegű státust biztosított - erről a lehetőségről az emelkedő ázsiai nagyhatalom sem akar lemaradni. A novemberi NATO-bővítést követően a különleges partneri lehetőségek már a Kína közeli Belső-Ázsiát is érinthetik, a Peking-Moszkva közötti, nem feltétlenül békés katonapolitikai versengésben pedig Kína semmiképp sem akarja magától teljesen eltávolítani - és Putyin karjaiba kergetni - az Észak-atlanti Szövetséget. A kommunista Kína történetében páratlan módon most a mindig héjaszerepet betöltő hadvezetés sarkallja a politikusokat a nagy nyugati ellenféllel - a NATO-val - való partneri kiegyezésre. Ám a viszony normalizálódása már meszsze nem szorítkozik biztonságpolitikai kérdésekre. Amerika a legjobb pillanatban - és persze Csiang Cö-min "hozományaként" beállítva - olyan gazdasági előnyöket kapott a roppant piaccal rendelkező Kínától, ami akár lényeges fordulatot is előidézhet a gazdasági recesszióval szemben egyelőre tehetetlennek tűnő Washington számára.

Erőpolitika helyett

A kapcsolatok normalizálódása a világ egyéb erőcentrumai számára is felértékelte Pekinget. Más kérdés, hogy az ekként megsokszorozódott politikai gravitáció miként módosíthatja az amerikai-orosz viszonyt, s milyen új esélyeket ad Moszkva és Peking jövendő párbeszédének. További fontos következmény lehet az új helyzet hatásaként megváltozó kínai önkép. A kínai technológia ugyan még messze nem jelent tényleges katonai kihívást Amerika vagy Oroszország számára, ám a nagyhatalmi státus már eddig is sokakat taszított tévedésbe. A biztonság, amire most Kína Amerika irányából számíthat, talán megóvja eme aránytévesztéstől. Sőt, meglehet, épp az új amerikai-kínai kapcsolat-rendszer száműzi majd végképp világunkból a kommunizmus szellemét. E téren is iránymutató az "orosz mechanizmus", az a tanulság, hogy a keleti despotizmust teljes egészében aligha lehet erőpolitikával felszámolni. Miként annyi más esetben, itt is a személyes - politikai jellegű - kapcsolatok, a multikulturális érintkezés szorgalmazása, és mindenekelőtt a gazdaságilag hitelesített "nyitott kapuk politikája" fogja Kínát modern és emberszabású nagyhatalommá tenni.

László Ádám