Az a kérdés természetesen értelmetlen, hogy mi történt volna, ha máshogy dolgozzák fel a múltat. Ki lehetett volna pécézni az igazi vagy a legfőbb bűnösöket, és akkor békében sunnyoghatnak a sunyi, kerítés mögül lövöldöző kis fajgyűlölők. Lehetett volna próbálkozni fátyolborítással, a tiszta lap illúziójával, amely mögül viszont előbb vagy utóbb úgyis felböffentek volna a régi bűnök és sérelmek. Hibátlan megoldás egyelőre nincs, és úgy tűnt, hogy Dél-Afrika törvényhozása a lehető legjobb döntést hozta, amikor egy évvel az első demokratikus választások után egy alkotmánykiegészítéssel létrehozta az Igazság és Megbékélés Bizottságát (IMB).
Beismerésért amnesztia
Az IMB ideális célja és értelme az volt, hogy a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek politikai indíttatású törvénysértéseinek tettesei tegyenek beismerő vallomást a nyilvánosság előtt, nézzenek szembe bűneik szörnyűségével, kövessék meg az áldozatokat, és mindezért cserébe feloldozást, amnesztiát kapnak. Másfelől pedig az áldozatok, illetve hozzátartozóik is beszámolhattak tragédiájukról, panaszukkal mintegy megdöbbenésre, megbánásra bírva a tetteseket, hogy mindezek után a két oldal baráti jobbot nyújtson egymásnak, a sérelmek pedig feloldódjanak a szeretet és a közös országépítés eufóriájában.
A vicc az, hogy tényleg így gondolták - de hát ebből természetesen nem lett semmi. A folyamat kezdetén befutott ugyan egy sor amnesztiakérelem, de ezeket főként olyan beosztott rendőrök, biztonsági emberek fogalmazták, akik biztosra vehették, hogy előbb-utóbb úgyis elkapják őket, hiszen nem nehéz rájuk bizonyítani egy-két fekete megkínzását, agyonverését, dicsekedtek egymás között éppen eleget. Elmentek az IMB elé, vallomást tettek, kijelentették, hogy szánják-bánják, talán még könny is csordult. Aztán - immár felmentve a felelősség és a büntetés alól - mehettek vissza az őrszobára a haverok közé, ahol nyilván jól szórakoztak a bamba, áhítatos kafferokon, ahogy bólogattak ott, orvos, ügyvéd, pszichiáter, Tutu érsek.
Aztán jöttek a nagyobb ágyúk - már aki egyáltalán hajlandó volt megjelenni a kihallgatáson, hiszen ez nem volt kötelező. Az IMB inkább egyfajta nem formáljogi, hanem általános morális alapokon nyugvó - és emiatt párhuzamos - igazságszolgáltatás fórumaként működik ugyanis, szentenciái is ilyen jellegűek, kivéve az amnesztiát, mert ha azt megadta valakinek, az a jog előtt is érvényes. (Működik, mert a meghallgatások folytatódnak, a regisztrált áldozatoknak alig a negyede jutott eddig szóhoz.)
Amnesztiát tavaly májusig lehetett kérni. Aki nem, azt visszacsatornázzák a formáltörvényes útra, aztán majd lássa meg. A bizottságnak voltak is konkrét javaslatai - lásd alább -, de szervezeteket hogyan ítéljenek el?
Frederik De Klerk, az ország utolsó fehér államfője, aki Mandelával, az első fekete elnökkel közösen pár éve Nobel-békedíjat is kapott az átmenet vezényletéért, általánosságban megbánást tanúsított, elítélte a fajüldözést is. De amikor a bizottság konkrét ügyeket kezdett feszegetni, hogy is volt azzal a felrobbantott szakszervezeti székházzal, tagadott minden felelősséget, kibújt minden kérdés alól. Meghallgatását televízión is közvetítették, és lehet, hogy számos fehér dél-afrikait elgondolkoztattak megbánó mondatai, az viszont biztos, hogy a feketék keserű csalódottságot érezhettek csak minden személyességet nélkülöző, jogászos válaszai hallatán. Ráadásul idejében megtudta, hogy a bizottság háromezerötszáz oldalas jelentésében néhány bíráló passzus erejéig név szerint is szerepel, és emiatt gyorsan bírósághoz fordult, rágalmazást emlegetve. A jelentés ekkor már nyomdában volt, úgyhogy a rá vonatkozó bekezdéseket csak úgy lehetett törölni, hogy látszik a kimaradt rész helye. Különben De Klerk nem kért amnesztiát, végtére is ő volt, aki először bocsánatot kért az apartheid miatt.
Mindenki sáros
A dokumentum nagy része értelemszerűen a fehérek államának a feketékkel szemben elkövetett jogsértéseit részletezi. A kormányzó ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus) vezetői azonban legnagyobb megütközésükre saját pártjuk nevét is ott találták a vádlottak listáján. A tizenhét tagú bizottság, amelyet a fajüldözés elleni küzdelem egyik régi vezéregyénisége, Desmond Tutu anglikán érsek irányít, világosan elkülöníti az egykori elnyomók és az egykori elnyomottak bűneit, hiszen a jelentés alaphangja eleve az, hogy az apartheid emberiség-ellenes bűntett volt. Az utóbbiak esetében nem marasztalja el azokat az akciókat, amelyeknek fehér áldozatai voltak - mondjuk egy tüntetők-rendőrök összecsapásban -, az olyan gyilkosságokat viszont joggal gyilkosságnak tekinti, amikor például ártatlan polgári személyek voltak az áldozatok. Az ANC felháborodása természetesen csak növelte az érdeklődést a jelentés ilyen esetekkel foglalkozó részei iránt, ami érthető, hiszen a faji megkülönböztetés elleni harc hőseinek legendáriumába hivatalosan nem tartoznak bele például az elnök volt feleségének, Winnie Mandelának az ügyei: ő verőlegényeivel meggyilkoltatott mindenkit, akinek rosszul állt a szeme, vagy spicligyanús volt. A "nyakláncozások" sem, amikor az árulással vádolt személynek autógumit húztak át a fején, meggyújtották, és végigujjongták, amíg kiszenved. Továbbá azok az esetek sem, amikor az ANC fegyvereseinek angolai és tanzániai kiképzőtáboraiban nagyjából ugyanazokkal a módszerekkel (csonkítás, körömtépés, elektrosokk végbélen át) tanították a jóra a renitenseket, mint a fehér rendőrök elvetemültebbjei.
De még roszabbul jött ki az IMB vizsgálataiból az Inkatha Szabadság Párt (IFP), a zulu nacionalisták szervezete. Az IFP vezetője, Mangosuthu Buthelezi az apartheid-idők vége felé nyugati körökben egészen jó megoldásnak tűnt, mert nem Moszkva támogatta, mint az ANC-t, meg jól is nézett ki, amikor betekerte magát párducbőrbe. De a közelebbi vizsgálódás során kitűnt, hogy gyanús, zavaros alakról van szó, aki csak egy-két betanult mondat erejéig volt képes síkra szállni a szabadpiaci demokrácia eszméi mellett. Mindegy, most ő az ország belügyminisztere, és meglehetősen indignálódott megjegyzéseket tett annak a bizottsági megállapításnak a hallatán, hogy az IFP-t a tárgyidőszakban több fekete dél-afrikai - úgy négyezer - halála terheli, mint a rendőrséget és a katonaságot együttvéve. (Az ANC a maga szerény, ezerszáz áldozatával a harmadik helyen áll.)
Természetesen ott vannak a vádlottak között a különféle félfasiszta búr szervezetek, amelyeknek a vezetői majd sorban bíróság elé állnak, ha még az országban lesznek. A bizottság ugyanezt a sorsot javasolja Pieter Botha számára is, aki 1978 és 1989 között irányította az országot. Ez volt az az időszak, amikor a faji szegregáció megmásíthatatlansága mellett az elégedetlenség miatt már gyilkosságokkal, robbantásokkal kellett érvelnie a kormányzatnak.
Tutu érsek mintegy négyszáz ember perbe fogását javasolja, és mivel a törvény elé szánt személyek lefedik a teljes politikai palettát, a szervezetek szintjén most mindenki elégedetlen. A fekete szélsőbal és a fehér szélsőjobb tökéletes egyetértésben bohóckodásnak minősíti az IMB egész munkáját. A társadalom egésze szintjén a fehérek egyoldalú boszorkányüldözésről beszélnek, a feketék meg arról, hogy szemfényvesztés, nincs menekülés a múlt fájdalmai elől, és még csak egy kis jóvátétel sincs. Valamilyen jóvátétel egyébként lesz majd, de nem dőlt még el, hogy ki állja a cechet. Az állam? A fehérek összessége? Az üzleti élet, a fehér gazdagok?
Mindenki csalódott, habzanak a szájak
Az alapprobléma azonban még csak nem is ez. Mindössze négy éve vannak kormányon a feketék, és nem kis önfegyelemről tettek tanúságot, amikor a bosszú, a többségi várakozásoknak történő olcsó megfelelés, az ország lerohasztása helyett egyfajta fokozatos átmenetet igyekeztek megvalósítani. De már így is kirajzolódik egy új, beláthatatlan ideig fennmaradó egypárt-állam képe, hiszen az ANC-nek matematikailag sincsenek igazi ellenfelei.
Ugyanakkor a gazdaság részben tovább vonszolja az apartheid minden örökségét, a képzettségi különbségeket, a szélsőséges anyagi egyenlőtlenséget, részben egyre súlyosbodó terhekkel néz szembe. A gazdasági növekedés jelenlegi szintje egyszerűen kizárja a munkanélküliség fokozódásának a visszaszorítását. Például azért, mert az ANC érdekkörébe tartozó szakszervezetek a már munkában állók béreit szélsőségesen felpörgették az elmúlt években, és ez akadályozza a munkahelyteremtést. Például azért, mert a népszaporulat nem áll meg, a külföldi tőke pedig fél az országtól, ahol egyre nagyobb méreteket ölt a bűnözés, és ahol - íme a példa, a látványos kudarc - az igazi megbékélésre ki tudja, meddig kell még várni. És jövőre visszavonul Mandela, a tiszteletet és türelmet parancsoló apafigura.
Kovácsy Tibor
