Utazás az ukrán nyárban

A másnapra várva

Külpol

Hogyan birkózik az ukrán hátország a háborúval? Mi a teendő légiriadó esetén, meddig futja pénzből és hazafiságból, és mit tesznek a rendkívüli körülmények a párkapcsolatok erkölcseivel? Hogyan viselkednek az ukrán nők a checkpointokon, és hogyan illendő ülniük, ha fotózzák őket? Autóbusszal és vonaton a Varsó–Kijiv–Irpiny–Lviv–Ternopil vonalon, szétlőtt városok meg dinnye- és őszibarackárusok közt.

Varsóban majdnem annyi ukrán szót hallani, mint lengyelt. A Zachodnia buszpályaudvaron a belföldi helyközi járatok Ukrajnába tartó buszokkal váltakoznak: Szczecin–Varsó–Ivano-Frankivszk, hirdeti az egyik, a másik Zaporizzsjába tart Dnyiprón át. Húszpercenként indul egy-egy teli busznyi gyerek és nő, köztük elvétve ősz férfiak, kamasz fiúk. Nagy a tömeg, de az ételosztó sátrak, SIM-kártyákat osztó segélypontok körül sokkal kisebb a tülekedés, mint két hónapja, amikor utoljára itt jártam. Mostanra már az új érkezők is jóval többet tudnak arról, hogy mi várja őket, mint az első hónapok káoszában. Egyébként egyre több közvetlen vasúti járat is működik, ahol a nyomtávkülönbség miatti várakozást már minimalizálják; Lengyelország és Ukrajna összébb fonódik, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Az én buszom közepesen rozoga. Mögöttem egy huszonéves anyuka ül a kétéves kisfiával. A gyerek a tizenhat órás út felét átalussza, amikor ébren van, számolni tanul, húszig, aztán negyvenig is eljutunk, jutalmul mesét nézhet. Mellettem anya-lánya páros, Izraelből jöttek Athénon át, Dnyipróba mennek haza megnézni, épségben van-e a lakás, és találkoznak a nagymamával, aki nem hajlandó eljönni. „Olyan érdekes, mindig el akartunk költözni Ukrajnából, most értettem csak meg, mennyire szép életünk volt, megvolt mindenünk” – mondja az anya, aztán a lánya felé bök: „Lizának még vannak illúziói, főleg Amerikával kapcsolatban.” Az amerikaihoz hasonló, bár kicsit kevésbé embertelen izraeli egészségügyi rendszerben csak alapbiztosításuk van, ha magára hívná a mentőt, és kiderül, hogy nem volt elég nyomós oka rá, fizetnie kellene. A helyi szomszéd szerint, ha esetleg rosszul lesz, jobban jár, ha kimegy az utcára, ha más hív rá mentőt, akkor nem az ő felelőssége. Ezt többször is elismétli, láthatóan aggódik.

Amióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, ez az első alkalom, hogy nem csak Galíciába megyek. A buszunk Zsitomiron át megy Kijivbe, ahol én majd leszállok. Onnan Dnyiprón át továbbmennek Zaporizzsjába és Krivij Rihbe, egész közel a déli fronthoz. A nők viccelődnek, hogy kész társasutazás. Reméljük, nem lesz légiriadó az éjszaka, mert olyankor a checkpointok meg szokták állítani a buszt, és akár órákat is kell állni valami mezőn vagy gyorsforgalmi úton, amíg ki nem derül, hová esett a rakéta. Rivne mellett járhatunk, hajnal öt felé, amikor felébredek, éppen az ukrán területvédelmi alakulat katonáit látom, egy hatalmas homokzsákblokád mögött járőröznek, az út szélén tankcsapdák, a vállukon éles fegyver. Háborús ország unásig ismert képei, csak épp saját szemmel látni egész más. A sajtófotókat nézve nehezebb kizárni a látványt, mint élőben, viszont olyankor nem remeg a gyomrod a nap végén. Zsitomir és Kijiv között egy kb. harminc kilométeres szakaszon minden szét van lőve: beomlott háztömbök, égbe meredő vasbeton szerkezetek, üvegcserepekké lőtt autókereskedés. A romok között ötszáz méterenként mézárusok, halmokban őszibarack, dinnye. Kijivbe érve mögöttem felsikolt a kisfiú, hogy „papa!”, pingvinszerűen döcög le a magas lépcsőkön, a kikászálódó nők rózsacsokrot és bonbonokat szorongató férfiak karjaiba rohannak.

Kijiv, a dobogó szív

A bevezető út borzalma után Kijiv szinte szürreálisan ép. Ugyan az egyik központi tévétornyot lebombázták, és többtucatnyi lakóházat is találat ért, a hatalmas városban csak elvétve látni romokat. Nem innen tudni, hogy minden megváltozott tavalyhoz képest. A nagyobb utak mentén mindenhol tankcsapdák, a szobrok körül, az ablakok előtt homokzsákok. Olyan régóta a helyükön vannak, hogy elkezdtek kihajtani rajtuk a növények. Kimondani is sok ez a hat hónap. A város határában minden kivezető útnál ellenőrző pont, vegyesen rendőrökkel és a területvédelmisekkel, gyakorlatilag mindegyiknél nők alkotják a csapat felét. Utoljára Izraelben láttam ennyi fiatal, felfegyverzett nőt. A Majdanon tankcsapdák, a fűbe szúrva rengeteg zászló, rajtuk egy-egy név, halottaké. A járókelők meg-megállnak, végigsimítanak rajtuk, a kihelyezett emlékkönyvbe írnak pár sort.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.