Érthető, hiszen lapzártánkkor a halottak száma már meghaladta a 230-at, akik hajóval próbáltak elmenekülni Afrikából, főleg Eritreából és Szomáliából a szó legszorosabb értelmében vett létbizonytalanság elől. Egy kilométerre sem voltak már a délolasz szigettől, amikor a hajójuk kigyulladt és felborult. Végül 155-en értek így vagy úgy partot. Európa - de nemcsak Európa, hanem például Ausztrália is - tehetetlenül néz szembe a folyamatosan érkező menekültek problémájával, miközben egyre-másra hasonló tragédiákról hallani. Egyes becslések szerint csak Lampedusa körül akár húszezren is a tengerbe veszhettek az utóbbi két évtizedben.
Mindettől eltekintve érdemes utólag visszatekinteni a szeptember utolsó napjaitól, pontosabban már augusztus 1-jétől vagy talán már április végétől, az új bal-jobb kormánykoalíció hivatalba lépésétől fogva formálódó, olykor groteszkbe hajló olaszországi eseményekre. Egyrészt jól illusztrálják a belpolitikai stabilitás hiányát, másrészt viszont azt, hogy a politikai gerontokrácia helyére pályázó új politikusnemzedéknek mintha kezdene elege lenni az ingatag viszonyokból.
A februári olasz választásokat követően parlamenti patthelyzet alakult ki (vö. Ahány ház, MaNcs, 2013. február 28.), néhány kisebb súlyú párt mellett a nagyjából azonos erejű jobboldali Szabadság Népe (PdL) és balközép Demokrata Párt (PD) nevű pártcsoporttal és a "civil"-populista Öt Csillag Mozgalommal. Az utóbbi eleve elutasította bármiféle koalíció lehetőségét. Reménytelennek látszott a helyzet: új választások, új huzavona. De Giorgio Napolitanónak, a 88 éves államfőnek, az egyre-másra megrendülőfélben lévő olasz belpolitikai stabilitás egyszemélyes sarokkövének két hónapig tartó hercehurca után április végére sikerült összehoznia a mostani bal-jobb koalíciót. A miniszterelnököt a PD adta Enrico Letta személyében, a másik oldal fő háttérembere maga Silvio Berlusconi, a háború utáni Olaszország leghosszabban kormányzó, többszörös egykori miniszterelnöke, aki ifjú bizalmasát és kiszemelt politikai örökösét, Angelino Alfanót delegálta a kabinetbe. A koalíció legfőbb célja és értelme a kilábalás a gazdasági válságból, amelyhez számos kellemetlen reformdöntésre van szükség, amihez elengedhetetlen a szilárd parlamenti háttér.
A Lovag - ahogy szívesen hívatja magát egy kitüntetése jogán - számára viszont alighanem saját politikusi túlélése volt a legfontosabb. Ennek pedig fontos eleme, hogy visszakerülhetett a politikai élet élvonalába, hiszen a számos ellene indított per közül nem egy hovatovább a végkifejletéhez közeledik. Korábban az ügyvédeinek sikerült az elévülésig halogatni a perek befejezését, más esetekben ő maga működött aktívan közre kormányfőként a jogi környezet számára kedvező formálásában.
Ezúttal viszont utolérték a bűnei. Augusztus elején végleges ítélet született egy adócsalási ügyében, amelynek végrehajtását már csak szenátusi mentelmi jogának a fennmaradása késleltethette. Márpedig ezt a büntetett előélet kizárja. Az ítéletet persze tombolva és vérig sértve fogadta, baloldali komplottot kiáltott, amit negyven lapja és jó néhány tévécsatornája visszhangzott országszerte, egyben tartva változatlanul több mint hétmilliós szavazótáborát. Aztán rendíthetetlenséget mutatva bejelentette, hogy ismét csatasorba áll egykori sikerpártja, a Forza Italia (Hajrá, Olaszország!). Néhány hét után úgy tűnt (legalábbis számára), hogy megtalálta a megoldást.
Szeptember 28-án - 77. születésnapja előestéjén - válságot robbantott ki azzal, hogy kiparancsolta a kormányból a PdL öt miniszterét - úgymond az elfogadott egyszázalékos áfaemelés miatt. Eközben totális médiakampányt indított a Letta-kormány ellen. Elterjedtebb vélemény szerint viszont azt akarta kizsarolni a PD-ből, hogy halasszák el a kizárásáról a szenátusi bizottsági döntést, miközben ő bírósághoz fordulhat. Csakhogy nem - az egyébként kereszténydemokrata indíttatású - Letta és a balközép bizonytalanodott el, hanem saját miniszter-párttársai, akik sorban visszatáncoltak, élükön - mindenki legnagyobb meglepetésére - Alfanóval, a felkent utóddal. A pálfordulás egyik figyelemre méltó magyarázata, hogy a jórészt fiatal (negyvenes) politikusokból álló Letta-kormányban kialakult egy olyan összetartás, amely a kormányválság gazdasági következményeinek mérlegelésére, tehát az ország sorsáért érzett felelősségre is kiterjed. Az október 2-ai bizalmi szavazás előtt már az is világos volt, hogy a PdL szenátorai közül voksolnak majd annyian a kormány mellett, hogy az elég legyen a kabinet fennmaradásához, habár Berlusconi még az utolsó pillanatban is az ellenkezőjére adott utasítást. Az alsóházban pedig eleve a PD-é a többség.
Nem volt más kiút: az utolsó pillanatban a kormány iránti bizalom megszavazására instruálta szenátortársait a pártegység helyrepofozása érdekében. Hogy mekkora esélye van erre, az persze kiszámíthatatlan: hozott ő már vissza a sírból ennél nagyobb vereséggel fenyegető politikai meccset, a lelkes hajrát visszhangzó hívei segítségével. Ezúttal azonban aligha lesz könnyű dolga, főleg azután, hogy két nappal a bizalmi szavazás után az illetékes bizottság a szenátori mandátuma elvételét indítványozta. A szenátus a hónap közepén szavaz a kérdésről. Másrészt pedig nem világos, hogy pártjának disszidensei meddig hajlandók/mernek elmenni önállóságuk kifejezésében. Egyes hírek már nem egyszerűen háttértárgyalásokról, hanem a pártszövetségen belüli új csoportosulás formálódásáról szólnak.
Nem mellékes következménye az egész ügynek, hogy Lettának és kormányának megnőtt az ázsiója, ami persze nem hárítja el egy újabb kormányválság veszélyét, amelynek során talán már egy Berlusconitól független jobboldal lép fel a követeléseivel.
