Olaszország

Lovagi tor

  • - kovácsy -
  • 2013. november 10.

Külpol

Az újabb kormányválság és belpolitikai zűrzavar veszélyét elhárító és talán messzemenő következményekkel is járó olasz parlamenti bizalmi szavazást már másnap kiszorította a vezető hírek közül a lampedusai tragédia.

Érthető, hiszen lapzártánkkor a halottak száma már meghaladta a 230-at, akik hajóval próbáltak elmenekülni Afrikából, főleg Eritreából és Szomáliából a szó legszorosabb értelmében vett létbizonytalanság elől. Egy kilométerre sem voltak már a délolasz szigettől, amikor a hajójuk kigyulladt és felborult. Végül 155-en értek így vagy úgy partot. Európa - de nemcsak Európa, hanem például Ausztrália is - tehetetlenül néz szembe a folyamatosan érkező menekültek problémájával, miközben egyre-másra hasonló tragédiákról hallani. Egyes becslések szerint csak Lampedusa körül akár húszezren is a tengerbe veszhettek az utóbbi két évtizedben.

Mindettől eltekintve érdemes utólag visszatekinteni a szeptember utolsó napjaitól, pontosabban már augusztus 1-jétől vagy talán már április végétől, az új bal-jobb kormánykoalíció hivatalba lépésétől fogva formálódó, olykor groteszkbe hajló olaszországi eseményekre. Egyrészt jól illusztrálják a belpolitikai stabilitás hiányát, másrészt viszont azt, hogy a politikai gerontokrácia helyére pályázó új politikusnemzedéknek mintha kezdene elege lenni az ingatag viszonyokból.

A februári olasz választásokat követően parlamenti patthelyzet alakult ki (vö. Ahány ház, MaNcs, 2013. február 28.), néhány kisebb súlyú párt mellett a nagyjából azonos erejű jobboldali Szabadság Népe (PdL) és balközép Demokrata Párt (PD) nevű pártcsoporttal és a "civil"-populista Öt Csillag Mozgalommal. Az utóbbi eleve elutasította bármiféle koalíció lehetőségét. Reménytelennek látszott a helyzet: új választások, új huzavona. De Giorgio Napolitanónak, a 88 éves államfőnek, az egyre-másra megrendülőfélben lévő olasz belpolitikai stabilitás egyszemélyes sarokkövének két hónapig tartó hercehurca után április végére sikerült összehoznia a mostani bal-jobb koalíciót. A miniszterelnököt a PD adta Enrico Letta személyében, a másik oldal fő háttérembere maga Silvio Berlusconi, a háború utáni Olaszország leghosszabban kormányzó, többszörös egykori miniszterelnöke, aki ifjú bizalmasát és kiszemelt politikai örökösét, Angelino Alfanót delegálta a kabinetbe. A koalíció legfőbb célja és értelme a kilábalás a gazdasági válságból, amelyhez számos kellemetlen reformdöntésre van szükség, amihez elengedhetetlen a szilárd parlamenti háttér.

A Lovag - ahogy szívesen hívatja magát egy kitüntetése jogán - számára viszont alighanem saját politikusi túlélése volt a legfontosabb. Ennek pedig fontos eleme, hogy visszakerülhetett a politikai élet élvonalába, hiszen a számos ellene indított per közül nem egy hovatovább a végkifejletéhez közeledik. Korábban az ügyvédeinek sikerült az elévülésig halogatni a perek befejezését, más esetekben ő maga működött aktívan közre kormányfőként a jogi környezet számára kedvező formálásában.

Ezúttal viszont utolérték a bűnei. Augusztus elején végleges ítélet született egy adócsalási ügyében, amelynek végrehajtását már csak szenátusi mentelmi jogának a fennmaradása késleltethette. Márpedig ezt a büntetett előélet kizárja. Az ítéletet persze tombolva és vérig sértve fogadta, baloldali komplottot kiáltott, amit negyven lapja és jó néhány tévécsatornája visszhangzott országszerte, egyben tartva változatlanul több mint hétmilliós szavazótáborát. Aztán rendíthetetlenséget mutatva bejelentette, hogy ismét csatasorba áll egykori sikerpártja, a Forza Italia (Hajrá, Olaszország!). Néhány hét után úgy tűnt (legalábbis számára), hogy megtalálta a megoldást.

Szeptember 28-án - 77. születésnapja előestéjén - válságot robbantott ki azzal, hogy kiparancsolta a kormányból a PdL öt miniszterét - úgymond az elfogadott egyszázalékos áfaemelés miatt. Eközben totális médiakampányt indított a Letta-kormány ellen. Elterjedtebb vélemény szerint viszont azt akarta kizsarolni a PD-ből, hogy halasszák el a kizárásáról a szenátusi bizottsági döntést, miközben ő bírósághoz fordulhat. Csakhogy nem - az egyébként kereszténydemokrata indíttatású - Letta és a balközép bizonytalanodott el, hanem saját miniszter-párttársai, akik sorban visszatáncoltak, élükön - mindenki legnagyobb meglepetésére - Alfanóval, a felkent utóddal. A pálfordulás egyik figyelemre méltó magyarázata, hogy a jórészt fiatal (negyvenes) politikusokból álló Letta-kormányban kialakult egy olyan összetartás, amely a kormányválság gazdasági következményeinek mérlegelésére, tehát az ország sorsáért érzett felelősségre is kiterjed. Az október 2-ai bizalmi szavazás előtt már az is világos volt, hogy a PdL szenátorai közül voksolnak majd annyian a kormány mellett, hogy az elég legyen a kabinet fennmaradásához, habár Berlusconi még az utolsó pillanatban is az ellenkezőjére adott utasítást. Az alsóházban pedig eleve a PD-é a többség.

Nem volt más kiút: az utolsó pillanatban a kormány iránti bizalom megszavazására instruálta szenátortársait a pártegység helyrepofozása érdekében. Hogy mekkora esélye van erre, az persze kiszámíthatatlan: hozott ő már vissza a sírból ennél nagyobb vereséggel fenyegető politikai meccset, a lelkes hajrát visszhangzó hívei segítségével. Ezúttal azonban aligha lesz könnyű dolga, főleg azután, hogy két nappal a bizalmi szavazás után az illetékes bizottság a szenátori mandátuma elvételét indítványozta. A szenátus a hónap közepén szavaz a kérdésről. Másrészt pedig nem világos, hogy pártjának disszidensei meddig hajlandók/mernek elmenni önállóságuk kifejezésében. Egyes hírek már nem egyszerűen háttértárgyalásokról, hanem a pártszövetségen belüli új csoportosulás formálódásáról szólnak.

Nem mellékes következménye az egész ügynek, hogy Lettának és kormányának megnőtt az ázsiója, ami persze nem hárítja el egy újabb kormányválság veszélyét, amelynek során talán már egy Berlusconitól független jobboldal lép fel a követeléseivel.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.