Utazás az ukrán nyárban

A másnapra várva

Külpol

Hogyan birkózik az ukrán hátország a háborúval? Mi a teendő légiriadó esetén, meddig futja pénzből és hazafiságból, és mit tesznek a rendkívüli körülmények a párkapcsolatok erkölcseivel? Hogyan viselkednek az ukrán nők a checkpointokon, és hogyan illendő ülniük, ha fotózzák őket? Autóbusszal és vonaton a Varsó–Kijiv–Irpiny–Lviv–Ternopil vonalon, szétlőtt városok meg dinnye- és őszibarackárusok közt.

Varsóban majdnem annyi ukrán szót hallani, mint lengyelt. A Zachodnia buszpályaudvaron a belföldi helyközi járatok Ukrajnába tartó buszokkal váltakoznak: Szczecin–Varsó–Ivano-Frankivszk, hirdeti az egyik, a másik Zaporizzsjába tart Dnyiprón át. Húszpercenként indul egy-egy teli busznyi gyerek és nő, köztük elvétve ősz férfiak, kamasz fiúk. Nagy a tömeg, de az ételosztó sátrak, SIM-kártyákat osztó segélypontok körül sokkal kisebb a tülekedés, mint két hónapja, amikor utoljára itt jártam. Mostanra már az új érkezők is jóval többet tudnak arról, hogy mi várja őket, mint az első hónapok káoszában. Egyébként egyre több közvetlen vasúti járat is működik, ahol a nyomtávkülönbség miatti várakozást már minimalizálják; Lengyelország és Ukrajna összébb fonódik, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Az én buszom közepesen rozoga. Mögöttem egy huszonéves anyuka ül a kétéves kisfiával. A gyerek a tizenhat órás út felét átalussza, amikor ébren van, számolni tanul, húszig, aztán negyvenig is eljutunk, jutalmul mesét nézhet. Mellettem anya-lánya páros, Izraelből jöttek Athénon át, Dnyipróba mennek haza megnézni, épségben van-e a lakás, és találkoznak a nagymamával, aki nem hajlandó eljönni. „Olyan érdekes, mindig el akartunk költözni Ukrajnából, most értettem csak meg, mennyire szép életünk volt, megvolt mindenünk” – mondja az anya, aztán a lánya felé bök: „Lizának még vannak illúziói, főleg Amerikával kapcsolatban.” Az amerikaihoz hasonló, bár kicsit kevésbé embertelen izraeli egészségügyi rendszerben csak alapbiztosításuk van, ha magára hívná a mentőt, és kiderül, hogy nem volt elég nyomós oka rá, fizetnie kellene. A helyi szomszéd szerint, ha esetleg rosszul lesz, jobban jár, ha kimegy az utcára, ha más hív rá mentőt, akkor nem az ő felelőssége. Ezt többször is elismétli, láthatóan aggódik.

Amióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, ez az első alkalom, hogy nem csak Galíciába megyek. A buszunk Zsitomiron át megy Kijivbe, ahol én majd leszállok. Onnan Dnyiprón át továbbmennek Zaporizzsjába és Krivij Rihbe, egész közel a déli fronthoz. A nők viccelődnek, hogy kész társasutazás. Reméljük, nem lesz légiriadó az éjszaka, mert olyankor a checkpointok meg szokták állítani a buszt, és akár órákat is kell állni valami mezőn vagy gyorsforgalmi úton, amíg ki nem derül, hová esett a rakéta. Rivne mellett járhatunk, hajnal öt felé, amikor felébredek, éppen az ukrán területvédelmi alakulat katonáit látom, egy hatalmas homokzsákblokád mögött járőröznek, az út szélén tankcsapdák, a vállukon éles fegyver. Háborús ország unásig ismert képei, csak épp saját szemmel látni egész más. A sajtófotókat nézve nehezebb kizárni a látványt, mint élőben, viszont olyankor nem remeg a gyomrod a nap végén. Zsitomir és Kijiv között egy kb. harminc kilométeres szakaszon minden szét van lőve: beomlott háztömbök, égbe meredő vasbeton szerkezetek, üvegcserepekké lőtt autókereskedés. A romok között ötszáz méterenként mézárusok, halmokban őszibarack, dinnye. Kijivbe érve mögöttem felsikolt a kisfiú, hogy „papa!”, pingvinszerűen döcög le a magas lépcsőkön, a kikászálódó nők rózsacsokrot és bonbonokat szorongató férfiak karjaiba rohannak.

Kijiv, a dobogó szív

A bevezető út borzalma után Kijiv szinte szürreálisan ép. Ugyan az egyik központi tévétornyot lebombázták, és többtucatnyi lakóházat is találat ért, a hatalmas városban csak elvétve látni romokat. Nem innen tudni, hogy minden megváltozott tavalyhoz képest. A nagyobb utak mentén mindenhol tankcsapdák, a szobrok körül, az ablakok előtt homokzsákok. Olyan régóta a helyükön vannak, hogy elkezdtek kihajtani rajtuk a növények. Kimondani is sok ez a hat hónap. A város határában minden kivezető útnál ellenőrző pont, vegyesen rendőrökkel és a területvédelmisekkel, gyakorlatilag mindegyiknél nők alkotják a csapat felét. Utoljára Izraelben láttam ennyi fiatal, felfegyverzett nőt. A Majdanon tankcsapdák, a fűbe szúrva rengeteg zászló, rajtuk egy-egy név, halottaké. A járókelők meg-megállnak, végigsimítanak rajtuk, a kihelyezett emlékkönyvbe írnak pár sort.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.