Lengyelország: Kísértet járja be (Vihar az állambiztonsági iratok körül )

  • Tischler János
  • 2005. február 10.

Külpol

Néhány héttel ezelõtt Bronislaw Wildstein, a Rzeczpospolita címû lengyel mértékadó konzervatív napilap újságírója -talán újévi fogadalmának eleget téve -úgy döntött: ösztönözni fogja újságíró-kollégáit, hogy hozzá hasonlóan õk is menjenek kutatni a letûnt kommunista rendszer állambiztonsági szolgálatainak dokumentumait õrzõ Nemzeti Emlékezet Intézetébe (IPN).

Néhány héttel ezelõtt Bronislaw Wildstein, a Rzeczpospolita címû lengyel mértékadó konzervatív napilap újságírója -talán újévi fogadalmának eleget téve -úgy döntött: ösztönözni fogja újságíró-kollégáit, hogy hozzá hasonlóan õk is menjenek kutatni a letûnt kommunista rendszer állambiztonsági szolgálatainak dokumentumait õrzõ Nemzeti Emlékezet Intézetébe (IPN). Az érvényben lévõ szabályozás értelmében ugyanis kizárólag történészek és újságírók férhetnek hozzá az iratokhoz, illetve a meghurcoltak kaphatják meg a rájuk vonatkozó forrásokat, de közülük is csak azok, akiket késõbb nem szerveztek be. A levéltár a törvények szabta lehetõségeken belül igyekszik maximálisan kiszolgálni a hozzá fordulókat. Például azzal, hogy adatbázisok formájában folyamatosan számítógépre viszik az iratrendezés során felbukkanó neveket, egyúttal megadva melléjük azon dossziék jelzetét is, amelyekben elõfordulnak. Ez jelentõsen megkönnyíti a keresést a kutatónak, ha konkrét nevekkel kapcsolatban kíván információkhoz jutni. Az egyik ilyen listán, a "Személyi dossziék" adatbázisban jelen pillanatban 240 ezer név olvasható, meglehetõsen vegyes összeállításban. Minden külön megjelölés vagy

megkülönböztetés nélkül

együtt szerepelnek az állambiztonsági funkcionáriusok, a különféle rendû és rangú informátorok ("besúgók"), valamint mindazok, akiket a titkosrendõrség mint potenciálisan beszervezendõ egyént kiszemelt magának (természetesen az érintettek tudta nélkül). Az nem derül ki, hogy ez utóbbi körbõl egyáltalán kikkel próbálkoztak, s ha igen, sikerrel jártak-e. Az IPN tavaly õsztõl ezt az adatbázist is a kutatók rendelkezésére bocsátotta segédanyagként, az olvasóteremben lévõ számítógépen - a bizalom jegyében - bárki szabadon hasz-nálhatta. S ezen vesztett rajta. Úgy tûnik, nem kifizetõdõ a posztkommunista országok hasonló levéltáraira általában jóval kevésbé jellemzõ kutatóbarát hozzáállás.

Wildstein ugyanis rútul kihasználta az IPN naiv elõzékenységét és az ott dolgozó munkatársak jóhiszemûségét: a feltételezések szerint fogott egy ún. pendrive-ot, és kimásolta rá az egész adatbázist, ami kinyomtatva csaknem négyezer oldal. Aztán terjeszteni kezdte újságíróbarátai között, s innentõl fogva nem volt megállás. A villámgyorsan terjedõ lista - ahogyan az lenni szokott - önálló életre kelt. Nemcsak azzal, hogy felkerült az internetre, bár igaz, hogy múlt hét szerda óta a lengyel keresõprogramokba gyakrabban ütik be ezt, mint a "szex" szót. Hanem leginkább azzal, hogy a közbeszédben - a napjában tucatszor elmondott, még maga Wildstein által is hangoztatott cáfolatok ellenére - "ügynöklistaként" vagy "ávóslistaként" emlegetik. A közvélemény persze szerfelett kíváncsi arra, hogy milyen "nagy nevek" vannak a listán. Ezekbõl pedig akad bõven, tiszteletre méltó és közmegbecsülésnek örvendõ személyek, akik közül annak idején sokan a börtönt is megszenvedték a kommunista rendszerrel vívott harcukban, s most azzal kell szembesülniük, hogy összemossák õket a tényleges ügynökökkel és az állambiztonság hivatásos tisztjeivel. Az igaztalanul hírbe hozottak soraiban emberi tragédiák láncolatát indíthatja el a lista nyilvánosságra kerülése, már csak azért is, mert a tisztázás hoszszú folyamat, és általában keveseket szokott érdekelni.

I. Megoszlanak a vélemények arról, hogy Wildsteint a jó szándék vezette-e cselekedetekor. ' maga egyrészt azt állítja, hogy - mint említettem - újságíróbarátain akart segíteni, hogy ne kelljen a sötétben tapogatódzniuk, ha maguk is felkeresik az IPN-t. Másrészt ily módon kívánta szorgalmazni

a szélesebb körû hozzáférést

az iratokhoz, s ezzel meggyorsítani a múlttal való szembenézést. Arra is hivatkozik, hogy nyilvános adatbázist másolt ki, ez pedig nem lopás. Lapját mindez nem hatotta meg, a botrány kirobbanásának másnapján a Rzeczpospolita fõszerkesztõje "közös megegyezéssel" kirúgta õt.

A dolog pikantériája, hogy Wildstein maga is megfigyelt ellenzéki volt a kommunista rendszer idején, és fanatikusan elkötelezett híve a Wprost címû befolyásos lengyel hetilap által nemrég indított kezdeményezésnek, amelynek a lényege az, hogy soron kívül világítsák át az egész újságíró-társadalmat. (Rájuk ugyanis nem vonatkozik az átvilágítási törvény.) A kezdeményezés apropóját egyébként az adta, hogy a közelmúltban meggyanúsították az elsõ nem kommunista kormány, az 1989-90-es Mazowiecki-kabinet egykori szóvivõjét, hogy 1981-82-ben ügynök volt, saját kollégáiról, a betiltott Szolidaritás szakszervezet földalatti hetilapjának munkatársairól jelentett. S noha az illetõ tagad, a bizonyítékok igencsak meggyõzõek.

A Wildstein-botrány elsõ közvetlen vesztese maga az IPN. Az intézményt a középjobb kormány hívta életre 1998 végén, azzal a céllal, hogy gyûjtse össze és rendezze a kommunista állambiztonsági szolgálatok 1944 és 1989 között keletkezett iratanyagát, valamint ügyészi hatáskörrel felruházva indítson nyomozást a Lengyelország területén elkövetett náci és kommunista bûntettek ügyében. (Az IPN emellett kiterjedt és színvonalas ismeretterjesztõ-oktatói tevékenységet is végez.) A 2001-es kormányváltással hatalomra került baloldal nem nézte jó szemmel az IPN létét, erõteljes propagandát folytatott ellene - mondván, hogy a levéltár a jobboldal aktuálpolitikai törekvéseinek egyik eszköze -, és a mai napig is különféle módszerekkel igyekszik gátolni az IPN-t feladatai végrehajtásában. Ennek egyik leghatékonyabb formája a mindenkori éves állami költségvetési támogatás megkurtítása. Ezt "szokás szerint" a 2005-ös pénzügyi keret esetében is alkalmazták: tíz százalékot vettek el, s kis híján még húszat. Az intézmény anyagilag akár kilátástalan helyzetbe is kerülhet, ha a listán szereplõk esetleg tömegesen beperlik majd az IPN-t jó hírnevük megsértéséért. Ezzel gyakorlatilag megbénulna a mindennapi munka, és komoly akadályokba ütközne mindazon célok szolgálata, amelyek érdekében a levéltárat létrehozták. Mindenesetre az IPN elõremenekül, egy héttel ezelõtt közzétette, hogy gyorsított eljárásban, vagyis az eddigi két-három hónappal szemben három hét alatt kaphatja meg az õt érintõ iratokat mindenki, aki tudja vagy tudni véli, hogy szerepel a Wildstein-listán - magától értetõdõen csak akkor, ha kizárólag megfigyeltek voltak. De az IPN körüli bizonytalanság csupán a kisebbik baj.

II. A lengyel Harmadik Köztársaságot 1989-90-es létrejötte óta kísérti az "ügynökösdi", ami fõként az "átkos" utolsó évtizedébõl fakad. Ez az az idõszak, amikor az állambiztonsági szolgálat "másodvirágzását" élte: létszáma meghaladta

a sztálini idõszak

"csúcsát", negyvenezer funkcionárius tevékenykedett a "cég" kötelékében. Ismeretes, hogy 1980-ban létrejött a Szolidaritás szakszervezet nevével fémjelzett tízmilliós mozgalom, amellyel szemben Wojciech Jaruzelski tábornok úgy tudta megmenteni a rendszert, hogy 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot, s egyben betiltotta, föld alá kényszerítette a Szolidaritást. A felduzzasztott állambiztonság elsõrendû feladata éppen az lett, hogy a két kiemelt "célcsoportot", az illegális szakszervezet aktivistáit, illetve a katolikus egyházat megfigyelje, bomlassza, oda beépüljön, s onnan minél több információt szerezzen. Zsarolással és egyéb módszerekkel nagy számban szerveztek be embereket. Egyes becslések szerint 1944 és 1989 között csak a lengyel III/III kötelékében hozzávetõleg egymillió informátor fordult meg, az 1980-as évtizedre a matematikai átlagnál jóval több jutott belõlük. Igazán nagy nevek azonban az elmúlt tizenöt évben sem buktak ki a Szolidaritás hõskorszakából. Ügynökbotrányok azonban nemegyszer elõfordultak 1990 után.

A Szolidaritás heterogén mozgalom volt, amelyet elsõsorban az 1990 õszén köztársasági elnökké választott korábbi emblematikus vezetõ, Lech Walesa vert szét a "harc a csúcson" akció keretében, hogy - mai szóval élve - "újrapozicionálhassa" magát. Az elsõ igazi ügynökbotrány 1992-ben történt, amikor a jobboldali Jan Olszewski kormányfõ arra utasította belügyminiszterét, hogy rövid idõ alatt állítson össze egy listát, amivel az egykori Szolidaritás-beli harcostársaiból immár politikai ellenfeleivé vált személyeket kompromittálhatja. A mindenféle alapot nélkülözõ névsort csöppet sem meglepõ módon maga Walesa nyitotta, akire a "Bolek" fedõnevet aggatták a nálunk is jól ismert rajzfilmbõl. Az elementáris felháborodás elsöpörte az Olszewski-kormányt, ugyanakkor az akció kiválóan egyengette az utat a baloldal 1993-as visszatérése elõtt.

Nem mintha õk jobban jártak volna. Az exkommunista Józef Oleksy 1996 elején kényszerült távozni a miniszterelnöki posztról, miután a köztársasági elnöki újraválasztást elvesztõ Walesa utolsó munkanapjai egyikén a hozzá hû belügyminiszteren keresztül azzal vádolta meg, hogy az a KGB-vel és annak utódszervezetével bizalmi kapcsolatokat ápol(t). Oleksyra egyébként is rájár a rúd: 2004 decemberében a politikusok átvilágítását végzõ bíróság elsõ fokon megállapította, hogy nevezett eltitkolta együttmûködését a kommunista állambiztonsággal, így a törvény értelmében tíz évig nem tölthet be közfunkciót. Oleksy ezek után lemondott a lengyel parlament elnöki tisztérõl.

Wildstein felelõtlen akciója azonban a korábbi ügyeknél lényegesen nagyobb veszélyeket gerjeszt. A lengyel társadalom ugyanis mindinkább undorral vegyes közönnyel tekint a politikai életre. Egyre csökken a részvétel a választásokon, a tavaly nyári európai parlamenti választásokra a jogosultak csupán 21 százaléka ment el szavazni. A jobb- és a baloldal egyaránt sokat tett önmaga diszkreditálásáért. Az egykori Szolidaritás-tábor darabokra hullott. Az 1997-2001 között kormányzó jobbközép-liberális koalíció a sorozatos korrupciós botrányokkal vált hiteltelenné, csakúgy, mint az õt váltó baloldal, amely azért vezetheti még jelenleg is az országot - bõ egy éve kisebbségi kormányzással -, mert az ellenzék azt kívánja, hogy rájuk szakadjon kiábrándító kormányzásuk ódiuma. Aggasztóan gyorsan növelik népszerûségüket a szélsõséges, demagóg, populista pártok, amelyeknek nagyon is kedvez az általános csalódottságból és apátiából eredõ alacsony választói hajlandóság.

A 2001-es választásokon egyszerre két ilyen párt is bekerült a parlamentbe, az Önvédelem (Samoobrona) és a Lengyel Családok Ligája (Liga Polskich Rodzin) - az egyik bal-, a másik jobboldali, ha ez esetben ennek van egyáltalán valami értelme. Ezek a pártok és reprezentánsaik nem vettek részt az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon s az annak eredményeként lezajlott vértelen rendszerváltásban. Ennélfogva az abból megszületett Harmadik Köztársaságot sem érzik igazán a magukénak. Megkérdõ-jelezik és folyamatosan lejáratják a tekintélyét, igyekeznek aláásni a demokratikus berendezkedés alapjait, elõszeretettel feszegetik a jogállam kereteit.

Lengyelországban ebben az évben parlamenti, valamint köztársasági elnöki választásokat tartanak, a kampány máris javában folyik, aminek óhatatlanul része lett az IPN-bõl kikerült lista. Wildstein akarva-akaratlanul ezeknek a populista pártoknak szolgáltatott muníciót, melyek az utóbbi idõben amúgy is vehemensen támadják az IPN-t, mondván, hogy szándékosan nem adja ki az ügynökök nevét. Most pedig váratlanul az ölükbe hullott egy közel negyedmilliós lista, amellyel szabadon garázdálkodhatnak. Különösen a Lengyel Családok Ligája törekszik arra, hogy "bebizonyítsa": az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon nem történt más, mint hogy - kissé sarkítva - a kommunista állam(biztonság) vezetõ funkcionáriusai az általuk beszervezett Szolidaritás-ügynökökkel karöltve "levajazták" a rendszerváltást, a hatalom átmentését satöbbi satöbbi.

S ezek a nézetek jelentik pillanatnyilag az igazi veszélyt a Visztula mentén.

Tischler János

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.