A Szovjetunió az ötvenes évek derekától kezdte növelni kőolajexportját; ez az az időszak, amikor a kivitel gyors bővülését már nem a Baku környéki olajmezők, hanem a Volga partján található tatárföldi lelőhelyek biztosították. 1959-ben a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) öt tagállama – a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország és az NDK – Prágában állapodott meg a Barátság vezeték létrehozásáról. Az építkezés a következő évben kezdődött, és 1964-re be is fejeződött. Magyarország e vezetéken 1963 szeptemberétől kap olajat. A kelet-közép-európai térség országainak növekvő energiaszükségletei rövid időn belül szükségessé tették a kapacitás bővítését, amit egy újabb, a már meglévővel párhuzamos vezetékszál lefektetésével oldottak meg. A bővített rendszer 1974-re készült el, napi kapacitása évi 70 millió tonnára nőtt. A vezetéknek eredetileg három ága volt, de miután 2006-ban leállt a Lettországot és Litvániát ellátó szál, kettőre szűkült: egy északira és egy délire. Az előbbin Lengyelországba és az akkor még létező NDK-ba jutott el a kőolaj, míg az utóbbin Magyarországra és Csehszlovákiába. Mára csak annyi változott, hogy Csehszlovákiából két ország lett, az NDK pedig az egységes német állam részévé vált.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
