Amikor a tavalyi választásokon újból a Kongresszus Párt szerezte meg a győzelmet, és egy sor kisebb regionális párttal Egyesült Haladó Szövetség (UPA) néven koalícióra lépve újból kormányt alakított a korábbi kormányfő, Manmohan Szigh vezetésével, az ország gazdasági teljesítménye alapján is úgy tűnhetett, hogy a több mint egymilliárd lakosú Indiában nagyjából minden rendben van. A baj csak az, hogy az immár évtizedes gazdasági fellendülés nem terül szét egyenletesen, hatalmas területek élnek változatlanul a legmélyebb szegénységben, és számos régió lakossága érzi úgy, hogy az ő rovására indultak fejlődésnek egyazon szövetségi állam más térségei. Ez a helyi politikai vezetőket szeparatista követelésekre ösztönzi, és ezeknek az alapjait a múltban gyökeredző kulturális különbözőségek mellett olykor az egykori különállás ébren tartott emléke is ösztönzi. A maoista felkelők más kategóriát alkotnak: ők ideológiai hivatkozásokkal harcolnak (lásd: Páriát ritkítanak, Magyar Narancs, 2004. október 21.). Nincsenek sokan, de jelen vannak másfél tucat szövetségi államban.
A tavalyi választásokon részt vevő pártok közül több száz regionális alapon szerveződött, természetes hát, hogy az országos politikai erők igyekeznek szövetségeseket keresni a köreikben. Ezzel magyarázható például, hogy a 2004-ig kormányzó, most pedig ellenzékben lévő hindu nacionalista Bharatija Dzsanata Párt (Indiai Néppárt - BJP) 2000 novemberében három új állam megalakulását engedélyezte. Ezek vagy voltak már korábban is önállóak (mint Csattiszgarh), vagy messze India függetlensége előtt elindult mozgalmakkal jelezték konokul önállósági szándékaikat (mint Dzsarkhand és Uttarakhand).
A mai India területén a gyarmati időkben összesen 568 kisebb-nagyobb állam létezett. Ezek egy része közvetlen brit irányítás alatt állt, mint a madraszi vagy a bombayi tartomány, másokat helyi uralkodók irányítottak önállóan, de brit ellenőrzés mellett - például a had- és külügyek tekintetében. A muszlim fejedelmek az egykori Mogul Birodalom felbomlása (az 1700-as évek közepe) után teljes önállóságot élveztek. Közéjük tartozott a hyderabadi nizám (vagy szultán), akinek a Dél-India középső részében elhelyezkedő fejedelemségét erőszakkal kebelezték be a független Indiába: már csak földrajzi okokból is képtelenség lett volna megtartania önállóságát. Arról nem beszélve, hogy az egymást követő uralkodók korábbi politikája a hindu többség teljes elnyomásán alapult, amit meg az új állam demokratikus vízióival nem lehetett összeegyeztetni.
És ezzel már el is érkeztünk szűkebb tárgyunkhoz. A most függetlenségre törekvő Telangana (a régió önálló elnevezése - ahogy ez lenni szokott - a messzi múltban gyökeredzik) ugyanis ennek az egykori országnak volt a része, ahol a lakosság főleg a telugu nyelvet beszélte. A független India központi hatóságai az ötvenes években a nemzetiségi, nyelvi és kulturális határvonalak mentén igyekeztek meghúzni az új szövetségi államok körvonalait, miközben egyre kijjebb szorították a hatalomból a helyi uralkodókat. Már ekkor felmerült az önálló Telangana kialakításának a lehetősége, de végül a területet Andhra Prades (az andhra, vagyis telugu nyelvet beszélők földje) néven összevonták a délebbi madraszi tartomány ugyancsak ezt a nyelvet használó körzeteivel.
A konfliktusok ettől kezdve a helyiek kontra idegenek ellentét mentén zajlottak. Andhra Prades létrejöttekor ugyanis egyfajta "gentlemen's agreement" született a telanganaiak és a központi kormányzat között arról, hogy a fejlettebb déli területek nem fogják elszipkázni a fejlesztési pénzeket. Viszont azóta is éppen ez az ellentétek forrása. Hiába létesültek oktatási intézmények az állam északkeleti részében, ezeket is főleg a déliek látogatják. Ugyanez az ellentét a mezőgazdaságban azon alapul, hogy az öntözőrendszereket is délen és keleten építették ki, pedig az vízellátásukat biztosító folyók Telangana felől futnak ki a partvidékre.
A panaszok évtizedek óta hasonlóak, 1969-ben például több száz halálos áldozattal járó összecsapásokhoz vezettek Hyderabadban és más egyetemi városokban. A következő évtizedekben a mozgalom a politikai színtérre húzódott vissza. A BJP a tavalyi választások előtt azt ígérte, hogy lehetővé teszi a régió függetlenné válását, és ezt mondták a helyi politikai erők is. A Kongresszus Párt most - a helyi muszlim kisebbség érdekeire hivatkozva - bizonytalanabb volt, mint egy ciklussal korábban. Decemberben aztán a legradikálisabb függetlenségi párt, a Telangana Rastra Szamithi alapítója, K. Csandrasekar Rao (népszerű rövidített nevén KCR) radikális lépésre határozta el magát. Mindhalálig tartó éhségsztrájkba kezdett, ami természetesen rögtön tömeges megmozdulásokat váltott ki, és amikor KCR állapota súlyossá vált, az újdelhi kormány beadta a derekát: a belügyminiszter bejelentette, hogy elindítják a Telangana függetlenségéhez vezető folyamatot. Ez viszont a déli országrészben vezetett tiltakozó tüntetésekhez, és helyi törvényhozók tucatjai fordítottak hátat a Kongresszus Pártnak. Január végére elérkezett az az állapot, amikor mindenki a központot utálja, miközben azon is vita folyik, hogy maga Hyderabad, Andhra Prades látványosan fejlődő fővárosa, az indiai elektronikai ipar és filmgyártás hatalmas központja számtalan nyugati cég székhelye maradjon-e, vagy menjen: nélküle nyilván savanyúbb a szőlő.
Újdelhi talán már bánja is átmeneti engedékenységét, hiszen két további régió készül komolyan a közeli függetlenségre: északkeleten Gorkhaföld, a Telanganával szomszédos Maharastra államban pedig Vidarbha.
