Max Weber nyomán az államot a legitim erőszak-monopóliumával szokás jellemezni, ami belföldi vonatkozásban leginkább a rendőrség monopóliumát jelenti. Az Egyesült Államokban azonban – ahol a fegyvertartás jogát alkotmánykiegészítés garantálja – a felelősség komplikált módon oszlik meg helyi, állami és szövetségi rendfenntartó erők között, s ez gyakran félreértések és konfliktusok forrása. Nincs tehát egyetlen „amerikai rendőrség”: a gyakorlatban mintegy 18 ezer kisebb-nagyobb önálló egység vesz részt a rendfenntartásban, sajátos szabályokkal és egyedi problémákkal. Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek kellően széles körben jellemzőek ahhoz, hogy általános tanulságokkal szolgáljanak. A rendőri erők töredezettsége pedig lehetőséget is ad arra, hogy új módszerekkel kísérletezzenek, és a jobban beváló újítások azután országosan is elterjedhessenek.
Az amerikai rendvédelmi szerveknek egyszerre van rasszizmus- és brutalitásproblémájuk. Való igaz, hogy a fekete férfiak a rendőri brutalitástól függetlenül nagy számban áldozatai bűncselekményeknek (amelyeket a legtöbb esetben más fekete férfiak követnek el), ahogy az is, hogy feketéket és fehéreket egyaránt sújtja a más fejlett országokkal való összehasonlításban kiemelkedő mértékű rendőri erőszak. A problémák egyik közös eredője a fegyverek könnyű elérhetősége – ám ez nem jelenti azt, hogy a bőrszín szerinti megkülönböztetés elhanyagolható lenne. A fegyverkorlátozásra irányuló erőfeszítések és a Black Lives Matter mozgalom egyébként sem versengő, hanem egymást kiegészítő politikai célok – a hangsúlyok eltérnek, de mindkét ügy a fekete szavazókat inkább megszólító demokrata politikusok kiemelt témái közé tartozik.
Rasszizmus alatt elsősorban nem egyéni attitűdöket kell érteni (bár sajnos ezek sem annyira szokatlanok), hanem rendszerszintű jelenségeket. Mára konszenzus alakult ki a szakértők körében arról, hogy a feketék – és különböző mértékben más kisebbségek – a bűnüldözés és igazságszolgáltatás szinte minden területén egyenlőtlen kimenetek elszenvedői, legfeljebb a pontos magyarázatokat illetően vannak véleménykülönbségek.
A diagnózis
A The Washington Post honlapján egy folyamatosan frissülő cikk többtucatnyi tanulmányt gyűjt össze az eltérő bánásmód megnyilvánulásairól: az egyenlőtlenségek megjelennek az egyszerű igazoltatásoktól kezdve a letartóztatásokon át egészen az esküdtek kiválasztásáig és az ítélethozatalig. Mindezek együtt vezetnek oda, hogy az össznépesség 12 százalékát adó feketék a börtönök lakóinak harmadát teszik ki (bár ez a mutató az elmúlt évtizedben kissé javult).
A kutatások azt is kimutatják, hogy a faji megkülönböztetés valóban hozzájárul a hátrányos kimenetekhez, és elkülöníthető olyan faktoroktól, mint például a szegénység vagy a lakóhely bűnözési mutatója. A Nature folyóiratban nemrég közölt tanulmány közel 100 ezer közlekedési ellenőrzés adatainak elemzése után jutott arra, hogy a fekete vezetőket lényegesen gyakrabban állítják meg a rendőrök, ám napnyugta után – amikor a sofőr bőrszíne kevésbé beazonosítható – csökken az aránytalanság mértéke. Szembetűnő a diszkrimináció a kábítószerrel kapcsolatos ügyekben is: habár a feketék között arányosan nincs több drogfogyasztó, mint a teljes lakosság körében, az ilyen visszaélések miatt letartóztatottak 29 százaléka és a bebörtönzöttek harmada fekete. Mindezek fényében nem meglepő, hogy gyökeresen eltér a rendőrségbe vetett bizalom a különböző faji és etnikai csoportok között: a Quinnipiac University júniusi közvélemény-kutatása szerint a fehérek mindössze 13 százaléka, a spanyolajkúak 32 százaléka tart attól, hogy rendőri erőszak áldozatává válhat, miközben a feketéknél ez az arány egészen elképesztő módon 74 százalék.
A faji diszkrimináció meglétét időnként azzal próbálják cáfolni, hogy nem önmagában a bőrszín magyarázza az eltéréseket, hanem más társadalmi jellemzők – mint a bűnözési ráta – hatásait is figyelembe kell venni. A The New York Times 2016-ban ismertetett egy tanulmányt arról, hogy habár a feketékkel szemben gyakrabban alkalmaznak erőszakot a rendőrök, mint „hasonló szituációkban” a fehérek ellen, a lövöldözésig fajuló esetekben ez az eltérés eltűnik. Ha a rendőrség által megöltek számát az erőszakos bűncselekmények miatt letartóztatottak számához viszonyítjuk, akkor a feketék már kevésbé tűnnek a rendőri intézkedések áldozatainak, mint a fehérek. Csakhogy – mint erre a tanulmány kritikusai rámutattak – ez nem bizonyít annál többet, mint hogy a letartóztatások számában nagyobb aránytalanság van, mint a halálos áldozattal járó rendőri beavatkozásokban. Mivel a letartóztatások önmagukban is előítéleteket tükrözhetnek, nem alkalmasak arra, hogy ezekhez viszonyítva állapítsuk meg az elfogulatlanságot, ráadásul a rendőri intézkedések során életüket vesztő feketékkel – mint George Floyddal – szemben sokszor nem is erőszakos bűncselekmény ügyében jártak el.
Az okok
A rendőri tevékenység következményeiben megmutatkozó aránytalanságok persze nem feltétlenül vezethetők vissza explicit vagy akár implicit előítéletekre. Erre hivatkoznak sokszor a rendőrök maguk is, ugyanis kétharmaduk – egy 2017-es Pew-felmérés szerint – elszigetelt incidensként tekint a feketék halálát okozó intézkedésekre (miközben a közvélemény 60 százaléka, specifikusan a feketék 80 százaléka ezeket mélyebb problémák jeleként érzékeli). Csakhogy egy 2014-es kutatás azt mutatta, hogy a fehér rendőrök a (fehérek közti) átlagnál lényegesebben nagyobb arányban értenek egyet a faji ellenérzéseket mérő olyan állításokkal, mint hogy a „feketéknek külön segítség nélkül kéne megpróbálniuk előrébb jutni”, illetve tagadják azt, hogy „a rabszolgaság és a diszkrimináció által teremtett körülmények miatt a feketéknek nehezebb”. A rendőrszakszervezetek közelmúltbeli politikai állásfoglalásai szintén arra utalnak, hogy az előítéletek – legalábbis részben – attitűdökben is megjelennek.
A személyes előítéletek szerepétől függetlenül a legtöbb elemzés a társadalom mélyebb, strukturális sajátosságaira vezeti vissza az egyenlőtlenségeket. Ezek nyilván túlmutatnak a rendőrség felépítésén, így átfogóbb politikai és társadalmi reformok nélkül nem orvosolhatók. Van azonban a személyes és a társadalmi rendszerszintű között egy köztes lépcső: David Brooks, a The Atlantic szerzője szerint a problémák jelentős része a rendőri erők szervezeti kultúrájából fakad. Ennek megváltoztatása nem szüntetne meg egyetlen csapásra minden rendszerszintű diszkriminációt és erőszakot, de lényeges előrelépéshez vezethetne.
Ezzel egybevág az, amit Redditt Hudson, egy fekete exrendőr 2016-ban írt a Voxon: szerinte bármelyik nap, bármelyik amerikai kapitányságon a rendőrök 15 százaléka mindenképpen lelkiismeretesen végzi a munkáját, 15 százalék visszaél a hatalmával, ha csak lehetősége adódik rá, a maradék 70 százalék viselkedését viszont elsősorban a hely kultúrája befolyásolja. A gondok pedig már a kiképzésnél kezdődnek. A feladat súlyához képest rövid, 8–12 hetes tréningről van szó, amelynek során a hangsúlyt a fizikai konfrontációra való felkészülés kapja. Ekkor alakul ki a „mi vagyunk ellenük” mentalitás, és ekkor ivódik a rendőrökbe az állandó fenyegetettségérzés. A rendőrjelölteknek azt tanítják, hogy 21 láb (6,4 méter) távolságból már indokolt a fegyverhasználat egy potenciális késes támadóval szemben, illetve azt is, hogy kérdéses helyzetben jobb a túlzott erőszak javára tévedni, hiszen „inkább ítélkezzenek rólam tizenketten, mint vigyenek hatan”.
A felelősségre vonástól amúgy sem kellett különösen tartani egészen a mostani esetekig. A testkamerák és mobilos videófelvételek előtti korszakban lényegében az intézkedő rendőr szava számított, az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága által kodifikált „minősített immunitás” (qualified immunity) elve pedig máig széles körű védelmet ad a rendőröknek az ellenük indított kártérítési perekben. Ha mégis a rendőr ellen ítélnének, általában a munkáltató fizeti ki a kártérítést, ha pedig elbocsátásig jutna a dolog, könnyen munkát vállalhat egy másik rendőrkapitányságon. A rendőrszakszervezetek ráadásul Amerikában szokatlan módon erősek maradtak, és minden erejükkel védik bajba jutott társaikat – ami némileg ellentmond annak a vélekedésnek, hogy csak pár elszigetelt incidensről van szó.
Megoldási lehetőségek
A kevésbé drasztikus változtatás a rendőrségi kultúrát befolyásoló reformok bevezetése lehet. Brooks értelemszerűen ezt favorizálja, és országszerte ilyen javaslatokkal álltak elő demokrata politikusok. A képzések átalakítása, a konfliktusok csillapítására helyezett nagyobb hangsúly, illetve egyes konkrét eljárások – mint a Floyd halálát okozó fojtófogás – tiltása feltétlenül szükséges lépések. Szintén elengedhetetlennek tűnik a helyi rendőrkapitányságok közösségi beágyazottságának erősítése (a minneapolisi rendőri állomány 90 százaléka a városon kívül lakik!), és a rendőri vétségeket tartalmazó nyilvános adatbázis létrehozása. Pozitív példa mindenesetre már van: a New Jersey-beli Camden teljes rendőrségét a semmiből tervezték újra, és a New York University szakértői segítségével dolgozták ki a szokásosnál jóval pontosabb irányelveket az erő alkalmazására. A városban az elmúlt hetek tüntetései békésen, összecsapások nélkül zajlottak.
Vannak azonban, akik – a korábbi reformtörekvések kudarcaira hivatkozva – keveslik ezeket a lépéseket. Az utóbbi hetek egyik jelszava a „rendőrség finanszírozásának megvonása” vagy akár az intézmény teljes „eltörlése” lett. Igaz, ez alatt sokan sokféle dolgot értenek. A helyenként túl sok feladatot kapó és túlmilitarizált rendőrségek tehermentesítése és egyes feladatkörök elvonása politikailag nem tűnik kivitelezhetetlennek. De még bizonyos kapitányságok megszüntetésének ötlete sem annyira radikális gondolat, mint amilyennek elsőre hangzik: Sunil Dutta, a Los Angeles-i rendőrség veteránja már 2014-ben arról cikkezett, hogy az amerikai rendvédelem fragmentáltságát csak egyes helyi rendőrségek leépítésével és a tagállami szintű rendőri erőknek adott világosabb felhatalmazással lehet felszámolni. Ez persze nem az az irány, amerre a seattle-i „autonóm zónához” hasonló kezdeményezések támogatói mennének: ők komolyan gondolják, hogy új alapokra építkezve a közbiztonság egyenlőbb formája valósítható meg – a rendőrség teljes feloszlatása azonban népszerűtlen ötlet, amit többnyire maguk a kisebbségekhez tartozók is elutasítanak.
Azt kevesen vitatják, hogy az amerikai rendőrök rengeteg olyan feladatot kapnak, amivel szociális munkások és más képzett, nem fegyveres szakemberek sikeresebben megbirkózhatnának. Az eltörléspártiak végső érve az, hogy a hátrányos helyzetű közösségek a biztonságból eddig sem részesülhettek, miközben – ahogyan Ta-Nehisi Coates fekete író-újságíró fogalmazott egy interjúban – a „rendőrmentes övezetek” a valóságban már léteznek, csak éppen azokat kizárólag a privilegizált fehér környékek lakói élvezhetik. Kérdés azonban, hogy a túl idealisztikus ötletek propagálása nem rontja-e a reális változtatás esélyét egy olyan kivételes pillanatban, amikor a közvélemény szimpátiájának köszönhetően kitágultak a lehetőségek. Bármilyen reformnak lesznek ellenérdekeltjei – ahogy azt az Atlantában sorra beteget jelentő rendőrök esete már meg is mutatta –, az pedig történelmi bűn lenne, ha a hathatós változtatás alkalmát elszalasztanák.
