Magyar Narancs: Hogyan értelmezik ma a történészek az NDK évtizedeit?
Jens Gieseke: A kordokumentumokat már elég jól feldolgozták. A kutatás egyik fő irányzata, amely Kelet-Németországot mint diktatúrát vizsgálja, meglehetősen kompakt képet nyújt arról, hogy milyen is volt a másik Németország. Van viszont egy másik megközelítés is, amely azt próbálja rekonstruálni, milyenek voltak a hétköznapok az NDK-ban. A teljes megismeréshez ezen a területen még hosszas kutatásokat kell folytatnunk. Minthogy maga az ellenállás elég kicsi volt az NDK-ban – pár száz ember mindössze –, őket vizsgálva csak elenyésző szeletét kapnánk a teljes képnek, és arra nem terjednének ki az ismereteink, hogy milyen volt az átlagemberek élete. A keletnémet titkosszolgálat, a Stasi és a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) ugyanis minden keletnémet életébe bele akart férkőzni, az NDK lakossága pedig megpróbált olyan szférákat és tereket létrehozni magának, amelyek a lehető legtávolabb vannak az államtól. De a 80-as évektől erősödtek az úgynevezett félpolitikai mozgolódások is, amelyekben az emberek nem húztak ugyan ujjat az NSZEP-vel, de mégis érvényesíthették a saját érdekeiket. Ilyen volt például a környezetvédelem. A légszennyezettség igen súlyos probléma volt az NDK-ban.
MN: De ezeket az embereket is megfigyelték, nem?
JG: Igen, a titkosszolgálat figyelte ezeket a szerveződéseket, de a 80-as évektől már nem kriminalizálták őket, azaz nem tartóztattak le senkit amiatt, hogy ilyen ügyekben szervezkedik. Ez adott egyfajta játékteret, ami azért is fontos, mert az ilyen mozgalmakon belül indultak el a demokratizálódási folyamatok. A korábban apolitikus emberek újból érdeklődni kezdtek az iránt, hogy mi történik az országban. Akik 1989 őszén az akkori Új Fórumban, az NDK legnagyobb ellenzéki mozgalmában részt vettek, korábban többek között a környezetvédelem területén mozgolódtak. Például Brandenburg tartomány korábbi miniszterelnöke, Matthias Platzeck, aki egy potsdami természetvédő körből érkezett, aztán 1989-től átváltott a polgári jogok védelmére.
MN: A fal leomlásához vezető közvetlen okként Günter Schabowski elszólását emlegetik a leggyakrabban. (A Központi Bizottság tájékoztatáspolitikáért felelős titkára élő adásban azt mondta a sajtónak, hogy az utazási könnyítések azonnal életbe lépnek, holott azokat csak másnapra tervezték. Ennek hatására indultak el tömegek a berlini falhoz – a szerk.) Ön miket jelölne meg az összeomlás mélyebb okaiként?
JG: Sok esemény összejátszása vezetett a fal leomlásához. A keretet nyilván a szovjet külpolitika megváltozása adja, hiszen a Szovjetunió volt az NDK létének garanciája. A szovjetek azonban Gorbacsovval új irányt vettek, 1986–87-től tehát ez a garancia megszűnni látszott. Fontos az is, hogy az NDK a ’70-es évek óta nem tudott lépést tartani a gazdasági és technológiai fejlődéssel, és az olajár-sokkot is megszenvedte. Meg kell említeni azt is, hogy az utolsó években fokozódott az elégedetlenség, az emberek egyre távolabbinak érezték a jó élet feltételeit. Az összeomlás egyik legfontosabb kiváltó oka pedig 1989 őszén a határok megnyitása volt Magyarországon, ami lehetőséget adott az NDK lakosainak, hogy aránylag biztonságosan elhagyják az országot, ha akarják.
MN: Az NSZK politikusai, szakértői a 70-es, 80-as években mennyire látták pontosan, mi folyik az NDK-ban?
JG: Az akkori nyugatnémet kutatók és a közvélemény nem látták előre, hogy az NDK össze fog omlani. Még 1987–88-ban is sokan úgy vélték, hogy az NDK a keleti blokkon belül sikeres állam, a jeleket, amelyek a végét jósolták, nem érzékelték. Ha a Stasi ’80-as évekbeli hangulatjelentéseit összehasonlítjuk a nyugatnémet kutatásokkal, azt látjuk, hogy a Nyugatnak a valóságosnál rózsásabb képe volt a keleti blokkról, nem tűnt fel, hogy masszívan megromlott a hangulat az NDK-ban.
MN: Hogyan tudta az NDK a Nyugat felé eljátszani, hogy minden rendben?
JG: Nyugat-Németországban egyfajta vakság uralkodott. Bizonyos dolgokat nem akartak meglátni. Ráadásul Európa és Németország kettéosztottságát sokan szükségesnek érezték ahhoz, hogy fennmaradjon a háború utáni rend. Az emberek attól féltek, hogy bármi változás újabb háborúhoz vezethet. Úgy érezték, hogy a német egyesítésről beszélni egyet jelentett volna a hadüzenettel a Szovjetuniónak. Az csak később tudatosult, hogy a helyzet Gorbacsovval megváltozott, akkor, amikor már megindultak az egyesítéshez vezető folyamatok. A levéltári anyagokból persze az is kiderül, hogy az NDK mindent megtett azért, hogy a valóságosnál jobbnak tűnjön a gazdasági teljesítménye, a keletnémet gazdasági mutatók, amikkel a nyugati szakértők dolgoztak, túl jó színben tüntették fel Kelet-Németországot. Ma már tudjuk, hogy az NDK ipari termelékenysége az NSZK-énak csak a 30 százalékát érte el, holott akkoriban még 60-70 százalékról beszéltünk.
MN: Az NSZEP vezetése miben bízott, amikor a 80-as években látta, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy addig?
JG: A homokba dugták a fejüket. Már a ’70-es években is felmerült, hogy a kurzus tarthatatlan, a vezetés mégis úgy döntött, nincs értelme azzal foglalkozni, hogy miképpen lehetne a rendszert és a gazdaságot megreformálni. Erich Honecker, a pártfőtitkár azt hajtogatta, hogy ő személyesen pontosan tudja, milyen igényeik vannak a munkásembereknek, ezért semmi értelme ezt tudományosan vizsgálni. Persze ezt azért is mondta, mert tudta, hogy a nyitás nem alternatíva, egy kapitalista NDK nem tudott volna fennmaradni. A pártvezetés álláspontja Gorbacsov idején sem változott. Amikor felmerült, hogy reagálni kellene a peresztrojkára, az első reakció az volt: „utasítsuk el”. Később, amikor már biztossá vált, hogy a Szovjetunió nem fog a szocialista Németországért kezeskedni, Honecker abban bízott, hogy kisebb reformok után az NSZK és az NDK konföderációként tudna működni.
MN: Ez már csak azért sem jöhetett össze, mert a kereszténydemokrata Helmut Kohl maradt a kancellár. Más lett volna-e a helyzet, ha az akkor szociáldemokrata, karrierjét később a szélsőbaloldali Die Linkében folytató Oskar Lafontaine vezeti Nyugat-Németországot?
JG: Honecker abban reménykedett, hogy Lafontaine partner lehet ilyesmiben. De kétlem, hogy az SPD, a nyugatnémet Szociáldemokrata Párt belement volna ebbe. Kohl nem akart egy meghaladott, bukásközeli állapotban lévő rendszert nyugatnémet pénzügyi támogatással életben tartani, és felteszem, hogy a szociáldemokraták sem tartották volna ezt jó ötletnek.
MN: Az egyesülés után az egykori NDK-t elkezdték adófizetői pénzekből felzárkóztatni. A szolidaritási járulékot még 2019-ig kapják a keletnémet tartományok. Mi lesz velük ezután?
JG: A keletnémet tartományoknak a saját lábukra kell állniuk, versenyképeseknek kell lenniük a többiek segítsége nélkül is. Ha ez nem sikerül, akkor majd el kell gondolkozni azon, hogy miképpen lehetne továbbra is átcsoportosítani pénzeket a gazdagabb tartományoktól a szegényebbekhez. De ez az átcsoportosítás nem feltétlenül kelet–nyugat kérdés lesz addigra. Lipcse vagy Berlin környéke például német viszonylatban sem teljesít rosszul, néhány nyugatnémet régióra viszont igencsak rájár a rúd. Ha maradnak a transzferek, akkor egy részét ezek fogják kapni.
MN: Azok közül a politikusok közül, akik aktívak voltak az NSZEP-ben, hányan tudták folytatni a karrierjüket az újraegyesítés után?
JG: Az idősebb generációból szinte senki nem tudott politikai karrierbe kezdeni az egyesült Németországban, míg a fiatalabb funkcionáriusok és párttagok nagy száma ma is aktívan politizál. Főleg a szélsőbaloldali Die Linkében, de nem csak ott. A minapi önkormányzati választáson Brandenburg városban a kereszténydemokrata CDU, az SPD és a Die Linke polgármesterjelöltje is NSZEP-tag volt, bár a programjukból az derült ki, hogy egyikük sem volt meggyőződéses kommunista. De ők csak töredékét teszik ki a mai Kelet-Németországban aktív politikusoknak. Nem kell félni, nem a kommunisták mozgatják a háttérből a szálakat.
MN: A Die Linke mennyire tekinthető az NSZEP örökösének?
JG: A Die Linke keletnémet regionális párt, amely keletnémet érdekeket képvisel, és a választók és a tagság összetétele alapján is nyugodtan nevezhető NSZEP-utódpártnak. De helyi és tartományi szinten nagyon pragmatikusan politizál. Konkrét politikai követeléseik közül csak pár olyan van, amelyen érződik a kommunista örökség – például azon, hogy a Stasi egykori alkalmazottainak magasabb nyugdíjakat szeretnének kiharcolni.
MN: Azok közül a keletnémet társadalomkutatók közül, akik a 80-as években aktívak voltak, mennyien tudták folytatni a munkájukat?
JG: Kevesen, hiszen ott és akkor már elvárás volt az NSZEP-tagság. Ráadásul többen sárosak is voltak, például politikai okokból távolítottak el az egyetemről hallgatókat – ami az egyesült Németországban már megbocsáthatatlan volt. De az a fajta marxista–leninista tudományosság, amit ők képviseltek, nem is fért volna bele egy nyugatiasabb egyetem kínálatába.
| névjegy A 80-as évek óta kutatja az NDK-t és a keletnémet titkosszolgálatot, a témában számos könyvet is írt. 2008 óta a potsdami Kortárs Történelmi Kutatási Központ (ZZF) Kommunizmus és társadalom programjának társvezetője. |
(Berlin)
