Símaszkos fiatalok néznek farkasszemet neonácikkal, hadakoznak a rendőrséggel, Molotov-koktélokat dobálnak, és hősi emlékműveket rongálnak a Kunst und Kampf (Művészet és harc) csoport képein. A nyolcvanas években nem volt olyan baloldali lakóközösség Nyugat-Németországban, aminek a falát ne díszítette volna valamelyik alkotásuk. Az alkotók műtermében szinte mindennaposak voltak a házkutatások, számos eljárás folyt ellenük.
A göttingeni Bernd Langer, a művészcsoport alapítója úgy véli, hogy a német antifasiszta mozgalmat a hetvenes évek végének nyomott hangulata hívta életre. Akik akkor közéjük álltak, a nyugatnémet normák ellen lázadtak, a "posztfasiszta" társadalommal szemben fejezték ki nemtetszésüket. Az antifasizmus azért került a nevükbe, mivel akkoriban ez volt az egyik legközkeletűbb szitokszó: az NDK adta önmagának ezt a jelzőt. "Aki a magát antikommunistaként definiáló Német Szövetségi Köztársaságban antifasisztának vallotta magát, ugyanúgy kirekesztette magát a társadalomból, mintha a kommunizmus mellett tett volna hitet" - mondja Langer. A nyolcvanas évek házfoglaló mozgalma és autonómjai (a radikális baloldali, libertárius és anarchista csoportok) kezdték el magukat antifának nevezni. Elsődleges céljuk az volt, hogy a szélsőjobboldali erőszak áldozatain segítsenek, például úgy, hogy megzavarják, megakadályozzák neonáci csoportok és a szélsőjobboldali pártok, mint az NPD (Német Nemzeti Demokratikus Párt) vagy a REP (Republikánusok) rendezvényeit. A mozgalom jele a vörös és a mellette takarásban lévő fekete zászló. Az előbbi a francia forradalom óta a baloldali mozgalmak jelképe, utóbbi pedig az anarchistáké - az elnyomás áldozatainak megszáradt vérét hivatott megidézni, s tagadni az emberi fajon belül viszályt szító nemzeti elvet.
A kezdetekkor inkább a radikális akciókra koncentrált a mozgalom; ez a házfoglalások és utcai összecsapások kora. "Akkoriban még igazi csaták zajlottak, de még nem a neonácikkal, hiszen azok kevesebben voltak, hanem a rendőrökkel. Akkoriban az állam volt a fasizmus megtestesülése." A neonácik úgy istenigazából a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején jelentek meg, Németország újraegyesülését követően. Az NDK lakossága többet várt az elnyert szabadságtól, és leginkább a bevándorlókat tette felelőssé csalódásaiért. Mindeközben egyre több antifasiszta csoport alakult a keleti országrészben is, bár végig Berlinben és Göttingenben volt igazán erős a mozgalom. A korábban szitokszóként használatos név is egyre közkeletűbbé, sokszor elcsépeltté vált. Ezt igen sérelmezi Langer: "Egyre többen nevezik magukat antifasisztának, még állami szinten is vannak ilyen kezdeményezések. De legtöbbjük csupán antináci. Csakhogy az antifasizmus fogalma sokkal többet foglal magába: lázadást a kapitalizmus totalitárius uralmi rendszere ellen."
Az ezredforduló után a mozgalomnak két jelentős áramlata bontakozott ki: az "antinémetek" Izrael, míg az "antiimperialisták" a palesztinok mellé álltak a közel-keleti konfliktusban (a német baloldali tradícióhoz híven). Különbözőképpen viszonyulnak például az Egyesült Államok, illetve a kapitalizmus kritikájához, és a másik csoportot antiszemitának, illetve iszlamofóbnak tekintik. Az ellenségeskedés egy ideig gyengítette az autonóm antifasiszta mozgalmakat, de mára a legtöbb városban közösen szerveznek rasszizmus elleni akciókat.
Beverni a képét
Bár eleinte többen voltak, akik hajlandónak mutatkoztak az erőszakra, már akkor sem csupán símaszkos utcai harcosokból állt a mozgalom. "Semmi értelme azt mondani, hogy csak az igazi antifasiszta, aki beveri egy náci képét. Mindig is két egyenértékű irányvonal volt. Egyrészt voltak a militáns akciók: felgyújtották neonácik autóját, vagy megrongálták a lakásukat. A nyolcvanas években például minden fontosabb gyülekezőhelyüket sikerült valamilyen módon megrongálni. Másrészt volt egy politikai irány is, megpróbáltunk egy tágabb mozgalmat létrehozni, és mindenkit az oldalunkra állítani, aki hajlandó valamilyen úton szembeszegülni velük. Az elején még csak a fasiszta felvonulásokkor rendeztünk ellentüntetéseket, de idővel elkezdtünk demonstrálni a neonáci centrumok, közkedvelt gyülekezőhelyek közelében. Nehogy már a fasiszták szabják meg, mikor gyűlünk össze! Ilyenkor csatlakoztak más mozgalmak is hozzánk, a szakszervezetek vagy épp a zöldek. A cél az volt, hogy bejussunk a sajtóba, és a közbeszéd részévé tegyük a problémát" - meséli Langer, és hozzáteszi: mindig tabunak számított náluk a gyilkosság, úgy vélték, nem baj, ha fáj nekik, legalább elmegy a kedvük a bevándorlók bántalmazásától, de egy halottból könnyen mártír lesz.
Idővel az erőszakos fellépés háttérbe szorult, a csoportok elkezdték szélesíteni a mozgásterüket, a rendezvényeik megszervezéséhez gyakran összefogtak olyan pártokkal, amelyeknek legalább részben tudták osztani a nézeteit. A Balpárt, az SPD vagy a Zöldek balszárnya gyakran jelenik meg az antifasiszta rendezvényeken.
"Egyenrangú partnerként kezelnek minket, mivel nekünk vannak információink arról, kik forognak a neonáci körökben, hogyan szerveződnek, miket csinálnak, csakhogy az ő antifasizmusuk gyakran kimerül olyan szlogenekben, hogy 'Az erőszak szar!' vagy 'Színes legyél, ne barna!'" - mondja a húszas éveiben járó Martin, aki egy észak-berlini autonóm csoport szóvivőjeként mutatkozik be. A közös munka előtt kikötik, hogy a CDU, az FDP és a rendőrök nagy ívben kerüljék el a rendezvényeket. "A szövetség része, hogy senki ne nézze hülyének a másikat, szóval ne lobogtassanak az első sorban pártzászlókat, mintha csak az övék lenne a demonstráció. Amúgy is jobban szeretjük, ha a mi embereink vannak elöl, ők jobban tudják képviselni az antifasiszta érdekeket, mint valami nyugdíjas a Balpártból" - teszi hozzá.
A konzervatívok nem örvendenek nagy tiszteletnek antifa körökben. A mozgalom egyöntetű véleménye, hogy az olyan pártok, mint a CDU, bűnösök abban, hogy a rendszer hagyja éhezni az embereket, kirekeszti a kisebbségeket, és háborúkat támogat. Sokan a kormányt és a jobboldali pártokat nagyobb veszélynek tartják, mint a neonácikat, mivel azok legitimációval felvértezve érzik a kötelességüknek, hogy belenyúljanak az emberek életébe. "Persze nem szeretik a régi nemzetiszocialistákat, vagy úgy általában a rasszistákat, de a profit maximalizálása és a munkaerő kiszipolyozása a céljuk. Lehet, hogy ők nem nácik, de mindenképpen az ellenségeink" - magyarázza Langer.
Polgári engedetlenség
Három oka lehet, hogy valaki belép egy antifa csoportba: konfliktusba keveredett valamikor neonácikkal, vagy megfogja a szubkultúra, a koncertek és a házfoglalások világa, de sokan vannak olyanok is, akiket a szinte minden egyetemen jelen lévő antifa diákszövetségek szólítottak meg - meséli az "antinémet" Paula. A legtöbb aktív tag jelenleg diák vagy egyetemi hallgató. Talán ennek is köszönhető, hogy háttérbe szorulnak a direkt akciók. "Elég kevesen vannak már, akik lecsapnának, és még le is tudnának lépni, mielőtt megérkeznének a rendőrök. Régen sokkal idősebb és tapasztaltabb emberek vettek részt a munkában, és kisebb volt az állami represszió, ezért több lehetőség volt ilyen akciókat véghezvinni. Mostanra már a demonstrációkon is tiltva vannak bizonyos transzparensek, vagy a punkok sajnálatára az acélbetétes bakancsok - mondja Martin. - Vannak már állami támogatással működő kezdeményezéseink is, amelyek felvilágosító munkát végeznek, és jó kapcsolatban vannak a rendőrökkel vagy a sajtóval. Rajtuk keresztül is kapunk információkat, persze cserébe mi is tájékoztatjuk őket."
Az egyik legismertebb, neonáci tevékenységek dokumentálására szakosodott szervezet az Antifasiszta Sajtóarchívum (APABIZ), ami összegyűjti és kiértékeli a szélsőjobboldal által kiadott könyveket, archiválja a náci zenekarok lemezeit, a mozgalmak plakátjait, videóit, vagy épp egyenruháit. "Nagyon kevés nyilvános gyűjtemény van, amely ekkora állománnyal rendelkezne" - mondja Ulli Jentsch, a szervezet munkatársa. Nem túl nagy számban ugyan, de magyar anyagaik is vannak, például a "büszkeség napjával" kapcsolatos információk, amelyek Németországból is vonzzák a résztvevőket, illetve olyanok, amelyek nemzetközi neonáci hálózatokra utalnak.
A legtöbb csoportnak van saját újságja, amiben megjelenteti a neonácik fényképeit, tippeket ad, hogyan lehet mozgósítani, de azt is leírja, hogyan lehet sikeresen kiszállni egy neonáci mozgalomból, és szakítani a szélsőjobboldali baráti körrel. Emellett nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy felhívják a társadalom figyelmét, a kormányok mely lépései tekinthetők rasszistának, melyek torkollhatnak a kisebbségek diszkriminálásába.
Az egyes csoportok aktívan harcolnak azért, hogy kiszélesítsék a menekültek, a mozgássérültek és más marginalizált csoportok jogait. De máig gyakran éri őket kritika amiatt, hogy nem ismerik el az állam erőszak-monopóliumát. Éppen ezért bizonyos csoportok, főleg az autonómok, a nemzetbiztonsági szolgálatok megfigyelése alatt állnak. Az antifasiszták sokat vitáznak arról, hogy mikor és hogyan lehet áthágni a törvényt, mikor engedhető meg a polgári engedetlenség.
"Legálisan működő csoport vagyunk, szervezetten nem teszünk semmi törvénybe ütközőt. Ettől függetlenül persze előfordulhat a neonáci-ellenes munka során, hogy valaki megszegi a törvényt. Ha a neonáci tevékenységeket dokumentálják, az sem mindig legális, de örülünk neki, hogy van, aki ezt megteszi, és ugyanígy nem zavar minket, ha barikádokat építenek az utcán, hogy megakadályozzanak egy szélsőjobboldali felvonulást. Ezek a cselekmények nem a csoporton belül folynak, de nem fogunk elhatárolódni tőlük" - meséli Lutz és Leila, a berlini Antifasiszta Baloldal (Antifasistische Linke Berlin) tagjai, akik egy kreuzbergi boltban kínálnak antifa portékákat. Egy idősebb mozgalmár konkrét történetet is előszed, miért szükséges törvényt szegni: a republikánusok egy gimnáziumban szerettek volna gyűlést tartani, ami sokaknak nem tetszett, de a jog keretein belül nem tudtak megfelelő indokot találni a rendezvény megakadályozására. Pár antifasiszta viszont a rendezvény előtti estén patkányokat és csótányokat csempészett az épületbe, majd bejelentette, hogy szabadon mászkáló kártevőket talált. Ezt követően higiéniai okokra hivatkozva elmaradt a gyűlés.
