A másnapra várva

Hogyan birkózik az ukrán hátország a háborúval? Mi a teendő légiriadó esetén, meddig futja pénzből és hazafiságból, és mit tesznek a rendkívüli körülmények a párkapcsolatok erkölcseivel? Hogyan viselkednek az ukrán nők a checkpointokon, és hogyan illendő ülniük, ha fotózzák őket? Autóbusszal és vonaton a Varsó–Kijiv–Irpiny–Lviv–Ternopil vonalon, szétlőtt városok meg dinnye- és őszibarackárusok közt.

Varsóban majdnem annyi ukrán szót hallani, mint lengyelt. A Zachodnia buszpályaudvaron a belföldi helyközi járatok Ukrajnába tartó buszokkal váltakoznak: Szczecin–Varsó–Ivano-Frankivszk, hirdeti az egyik, a másik Zaporizzsjába tart Dnyiprón át. Húszpercenként indul egy-egy teli busznyi gyerek és nő, köztük elvétve ősz férfiak, kamasz fiúk. Nagy a tömeg, de az ételosztó sátrak, SIM-kártyákat osztó segélypontok körül sokkal kisebb a tülekedés, mint két hónapja, amikor utoljára itt jártam. Mostanra már az új érkezők is jóval többet tudnak arról, hogy mi várja őket, mint az első hónapok káoszában. Egyébként egyre több közvetlen vasúti járat is működik, ahol a nyomtávkülönbség miatti várakozást már minimalizálják; Lengyelország és Ukrajna összébb fonódik, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Az én buszom közepesen rozoga. Mögöttem egy huszonéves anyuka ül a kétéves kisfiával. A gyerek a tizenhat órás út felét átalussza, amikor ébren van, számolni tanul, húszig, aztán negyvenig is eljutunk, jutalmul mesét nézhet. Mellettem anya-lánya páros, Izraelből jöttek Athénon át, Dnyipróba mennek haza megnézni, épségben van-e a lakás, és találkoznak a nagymamával, aki nem hajlandó eljönni. „Olyan érdekes, mindig el akartunk költözni Ukrajnából, most értettem csak meg, mennyire szép életünk volt, megvolt mindenünk” – mondja az anya, aztán a lánya felé bök: „Lizának még vannak illúziói, főleg Amerikával kapcsolatban.” Az amerikaihoz hasonló, bár kicsit kevésbé embertelen izraeli egészségügyi rendszerben csak alapbiztosításuk van, ha magára hívná a mentőt, és kiderül, hogy nem volt elég nyomós oka rá, fizetnie kellene. A helyi szomszéd szerint, ha esetleg rosszul lesz, jobban jár, ha kimegy az utcára, ha más hív rá mentőt, akkor nem az ő felelőssége. Ezt többször is elismétli, láthatóan aggódik.

Amióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, ez az első alkalom, hogy nem csak Galíciába megyek. A buszunk Zsitomiron át megy Kijivbe, ahol én majd leszállok. Onnan Dnyiprón át továbbmennek Zaporizzsjába és Krivij Rihbe, egész közel a déli fronthoz. A nők viccelődnek, hogy kész társasutazás. Reméljük, nem lesz légiriadó az éjszaka, mert olyankor a checkpointok meg szokták állítani a buszt, és akár órákat is kell állni valami mezőn vagy gyorsforgalmi úton, amíg ki nem derül, hová esett a rakéta. Rivne mellett járhatunk, hajnal öt felé, amikor felébredek, éppen az ukrán területvédelmi alakulat katonáit látom, egy hatalmas homokzsákblokád mögött járőröznek, az út szélén tankcsapdák, a vállukon éles fegyver. Háborús ország unásig ismert képei, csak épp saját szemmel látni egész más. A sajtófotókat nézve nehezebb kizárni a látványt, mint élőben, viszont olyankor nem remeg a gyomrod a nap végén. Zsitomir és Kijiv között egy kb. harminc kilométeres szakaszon minden szét van lőve: beomlott háztömbök, égbe meredő vasbeton szerkezetek, üvegcserepekké lőtt autókereskedés. A romok között ötszáz méterenként mézárusok, halmokban őszibarack, dinnye. Kijivbe érve mögöttem felsikolt a kisfiú, hogy „papa!”, pingvinszerűen döcög le a magas lépcsőkön, a kikászálódó nők rózsacsokrot és bonbonokat szorongató férfiak karjaiba rohannak.

Kijiv, a dobogó szív

A bevezető út borzalma után Kijiv szinte szürreálisan ép. Ugyan az egyik központi tévétornyot lebombázták, és többtucatnyi lakóházat is találat ért, a hatalmas városban csak elvétve látni romokat. Nem innen tudni, hogy minden megváltozott tavalyhoz képest. A nagyobb utak mentén mindenhol tankcsapdák, a szobrok körül, az ablakok előtt homokzsákok. Olyan régóta a helyükön vannak, hogy elkezdtek kihajtani rajtuk a növények. Kimondani is sok ez a hat hónap. A város határában minden kivezető útnál ellenőrző pont, vegyesen rendőrökkel és a területvédelmisekkel, gyakorlatilag mindegyiknél nők alkotják a csapat felét. Utoljára Izraelben láttam ennyi fiatal, felfegyverzett nőt. A Majdanon tankcsapdák, a fűbe szúrva rengeteg zászló, rajtuk egy-egy név, halottaké. A járókelők meg-megállnak, végigsimítanak rajtuk, a kihelyezett emlékkönyvbe írnak pár sort.