Letámadások éve - Feketék és a rendőrség harca Amerikában

Számos, halállal végződő incidens után, egyetlen év alatt jelentősen megkopott Amerikában a fekete állampolgárok bizalma a rendőrségben. Bőrszín szerint kiszabott, önkényes bírságok, elzárások és zabolátlan hatósági erőszak – a helyzet ismerős mintákat mutat.

A Washington Post néhány hete, június közepén ismertette a Gallup etnikai viszonyokra és az állami szervek iránti bizalom fokára vonatkozó felmérését. Az eredmény lesújtó: a megkérdezett afro­amerikaiak 13 százaléka az etnikai zavarokat látja a legfontosabb kor­társ problémának, így – az ugyancsak 13 százalékot szerző munkanélküliséggel holtversenyben – a problémapiramis csúcsáig emelkedett a téma. Pedig egy évvel korábban még csak a megkérdezett feketék 3 százaléka vélte úgy, hogy továbbra is számottevő problémát jelentenek az országban a bőrszínből adódó konfliktusok.

A fehér amerikaiak ezt most is rendületlenül így látják: csupán 4 százalékuk nevezte ezt a problémát a legjelentékenyebbnek. További adalék, hogy a rendőrségben ma mindössze 37 százaléknyi fekete bízik meg igazán (és 59 százaléknyi fehér), a bűnügyi igazságszolgáltatás egészéről pedig 68 százalékuk véli úgy, hogy előítéletes a feketékkel szemben (a fehér válasz­adók 25 százaléka gondolja ugyanígy). Utoljára a 90-es évek elején, a Los Angeles-i zavargások idején volt ennyire rossz a helyzet, és senki sem állítja, hogy csodálkozni kellene az eredményeken.

2014 júliusa óta (amikor is Staten Islanden egy fekete férfit, Eric Garnert fojtófogásban tartott egy fehér rendőr, akit végül nem helyeztek vád alá, pedig Garner belehalt a szorításba) ugyanis kilenc olyan eset kapott nagyobb nyilvánosságot, amely ugyanazt a sötét mintázatot mutatja. 1. Fiatal fekete férfit igazoltat/üldözőbe vesz/letartóztat egy fehér rendőr. 2. A fekete férfi az eljárás közben életét veszti. 3. A rendőr ellen végül nem emelnek vádat. Az utóhatások között pedig országszerte zajló békés tüntetések és fris­sen formálódó protestmozgalmak éppúgy akadtak, mint súlyos utcai zavargások (Fergusonban és Baltimore-ban), vagy bosszúból elkövetett kettős rendőrgyilkosság (New Yorkban).

Az esetek szimpla felsorolása azonban csak elkenné a lényeget, hiszen ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy jelentős különbségek vannak köztük. Fergusonban például alapos vizsgálatok bizonyították be, hogy tavaly augusztusban Darren Wilson semmilyen törvénysértést nem követett el, amikor a nyílt utcán agyonlőtte Michael Brownt, aki igazoltatás közben rátámadt és a szolgálati fegyvere után kapott. Ezzel szemben idén áprilisban Dél-Karolinában fel sem merülhetett a törvényesség (különösen azért nem, mert az esetről egy járókelő tökéletesen használható videót készített a telefonjával), amikor a fegyvertelen Walter Scottot menekülés közben többször hátba lőtte Michael Slager rendőr. Nem is merült fel: a rendőrt jelenleg gyilkossággal gyanúsítják.

De történtek olyan szomorú üzemzavarok is, amelyek az alapítása óta fegyvertartási lázban égő országban elkerülhetetlenül megtörténnek olykor, mint például tavaly novemberben Clevelandben, ahol egy rendőr sietve agyonlőtt egy kiskorút, aki az igazira megtévesztésig hasonlító játék fegyverrel hadonászott az utcán (a rendőr ellen várhatóan hamarosan vádat emelnek). Összességében tehát semmiképp sem állítható, hogy Amerikában egy általános, a Közép-Nyugatot és a keleti partot (ahol az esetek történtek) egységesen sújtó, az igazságszolgáltatást egyfajta gonosz egységbe forrasztó rasszista reneszánsz lopakodna épp elő a kövek alól. De szimpla véletlenekről szintúgy nem beszélhetünk.

Lőpor és nyílt láng

Egy utca Fergusonban

 

A jelenség megértéséhez érdemes arra a két városra koncentrálni, ahol zavargások törtek ki a helyi halálesetek után. Ferguson és Baltimore sokban különbözik egymástól, mégis szorosan összeköti őket, hogy jó ideje számítani le­hetett (vagy kellett volna) a fekete lakosság zendülésére. Olyanra méghozzá, amelyet a lokális rendőrség gyakorlata provokál.

Fergusonban a vizsgálatok semmilyen hibát sem találtak a Michael Brownnal szemben intézkedő rendőr fellépésében, így abba sem lehet belekötni, hogy nem indult ellene eljárás (amikor ez november végén kiderült, ismét zavargások törtek ki a városban). Csakhogy mindeközben szövetségi vizsgálat irányult annak feltérképezésére is, hogy a rendőrség hogyan bánik a helyi közösséggel. Ennek idén tavasszal ismertetett eredménye szó szerint sokkolta a közvéleményt. A jelentés ugyanis azt mutatta ki, hogy Fergusonban a rendőrség a szabálysértések miatt kiszabott pénzbüntetések eszelős halmozásával igyekszik immár évek óta megnövelni a város bevételeit. A fehér többségű St. Louis megyében található, fekete többségű Fergusonnak mindössze 21 ezer lakosa van, 2010–14 között mégis nagyjából 90 ezer (!) szabálysértési eljárást indítottak itt – többnyire olyan jelentéktelen kihágásokért, mint gyorshajtás, tilosban parkolás vagy be nem kapcsolt biztonsági öv. A rendőrség szó szerint vadászott a városban az áldozatokra, akiknek egy része munkanélküli vagy alacsony keresetű, így nem tudta befizetni a büntetést, a város pedig sem részletfizetésre, sem közmunkára nem adott lehetőséget. Aki nem fizetett, azt a rendőrség egy idő után letartóztatta, és ez természetesen újabb büntetéseket generált. Az utcai motozás az évek során mindennapossá vált, akárcsak a sokkoló alkalmazása vagy a rendőrkutyák bevetése ártalmatlan emberek ellen is.

A jelentésben egymást érik a hajmeresztő esetek, köztük azé a férfié, akit a letartóztatása után összevertek a rendőrök, mégis ő kapott pénzbüntetést, mert verés közben összevérezte az egyenruhákat. Ebben az időszakban a fergusoni rendőrség 53 tagjából 49 fehér volt – ahogy egyébként a város vezetői is. Ők persze rendszeresen elsikálták saját rokonaik, barátaik és üzletfe­leik kisebb-nagyobb szabálysér­tési ügyeit. Vagyis Fergusonban a nyilvánvalóan rasszista hatalmi terror maffiamódszerekkel felturbózott verzióját alkalmazták, és kisebbfajta csoda, hogy a helyiek korábban nem indultak meg kaszával-kapával a városvezetés és a rendőrkocsik ellen.

Tüntetés Baltimore-ban

 

Az idén áprilisi baltimore-i zavargásokban is sokan az elnyomó fehér többség és a fekete kisebbség harcának újabb állomását látták e harc egyik szimbolikus jelentőségű helyszínén, ahol 1968-ban az afroamerikai polgárjogi mozgalom történetének egyik legsúlyosabb zavargása robbant ki, miután Martin Luther Kinget meggyilkolták Memphisben. A mai Baltimore-t azonban nemigen lehet összevetni sem Fergusonnal, sem ’68-as önmagával. A 600 ezres város polgármestere és rendőrfőnöke, valamint az iskolai vezetők döntő többsége ma fekete, mint a rendőri állomány közel fele. Ettől még a város igen súlyos nehézségekkel küszködik: bár az elmúlt két évtized során határozottan csökkent az erőszakos bűncselekmények száma, ezek aránya Baltimore-ban még mindig jóval magasabb, mint az Egyesült Államok legtöbb városában. Kelet-Baltimore kifejezetten veszélyesnek számít (itt játszódik a Drót című tévésorozat, amelyet egy baltimore-i bűnügyi újságíró írt, így elég hiteles képet ad az utcai viszonyokról), és máshol is vannak nagyon rossz állapotban lévő, lakatlan, romos házakkal teleszórt szegénynegyedek, ahol kevés a munkahely, ellenben sok az italbolt.

Ilyen a város nyugati felén található Sandtown-Winchester is, ahol idén április 12-én letartóztatták a 25 éves Freddie Grayt, mert futni kezdett a járőröző biciklis rendőrök elől. A fiatal férfit földre vitték, majd (mivel volt nála egy rugós kés, amit egyébként legálisan tarthatott magánál) betuszkolták a rendőrfurgonba. Alig egy órával később már a mentősök vették ki a kocsiból a kómába esett férfit, akinek súlyosan megsérült a gerince a nyaki szakasznál. Kórházba szállították, ahol egy hét múlva belehalt a sérüléseibe. Az igazán súlyos, kődobálást, fosztogatást és gyújtogatást is magukkal hozó zavargások Freddie Gray temetésének napján robbantak ki a városban. Estére kijárási tilalom lépett életbe (ezt hat nap után oldották fel), az iskolákat bezáratták, és kivezényelték a Nemzeti Gárdát.

Az előzetes vizsgálatok lezárulása után Marilyn Mosby államügyész május elején hat rendőr (három fehér, három fekete) ellen indított eljárást az illegális letartóztatástól az emberölésig ívelő vádakkal. Freddie Gray nyakát a vonatkozó videók szerint már a letartóztatásnál eltörhették a rendőrök, és minden jel arra utal, hogy a hátrabilincselt kezű férfit nem kötötték be rendesen, hanem szándékosan hagyták ide-oda csapódni a testét az autóban. A rendőrök botrányos viselkedése a legkevésbé sem lephette meg Baltimore-t: 2011 és ’14 között a város több mint 6 millió dollárt fizetett ki a rendőrségi brutalitás áldozatainak.

Tankkal polgárra

Baltimore esete egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy a (politikai) felső vezetés etnikai diver­zitása akár helyi, akár országos szinten önmagában még semmit sem javít a markánsan elkülönített szegénynegyedek iskolázatlan, munkanélküli, drogfüggő lakóinak életén, akiknek gyermekei
születésüktől fogva a teljes reménytelenséggel szembesülnek. A társadalmi mobilitás lehetősége Amerikában is csak a középosztály közvetlen közelében nyílik meg a leg­többek számára, oda pedig csak komoly, átfogó reformok segítségével lehet feljuttatni a nyomor szélére szorult rétegeket – mert az ő mindennapjaikban csak egészen kicsivel számít többet a semminél, hogy a polgármester, a legfőbb ügyész, vagy épp az elnök maga fekete. Ez azonban lassú és költséges folyamat – de legalább eredményes, amire éppen Baltimore iskolai reformjai mutatnak meggyőző példát. Ezek hatására évről évre nő az érettségizettek száma, ugyanakkor a város ebben még ma is jóval az országos átlag alatt teljesít.

E mellett világosan megmutatkozik az is, hogy a rendőrség embertelensége akkor is égető probléma marad, ha kikerül a képletből a rasszista motiváció. Ez köti össze Baltimore-t és Fergusont mondjuk New York városával, ahol az erőszakszervezetek alapvetően nem az alsóbb osztályok terrorizálásával vannak elfoglalva, és nincsenek a szegregációs korszakból visszamaradt városrészek sem. Brutális rendőrök annál inkább vannak – akik egyúttal brutálisan felfegyverzettek is.

Ferguson egyik emblematikus képe lett az a cikkünkben is közölt fotográfia, amelyen egy nagyobb csapatnyi rendőr állít meg egyetlen fekete tüntetőt az utcán olyan felszerelésben, amilyenben ostromra szokás indulni háborúk idején. A jelenség egyáltalán nem elszigetelt: az amerikai rendőrség ütemes militarizálása immár 18 éve folyamatos. A Védelmi Minisztérium – kezdetben a drog­háború, később pedig szeptember 11-e után a terror elleni harc okán – számos katonai felszerelést csoportosított át a rendőrökhöz: 1997 és 2014 között több mint 5 milliárd dollár értékben. Az eszközök között gépfegyverek és bajonettek éppúgy voltak, mint gránátvetők és páncélozott harci járművek, beleértve a – közutakon igencsak bajosan használható – tankokat is.

Mára pedig vi­lágosan kiderült, hogy aki kato­nának öltözik be, katonaként is fog magára tekinteni. Leginkább olyan katonaként, aki egy megszálló hadsereg elemeként ellenőrzi a rábízott utcákat – ennek minden következményével együtt. A fergusoni fotón a rendőrök gond nélkül ráfogják egy civilre a fegyverüket, ami szorosan összefügghet azzal, hogy nem kaptak megfelelő (katonai) kiképzést – különben tudhatnák, hogy a gépfegyver csövét csak a legszükségesebb esetben szabad ráemelni valakire, akkor, amikor már készek vagyunk lőni is.

Maga az amerikai elnök is világosan érzékeli, hogy a fenti esetek elkerülése érdekében első lépésként a rendőrség önképét szükséges megváltoztatni. Barack Obama május 18-án bejelentette, hogy a jövőben ésszerű keretek közé kell szorítani a katonai felszerelések átcsoportosítását, így például bajonetteket, gránátvetőket és harckocsikat többé nem szabad a rendőrök kezébe adni. Az ország legnagyobb rendőri szakszervezete a bejelentés után sietve leszögezte, hogy minden erejükkel küzdenek, hogy megakadályozzák a rendőrök éle­tét, biztonságát veszélyeztető fordulatot – megerősítvén ezzel az általánosan elterjedt nézetet, miszerint Amerikában bármi megtörténhet, leszámítva a rendőrség érdemi megváltozását.