Közel-Kelet: Csendkampány

szerző
- kk -
publikálva
1996/19. (05. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Változnak az idôk: egy olyan katonai akció, mint amilyen a Libanon elleni rakétatámadás, valaha sokba került Izraelnek: elôször a renoméja lett oda, aztán számolgathatták a Galileára kilôtt Katyusákat meg a széles nagyvilágban elkövetett merényleteket izraeli és zsidó intézmények ellen. Most meg, mintha a 102, valószínűleg tényleg civil libanoni áldozatot követelô akció hozta volna meg a megoldást.

Változnak az idôk: egy olyan katonai akció, mint amilyen a Libanon elleni rakétatámadás, valaha sokba került Izraelnek: elôször a renoméja lett oda, aztán számolgathatták a Galileára kilôtt Katyusákat meg a széles nagyvilágban elkövetett merényleteket izraeli és zsidó intézmények ellen. Most meg, mintha a 102, valószínűleg tényleg civil libanoni áldozatot követelô akció hozta volna meg a megoldást.

A közvélemény-kutatások - amelyek egy olyan országban, mint Izrael, ahol a lakosság kizárólag hadonászás útján képes kifejezni a politikai orientációját, nyavalyát nem érnek - szerint Peresz vezet a jobboldali kihívó, Netanjahu elôtt. Pedig már a jeruzsálemi robbantások elôtt is úgy volt, hogy a választást Netanjahu, illetve a Likud nyeri: a botcsinálta, Rabin árnyékában felszívódni látszó és a halála (mármint Rabiné) után mély vízbe dobott, minden ízében nyugalmazott zombie külsejű Peresz a május 29-i választásokon szépen elénekli a maga hattyúdalát, majd kecses mozdulattal, miközben a vonósok Csajkovszkij halhatatlan melódiáit pizzicatózzák, kiröppen a színrôl. A pizzicato egyébként az, amikor a vonósok pengetik a hangszerüket ahelyett, hogy vonnák, bár ez Peresznek akkor már mindegy lett volna.

Ehelyett azonban, bár a jeruzsálemi merényletsorozat sokban emlékeztetett egy állam és egy hadsereg teljes csôdjére: az ember azt hinné, hogy nincs az a miniszterelnök, aki megúszná, és mégis, úgy néz ki, hogy Pereszt újra fogják választani. Ha másból nem, hát minden közvélemény-kutatásnál világosabban kiderül ez a Likud új, negatív kampánystratégiájából: fotómontázsok az egymás kezét rázó Peresszel és Arafattal, háttérbe montírozva a felrobbant jeruzsálemi busz roncsai, palesztin fejkendôs arab-izraeli zászlót flambíroz, ilyesmik: amiket eleve legyôzött ellenféltôl lát az ember. Pereszt, vélik az izraeli politikai elemzôk, pártállástól függetlenül, már csak egy újabb merényletsorozat akadályozhatja meg az újabb mandátumban.

Ráadásul

a mindenki által totálisan értelmetlennek, ostobának és mindennek a tetejébe kétbalkezesen végrehajtottnak ítélt libanoni rakétatámadás jött be neki. Mintha sikerült volna ráijesztenie mindenkire, aki nem szeretné, hogy újabb háború legyen. És úgy látszik, nemcsak az amerikaiak nem örülnének: ilyenkor, ha Libanonra - és a hírek szerint kizárólag mentôorvosokból, kedvesnôvérekbôl, köztiszteletnek örvendô családanyákból és árva gyermekekbôl álló lakosságára: Hezbollah ott nincs, a múlt héten robbantották fel az utolsót - izraeli rakéták találnak esni, parázs skandalum szokott kerekedni. Elôször a nemzetközi felháborodás, aztán pillanatok alatt egymást kezdik követni a merényletek, lehet bevonulni Libanonba, aztán kész a háború.

Most meg csend van. Mintha mindenki, aki politikát csinál a Közel-Keleten, Peresz kampánystábjának dolgozna. Legfeljebb annyi történt, hogy a brazil-argentin-paraguayi határon letartóztattak egy kisebb, de jól felszerelt - állítólag - Hezbollah-delegációt, amely a latin-amerikai izraeli és zsidó intézményeket akarta volna megtanítani kesztyűbe dudálni; és Budapesten volt egy iskolai késelés, de ott is mondta a merénylô, hogy nem akart gyerekekre támadni, gondolta, az iskolában könnyebb lesz elkerülni ôket. A kést, azt meg a menzára vitte.

Meg volt egy

késelés Hebronban,

de arról palesztin részrôl jobbára azt állítják, hogy a 72 éves rabbi maga szúrta hátba magát, hátha így sikerül a városban marasztalnia az éppen kivonulni készülô izraeli hadsereget. Hebronban ugyanis vagy négyszáz izraeli telepes él mintegy százhúszezer palesztin társaságában, elôbbiek tehát némi borúlátással néznek a jövô elébe, bár, mint mondják, bíznak az Örökkévalóban, az be szokott jönni kisebbségbe került zsidóknak. Egyelôre azonban rajta kívül még Netanjahuban bíznak, hogy majd ô visszájára fordítja ezt a nagy kivonulást: de ha Peresz ilyen eltökélten folytatja, lehet, hogy a végén átpártolnak. És persze Libanonban csapnak a legmagasabbra az ott nagyon is érthetô népharag hullámai, olyannyira, hogy a 102 halálos áldozatnak közös temetésén síiták, szunniták és keresztények és államhivatalnokok (köztük a miniszterelnök) egyaránt képviseltették magukat, ami egyébként csak akkor fordul elô, ha fel kell osztani valami bejrúti területet a dílerek között, és akkor is minimum lövöldözéssel végzôdik. A temetés hangulata tehát nem sok jót ígérne, önmagukban azonban - tehát masszív szír támogatás nélkül - a libanoniak, legyenek bármilyenek, nem sok vizet zavarhatnak.

De, eltekintve ezektôl a viszonylag semmitmondónak tekinthetô eseményektôl,

eddig csend volt,

ami arra utal, hogy nemcsak az amerikaiak (Clintonnak egy fél éven belül választása lesz, és az izraeli-palesztin béke a legkomolyabb, amit felmutathat) és a franciák (jócskán van érdekeltségük a terepen, fôként Libanonban), de Szíria, sôt Irán is mintha megrettent volna. Meglehet, nekik a háborúkból lett elegük: talán épp most kezdik felfogni, hogy azokat elvesztik, és nekik se mindegy, annyira már nem megy jól az olajból, hogy hetek alatt újjá lehessen építeni mindent, amit az izraeliek szétlônek olyankor.

És hallgat Arafat. Sôt. Levélben biztosította Pereszt arról, hogy a Palesztin Charta szövegmódosítása változatlanul érvényben van, elismerik Izrael létjogosultságát és lemondanak a fegyveres harcról, ha nyüszítô cionistát találnak az út menti árokban, kihúzzák a talpából a tüskét, minden. Ezt egyébként jókor teszik: vasárnap megindult az izraeli-palesztin tárgyalássorozat utolsó fordulója, ami a palesztinok reményei szerint már a független állam körvonalait rajzolja meg, és hoz valamiféle, számukra is elfogadható döntést Kelet-Jeruzsálem jövôjérôl. Meg a gázai övezetérôl is. Meg a telepesekérôl, nehogy már ôket kifelejtsék, aztán megsértôdjenek, és valahogy mégiscsak beszavazzák Netanjahut a miniszterelnöki hivatalba. Annyira azért nem biztos Peresz dolga, Izraelben semmi sem biztos az utolsó pillanatig, és ezt tudják a palesztinok. Tehát hallgatnak Libanonról.

Mi több,

hallgat a Hamasz

is: meglehet, valakik, tán épp a palesztin rendôrség inti csendre ôket, psszt, mondják a szájukra tett ujjal: arccal a falnak, és csicsíjja. Nem robbantani, nem lôni, még egy iciri-piciri telepest se szabad, az izraeliek, úgy látszik, mégse tréfálnak.

A lényeges persze az amerikaiak hallgatása, az tehát, hogy eszükbe nem jutott az ilyenkor szokásos balanszírozás, ami Izrael minden eddigi libanoni akciója után következett: most egyértelműen Izrael mellett állt ki. A tűzszüneti közvetítés örve alatt szép lassan egy amerikai-izraeli katonai szövetség körvonalai bontakoztak ki, ami elég ígéretesnek látszik ahhoz, hogy Szíria egyébként marcona elnöke, Asszad is a frászt kapja tôle, és ész nélkül igyekezzék lehátrálni a Hezbollahról: ahogy tehát Arafaték a Hamaszról. Amit négy és fél reguláris háború (a ´82-es libanoni hadjárat ebbôl a szempontból félnek számít) megnyerésével nem sikerült elérniük az izraelieknek - hogy a szomszédai rájöjjenek, hogy félnek tôlük -, azt lehet, hogy most, ezzel az egyébként tényleg minden szempontból ostoba libanoni támadássorozattal megkapták.

- kk -

szerző
- kk -
publikálva
1996/19. (05. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...