Mauritániában lényegében nincsen semmi, csak némi rendõrállami hangulat - vonhatjuk le a következtetést az idegenforgalmi weboldalak, szükségképpen kevéssé színes beszámolók között klikkelgetve. Na jó, hal az Atlanti-óceánban, vasérc és némi arany. Ezek az exportcikkei. Hiába akkora, mint Francia- és Spanyolország együttesen, a terület nagy része sivatag, lakossága hárommillió körülire tehetõ. Még 50 éve sincs, hogy megalapították a fõvárosát (a neve: Nouakchott) - elõbb nem is lett volna sok értelme, hiszen a hatalmas területen élõk döntõ többsége nomád állattenyésztõ volt. 1960-ig Francia Nyugat-Afrika részeként Szenegálból irányították. Már a gyarmati idõkben, a függetlenné válás idején pedig még nagyobb számban települtek vissza a Szenegál folyó déli oldaláról az északi partvidékre a korábban a nomádok által kiszorított fekete-afrikai földmûvelõk. Az utóbbiakat adminisztratív eszközökkel igyekeztek rávenni a franciák, hogy szakítsanak
a rabszolgatartás
hagyományával, amely azonban nyomokban még manapság is él. Ez nem is olyan nagyon meglepõ annak fényében, hogy csak 1981-ben tiltották be hivatalos, alkotmányban rögzített formában ezt a gyakorlatot.
A puccskísérleteknek azonban mindehhez semmi közük.
Az ország történetének elsõ államcsínye 1978-ban zajlott le, és azzal függött össze, hogy Mauritánia kezdettõl fogva jogot formált a spanyol fennhatóság alatt álló, foszfátban gazdag Nyugat-Szahara déli felére. Az ottani felszabadítási mozgalom, a Polisario Front viszont nem így gondolkodott a terület - máig bizonytalan - jövõjérõl, és önállósági törekvéseihez annak idején Moszkva jótékony és hathatós figyelmét is élvezte. Ez háborúskodáshoz vezetett, az államcsíny pedig az ebbõl következõ mauritániai gazdasági nehézségek folyománya volt.
De ne ragadjunk bele az eseménytörténet részleteibe, csak rögzítsük: 1981 - újabb puccskísérlet, 1984 - megint sikeres államcsíny. Ettõl kezdve viszont mindmáig Maaouiya Ould Sid' Ahmed Taya ezredes áll az ország élén. Öt évvel késõbb, a szenegáli határ mentén kirobbant zavargások során kellett elõször komolyan szembenéznie a lakosság történelmi megosztottságával, amelyet csak nehezített az idõközben felszabadított fekete rabszolgák kiszakadása hagyományos társadalmi kötelékeikbõl. Korábbi életüket a beleszületésbõl adódó kényszer határozta meg, ennek a helyére azonban nem lépett semmi, miután az állam, az oktatás, az egész közélet arabizációja, a nomádok arabul beszélõ, mozlim hitet valló utódai
elfoglalták
a modernizálódó gazdaság és társadalom lényeges pozícióit, amelyek betöltésére a feketéket eleve alkalmatlannak ítélték. Ráadásul a külföldi segítséggel és állami támogatással fejlesztett mezõgazdaságban - immár a hivatali ügyintézésben jártas északi vállalkozóknak kiszolgáltatva - szinte a rabszolgaság helyzetébe kergette vissza õket a megélhetés kényszere.
Ám az új keletû puccskísérleteknek ehhez sincs közük.
Taya ezredest idõközben már három alkalommal is államfõvé választották - hogy mennyire szabályosan, errõl a (mindazonáltal létezõ) ellenzéki pártok nem egészen ugyanazt mondják, mint a hivatalos nyilatkozatok. Az elnök egyébként az arab világban megszokotthoz képest meglepõ külpolitikai lépésekre szánta el magát az elmúlt években. Mauritánia 1999-ben elismerte Izrael államot és diplomáciai kapcsolatra lépett vele, továbbá - szakítva az 1991-es Öböl-háború idején még Irak-párti elkötelezettségével - tavaly az Egyesült Államok mellett kötelezte el magát. A tárgyunkat képezõ három puccskísérlet közül az elsõt (tavaly júniusban) egyes, bizonyítékokra kevéssé támaszkodó
találgatások
ezzel magyarázzák: az iszlamista rokonszenvû mauritániaiak, ezen belül a hadsereg egyes körei elégedetlenségével. Mások - a bizonyíthatóság hasonló fokán - francia szándékokat sejtettek a két napig tartó, halálos áldozatokat is követelõ fegyveres összecsapások mögött. E szerint a feltevés szerint Párizs rossz szemmel nézte, hogy volt gyarmatai egyre-másra átsündörögnek az amerikai védõernyõ alá, és éppen Mauritániában látott rá esélyt, hogy fordítson ezen a tendencián. A pucscsot irányító Hananna ezredes megszökött, 131 embert lecsuktak, a bírósági tárgyalások elvileg novemberben kezdõdnek.
Aztán idén augusztusban, majd most, szeptember végén a nouakchotti hatóságok idejében megelõzött puccskísérletekrõl adtak hírt, Líbiát és Burkina Fasót vádolva, hogy az elõbbi pénzzel, az utóbbi kiképzéssel járult volna hozzá Taya elnök megbuktatásához. A szeptemberi összeesküvés bizonyítékaként egy teherautót mutattak az újságíróknak, 44 Kalasnyikovval, 51 000 lõszerrel és 4 rakétaindítású kézi gránátvetõvel. A Burkina Faso-teória a jelek szerint fõként Elefántcsontparton kelendõ, ahol a kormány ugyanennek az országnak a kavarását sejti a területén harcoló felkelõk jelentõs és tartós hadi-potenciálja mögött. Ennél többet egyelõre nem tudunk.
Meglehet, Mauritánia lakossága sem kíváncsi többre. A Nyugat-Afrika több országában is pusztító, másfél évtizede nem tapasztalt erejû sáskajárás már-már súlyos éhínséggel fenyegeti a sivatagi államot. A legtermékenyebb déli területeken a korábbi rajzások már elpusztították a termés 40 százalékát, és a milliószámra, sok kilométer átmérõjû rajokban támadó rovaroknak most éppen egy új generációja rág le mindent, ami zöld. Mozgósított had-seregek, segélyek milliói, rovarölõ vegyszerek tonnaszám - a csapást elkerülni nem, csak enyhíteni lehet.
- kovácsy -
