Néhány héttel ezelõtt Bronislaw Wildstein, a Rzeczpospolita címû lengyel mértékadó konzervatív napilap újságírója -talán újévi fogadalmának eleget téve -úgy döntött: ösztönözni fogja újságíró-kollégáit, hogy hozzá hasonlóan õk is menjenek kutatni a letûnt kommunista rendszer állambiztonsági szolgálatainak dokumentumait õrzõ Nemzeti Emlékezet Intézetébe (IPN). Az érvényben lévõ szabályozás értelmében ugyanis kizárólag történészek és újságírók férhetnek hozzá az iratokhoz, illetve a meghurcoltak kaphatják meg a rájuk vonatkozó forrásokat, de közülük is csak azok, akiket késõbb nem szerveztek be. A levéltár a törvények szabta lehetõségeken belül igyekszik maximálisan kiszolgálni a hozzá fordulókat. Például azzal, hogy adatbázisok formájában folyamatosan számítógépre viszik az iratrendezés során felbukkanó neveket, egyúttal megadva melléjük azon dossziék jelzetét is, amelyekben elõfordulnak. Ez jelentõsen megkönnyíti a keresést a kutatónak, ha konkrét nevekkel kapcsolatban kíván információkhoz jutni. Az egyik ilyen listán, a "Személyi dossziék" adatbázisban jelen pillanatban 240 ezer név olvasható, meglehetõsen vegyes összeállításban. Minden külön megjelölés vagy
megkülönböztetés nélkül
együtt szerepelnek az állambiztonsági funkcionáriusok, a különféle rendû és rangú informátorok ("besúgók"), valamint mindazok, akiket a titkosrendõrség mint potenciálisan beszervezendõ egyént kiszemelt magának (természetesen az érintettek tudta nélkül). Az nem derül ki, hogy ez utóbbi körbõl egyáltalán kikkel próbálkoztak, s ha igen, sikerrel jártak-e. Az IPN tavaly õsztõl ezt az adatbázist is a kutatók rendelkezésére bocsátotta segédanyagként, az olvasóteremben lévõ számítógépen - a bizalom jegyében - bárki szabadon hasz-nálhatta. S ezen vesztett rajta. Úgy tûnik, nem kifizetõdõ a posztkommunista országok hasonló levéltáraira általában jóval kevésbé jellemzõ kutatóbarát hozzáállás.
Wildstein ugyanis rútul kihasználta az IPN naiv elõzékenységét és az ott dolgozó munkatársak jóhiszemûségét: a feltételezések szerint fogott egy ún. pendrive-ot, és kimásolta rá az egész adatbázist, ami kinyomtatva csaknem négyezer oldal. Aztán terjeszteni kezdte újságíróbarátai között, s innentõl fogva nem volt megállás. A villámgyorsan terjedõ lista - ahogyan az lenni szokott - önálló életre kelt. Nemcsak azzal, hogy felkerült az internetre, bár igaz, hogy múlt hét szerda óta a lengyel keresõprogramokba gyakrabban ütik be ezt, mint a "szex" szót. Hanem leginkább azzal, hogy a közbeszédben - a napjában tucatszor elmondott, még maga Wildstein által is hangoztatott cáfolatok ellenére - "ügynöklistaként" vagy "ávóslistaként" emlegetik. A közvélemény persze szerfelett kíváncsi arra, hogy milyen "nagy nevek" vannak a listán. Ezekbõl pedig akad bõven, tiszteletre méltó és közmegbecsülésnek örvendõ személyek, akik közül annak idején sokan a börtönt is megszenvedték a kommunista rendszerrel vívott harcukban, s most azzal kell szembesülniük, hogy összemossák õket a tényleges ügynökökkel és az állambiztonság hivatásos tisztjeivel. Az igaztalanul hírbe hozottak soraiban emberi tragédiák láncolatát indíthatja el a lista nyilvánosságra kerülése, már csak azért is, mert a tisztázás hoszszú folyamat, és általában keveseket szokott érdekelni.
I. Megoszlanak a vélemények arról, hogy Wildsteint a jó szándék vezette-e cselekedetekor. ' maga egyrészt azt állítja, hogy - mint említettem - újságíróbarátain akart segíteni, hogy ne kelljen a sötétben tapogatódzniuk, ha maguk is felkeresik az IPN-t. Másrészt ily módon kívánta szorgalmazni
a szélesebb körû hozzáférést
az iratokhoz, s ezzel meggyorsítani a múlttal való szembenézést. Arra is hivatkozik, hogy nyilvános adatbázist másolt ki, ez pedig nem lopás. Lapját mindez nem hatotta meg, a botrány kirobbanásának másnapján a Rzeczpospolita fõszerkesztõje "közös megegyezéssel" kirúgta õt.
A dolog pikantériája, hogy Wildstein maga is megfigyelt ellenzéki volt a kommunista rendszer idején, és fanatikusan elkötelezett híve a Wprost címû befolyásos lengyel hetilap által nemrég indított kezdeményezésnek, amelynek a lényege az, hogy soron kívül világítsák át az egész újságíró-társadalmat. (Rájuk ugyanis nem vonatkozik az átvilágítási törvény.) A kezdeményezés apropóját egyébként az adta, hogy a közelmúltban meggyanúsították az elsõ nem kommunista kormány, az 1989-90-es Mazowiecki-kabinet egykori szóvivõjét, hogy 1981-82-ben ügynök volt, saját kollégáiról, a betiltott Szolidaritás szakszervezet földalatti hetilapjának munkatársairól jelentett. S noha az illetõ tagad, a bizonyítékok igencsak meggyõzõek.
A Wildstein-botrány elsõ közvetlen vesztese maga az IPN. Az intézményt a középjobb kormány hívta életre 1998 végén, azzal a céllal, hogy gyûjtse össze és rendezze a kommunista állambiztonsági szolgálatok 1944 és 1989 között keletkezett iratanyagát, valamint ügyészi hatáskörrel felruházva indítson nyomozást a Lengyelország területén elkövetett náci és kommunista bûntettek ügyében. (Az IPN emellett kiterjedt és színvonalas ismeretterjesztõ-oktatói tevékenységet is végez.) A 2001-es kormányváltással hatalomra került baloldal nem nézte jó szemmel az IPN létét, erõteljes propagandát folytatott ellene - mondván, hogy a levéltár a jobboldal aktuálpolitikai törekvéseinek egyik eszköze -, és a mai napig is különféle módszerekkel igyekszik gátolni az IPN-t feladatai végrehajtásában. Ennek egyik leghatékonyabb formája a mindenkori éves állami költségvetési támogatás megkurtítása. Ezt "szokás szerint" a 2005-ös pénzügyi keret esetében is alkalmazták: tíz százalékot vettek el, s kis híján még húszat. Az intézmény anyagilag akár kilátástalan helyzetbe is kerülhet, ha a listán szereplõk esetleg tömegesen beperlik majd az IPN-t jó hírnevük megsértéséért. Ezzel gyakorlatilag megbénulna a mindennapi munka, és komoly akadályokba ütközne mindazon célok szolgálata, amelyek érdekében a levéltárat létrehozták. Mindenesetre az IPN elõremenekül, egy héttel ezelõtt közzétette, hogy gyorsított eljárásban, vagyis az eddigi két-három hónappal szemben három hét alatt kaphatja meg az õt érintõ iratokat mindenki, aki tudja vagy tudni véli, hogy szerepel a Wildstein-listán - magától értetõdõen csak akkor, ha kizárólag megfigyeltek voltak. De az IPN körüli bizonytalanság csupán a kisebbik baj.
II. A lengyel Harmadik Köztársaságot 1989-90-es létrejötte óta kísérti az "ügynökösdi", ami fõként az "átkos" utolsó évtizedébõl fakad. Ez az az idõszak, amikor az állambiztonsági szolgálat "másodvirágzását" élte: létszáma meghaladta
a sztálini idõszak
"csúcsát", negyvenezer funkcionárius tevékenykedett a "cég" kötelékében. Ismeretes, hogy 1980-ban létrejött a Szolidaritás szakszervezet nevével fémjelzett tízmilliós mozgalom, amellyel szemben Wojciech Jaruzelski tábornok úgy tudta megmenteni a rendszert, hogy 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot, s egyben betiltotta, föld alá kényszerítette a Szolidaritást. A felduzzasztott állambiztonság elsõrendû feladata éppen az lett, hogy a két kiemelt "célcsoportot", az illegális szakszervezet aktivistáit, illetve a katolikus egyházat megfigyelje, bomlassza, oda beépüljön, s onnan minél több információt szerezzen. Zsarolással és egyéb módszerekkel nagy számban szerveztek be embereket. Egyes becslések szerint 1944 és 1989 között csak a lengyel III/III kötelékében hozzávetõleg egymillió informátor fordult meg, az 1980-as évtizedre a matematikai átlagnál jóval több jutott belõlük. Igazán nagy nevek azonban az elmúlt tizenöt évben sem buktak ki a Szolidaritás hõskorszakából. Ügynökbotrányok azonban nemegyszer elõfordultak 1990 után.
A Szolidaritás heterogén mozgalom volt, amelyet elsõsorban az 1990 õszén köztársasági elnökké választott korábbi emblematikus vezetõ, Lech Walesa vert szét a "harc a csúcson" akció keretében, hogy - mai szóval élve - "újrapozicionálhassa" magát. Az elsõ igazi ügynökbotrány 1992-ben történt, amikor a jobboldali Jan Olszewski kormányfõ arra utasította belügyminiszterét, hogy rövid idõ alatt állítson össze egy listát, amivel az egykori Szolidaritás-beli harcostársaiból immár politikai ellenfeleivé vált személyeket kompromittálhatja. A mindenféle alapot nélkülözõ névsort csöppet sem meglepõ módon maga Walesa nyitotta, akire a "Bolek" fedõnevet aggatták a nálunk is jól ismert rajzfilmbõl. Az elementáris felháborodás elsöpörte az Olszewski-kormányt, ugyanakkor az akció kiválóan egyengette az utat a baloldal 1993-as visszatérése elõtt.
Nem mintha õk jobban jártak volna. Az exkommunista Józef Oleksy 1996 elején kényszerült távozni a miniszterelnöki posztról, miután a köztársasági elnöki újraválasztást elvesztõ Walesa utolsó munkanapjai egyikén a hozzá hû belügyminiszteren keresztül azzal vádolta meg, hogy az a KGB-vel és annak utódszervezetével bizalmi kapcsolatokat ápol(t). Oleksyra egyébként is rájár a rúd: 2004 decemberében a politikusok átvilágítását végzõ bíróság elsõ fokon megállapította, hogy nevezett eltitkolta együttmûködését a kommunista állambiztonsággal, így a törvény értelmében tíz évig nem tölthet be közfunkciót. Oleksy ezek után lemondott a lengyel parlament elnöki tisztérõl.
Wildstein felelõtlen akciója azonban a korábbi ügyeknél lényegesen nagyobb veszélyeket gerjeszt. A lengyel társadalom ugyanis mindinkább undorral vegyes közönnyel tekint a politikai életre. Egyre csökken a részvétel a választásokon, a tavaly nyári európai parlamenti választásokra a jogosultak csupán 21 százaléka ment el szavazni. A jobb- és a baloldal egyaránt sokat tett önmaga diszkreditálásáért. Az egykori Szolidaritás-tábor darabokra hullott. Az 1997-2001 között kormányzó jobbközép-liberális koalíció a sorozatos korrupciós botrányokkal vált hiteltelenné, csakúgy, mint az õt váltó baloldal, amely azért vezetheti még jelenleg is az országot - bõ egy éve kisebbségi kormányzással -, mert az ellenzék azt kívánja, hogy rájuk szakadjon kiábrándító kormányzásuk ódiuma. Aggasztóan gyorsan növelik népszerûségüket a szélsõséges, demagóg, populista pártok, amelyeknek nagyon is kedvez az általános csalódottságból és apátiából eredõ alacsony választói hajlandóság.
A 2001-es választásokon egyszerre két ilyen párt is bekerült a parlamentbe, az Önvédelem (Samoobrona) és a Lengyel Családok Ligája (Liga Polskich Rodzin) - az egyik bal-, a másik jobboldali, ha ez esetben ennek van egyáltalán valami értelme. Ezek a pártok és reprezentánsaik nem vettek részt az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon s az annak eredményeként lezajlott vértelen rendszerváltásban. Ennélfogva az abból megszületett Harmadik Köztársaságot sem érzik igazán a magukénak. Megkérdõ-jelezik és folyamatosan lejáratják a tekintélyét, igyekeznek aláásni a demokratikus berendezkedés alapjait, elõszeretettel feszegetik a jogállam kereteit.
Lengyelországban ebben az évben parlamenti, valamint köztársasági elnöki választásokat tartanak, a kampány máris javában folyik, aminek óhatatlanul része lett az IPN-bõl kikerült lista. Wildstein akarva-akaratlanul ezeknek a populista pártoknak szolgáltatott muníciót, melyek az utóbbi idõben amúgy is vehemensen támadják az IPN-t, mondván, hogy szándékosan nem adja ki az ügynökök nevét. Most pedig váratlanul az ölükbe hullott egy közel negyedmilliós lista, amellyel szabadon garázdálkodhatnak. Különösen a Lengyel Családok Ligája törekszik arra, hogy "bebizonyítsa": az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon nem történt más, mint hogy - kissé sarkítva - a kommunista állam(biztonság) vezetõ funkcionáriusai az általuk beszervezett Szolidaritás-ügynökökkel karöltve "levajazták" a rendszerváltást, a hatalom átmentését satöbbi satöbbi.
S ezek a nézetek jelentik pillanatnyilag az igazi veszélyt a Visztula mentén.
Tischler János
