Magyar Narancs: Mennyire használható a mai mérsékelt baloldali formációk jellemzésére a klasszikus tipológia?
Philippe Marliére: A szociáldemokrácia klasszikus definíciója úgy a második világháborútól a hetvenes évekig volt érvényben, ekkor a szocdem pártoknak viszonylag szoros kapcsolatuk volt a munkások választócsoportjával, és szervesen kötődtek a szakszervezetekhez. Ez jellemző a brit Labourre, a német SPD-re, a skandináv baloldalra. E nagy tagsággal rendelkező tömegpártok a negyvenes-ötvenes években elfogadták ugyan a kapitalista gazdasági szerkezetet, de a liberálisokkal ellentétben az volt a célkitűzésük, hogy a szabályozás és az újraelosztás segítségével korrigálják a rendszert. Ezzel szemben Dél-Európa szocialista pártjai, a franciák, görögök, spanyolok, portugálok jóval kevesebb tagúak, és kapcsolataik is kevésbé szorosak a szakszervezetekkel. Ami az ideológiai vonalat illeti, Franciaországban az északi szomszédokkal ellentétben jóval kritikusabbak a piacgazdasági modellel szemben, így lehetséges, hogy 1981-ben, Mitterrand elnökké választásakor a baloldal platformja szakítást ígér a kapitalizmussal! Jönnek az államosítások, a drasztikus újraelosztó politikák, a gazdagokat érintő adók emelése stb. Ez a nyolcvanas években még meglévő választóvonal azonban a hatalomra kerülő spanyol, francia, olasz baloldal kormányzati tevékenysége során elvékonyodik. Nemcsak ideológiailag tolódtak középre, hanem gyűjtőpártokként a munkások szavazatain kívül a közép- és felsőbb osztályokra is építenek. Akárcsak kelet-közép-európai társaik, ahol persze igyekeztek megszabadulni a "megvalósult kommunizmus" rájuk nehezedő terhétől, és magától értetődően fordultak a Blair-Schröder-fé-le pragmatikus, liberális irányzathoz.
MN: Mennyire releváns a szakszervezetekhez fűződő egykori kapcsolat a szociáldemokrácia mai bázisát tekintve?
PM: A déli modellben a szakszervezetek anarchoszindikalista gyökereivel magyarázható a nyomokban még ma is meglévő idegenkedés a választási siker érdekében megalkuvásra hajlamos "burzsoá" pártoktól. Franciaországban az egyetlen kivétel a sokáig a kommunista párt társszervezeteként működő CGT volt, ma a szakszervezetek inkább ügyelnek a függetlenségükre. Bár lenne igényük az együttműködésre, de a PS (Parti Socialiste) nem érdekelt az ügyben. A hiedelmekkel ellentétben Nyugat-Európában épp a francia a legkisebb szakszervezeti tagság: a 35 milliós aktív lakosság tíz százalékát sem éri el, ez jóval kevesebb, mint a németeknél vagy az angoloknál - húsz év thatcherizmus és Blair után! A középosztály pártjaként a PS számára nagyon problematikus a kapcsolatteremtés a munkásokkal. Ezen elszigeteltség miatt a pártot az utóbbi évtizedekben gyakran meglepték a különféle tiltakozó mozgalmak, felvonulások, sztrájkok, amelyeket persze a szakszervezetek sem kontrollálnak mindig. Bár a PS választói körében vannak, voltak munkások, de egyre kevesebben. Alkalmasint a nagy különbség ma az, hogy a franciákkal szemben Blair és Brown teoretizálták a munka világával való szakításukat. Franciaországban senki, még Ségoléne Royal sem merné kimondani, hogy a vállalkozás és a biznisz pártja lettünk.
MN: Mi az oka a PS ezen álszentségének?
PM: Ahol az európai szocdemeknek még '89 előtt konkurenciát jelentettek a kommunisták - Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Franciaországban -, nagyon óvatosan kellett egyensúlyozniuk, nem jelenthették ki, mint most az olaszoknál Veltroni, hogy posztszocdem középpártok. Legalábbis a retorika szintjén fenn kellett tartaniuk a baloldali vonalat. A francia szocialistáknál csupán 1971 és 1981 között, Mitterrand-nal ment végbe határozott baloldali megújulás. Ekkor próbáltak közvetlenebb kapcsolatokat kiépíteni a vállalatokkal is, szocialista sejteket létrehozni, saját tagságukat szakszervezeti tagságra buzdítani. Hatalomra kerülvén azonban átértékelték korábbi célkitűzéseiket, egyrészt elfogadták nagyjából a liberális gazdaságpolitika alapvetését, másrészt úgy gondolták, hogy megnyerhetik a választásokat csupán egy ún. posztmaterialista programra támaszkodva, bizonyos kulturális értékek, a jogegyenlőség, a környezet stb. védelmével. Ezek persze nagyon fontos ügyek, de kizárólagos politikává való előléptetésük arra az ideológiai feltevésre épül, amit Blair így fogalmazott meg: az osztályharcnak vége, és mindannyian nyertesek vagyunk. A mai válság újfent aláhúzza: nem, nem vagyunk mindannyian nyertesek.
MN: A fentiek szerint a PS legnagyobb hibája az őszinteség hiánya.
PM: Igen, valóban az álszentséggel van a gond. Jobb felől azt vetik a PS szemére, miért nem ismeri el, hogy nem is törekszik a piacgazdaság rendjének megváltoztatására, legfeljebb kicsit szabályozná - erről szólnak a Libération és a Nouvel Observateur vezércikkei. Bal felől pedig azt mondják, hogy vissza kell térni a klasszikus szociáldemokrácia célkitűzéseihez. Bizonyos területeken, például a közszolgáltatásokban ne a piac és a verseny elvei érvényesüljenek, mert azok nem teszik lehetővé, hogy optimális áron juthassanak a polgárok a legjobb minőségű szolgáltatáshoz. Nem biztos, hogy Blairnek igaza volt abban, hogy "nincs jobb- vagy baloldali gazdaságpolitika, csak jó vagy rossz van".
MN: Nem az a baj a PS-szel, hogy nincs főnöke?
PM: Bár nekem a politikai program kérdése lényegesebb, kétségtelen, hogy nélkülözhetetlen az azt képviselő hiteles egyéniség. Francois Mitterrand és Lionel Jospin alkalmasak voltak, tekintélyük volt a pártban, Mitterrand karizmája legalább annyira fontos volt, mint Jospin elismertsége a párton túli baloldali berkekben, például a kommunistáknál. Ma Ségoléne Royal megosztja a szocialistákat, miközben a többi főtitkárjelölt mögött sem sorakozik fel meggyőző többség. Nem szép dolog és főleg nem szép látvány, hogy a pártvezetés nagy része összefog ellene, de tény, hogy miközben a tagság egy része nagyon szereti, a másik részüket végtelenül irritálja. Ezzel együtt mindenki örül az Hollande-éra végének. Az exfőtitkár lehet nagyon szimpatikus és vicces, de éveken át ragaszkodott az úgynevezett "szintézishez", a különböző tendenciák összeférceléséhez, amivel kizárta a valódi, markáns politikai vonal kialakulását. A legjobb példa az Európai Unió, amely mindig is megosztotta a szocialistákat, Hollande módszere pedig a leszavazott alkotmánytervezet óta egyszerűen az, hogy spongyát rá, nem beszélünk az unióról.
MN: Az erősödő radikális baloldal, a német Die Linke vagy a Sarkozy legfőbb ellenzékét képviselő Besancenot és most alakuló antikapitalista pártja mennyiben vádolható populizmussal?
PM: Populizmus lenne társadalmi igazságtalanságokról beszélni? Természetesen egyes javaslatokat ítélhetünk populistának, amennyiben demagógnak tűnnek. A populizmus azonban nem mindig ott bukkan fel, ahonnan várnánk. Hallott például Ségoléne Royal javaslatáról a főtitkári címért folyó kampány bal kanyarjában, hogy meg kell tiltani a vállalatok külföldre települését? Ha a populizmusra a retorika és a gyakorlat közötti szakadék a jellemző, akkor Besancenot nem populista, hiszen maga is elismeri, hogy nincs meg a rendszer megváltoztatásához szükséges többsége, és persze sosem volt hatalmon. De ha hatalomra kerülne, feltehetően azt csinálná, amit ígért.
MN: A mindenáron egységre törekvő Hollande kudarca után az új főtitkár asszony, a centrista Martine Aubry miért vezetne ki e langyos víz helyzetből? Ha valóban ideológiai megújulást vár a párttagság, miért nem nyert a balszárny és Benoit Hamon, avagy a liberalizmusát legújabb könyvében nyíltan vállaló Bertrand Delano‘?
PM: Delano‘ túlságosan centrista kampánya nem volt elég meggyőző, és az előző főtitkár támogatása talán végzetesnek bizonyult. Royalra sokan szavaztak, mert bár nem kedvelik, tőle várták a klasszikus PS-gépezet szétrobbantását. Hamon a vártnál jobb eredményt ért el, de fiatal és alig ismert, ezért kevésbé tűnik esélyesnek a következő köztársaságielnök-választáson, és persze baloldali pozíciója is elijeszthetett egyes szavazókat.
MN: Nem egyszerű francia szocialistának lenni! Oskar Lafontaine (ma az antiliberális Die Linke egyik vezetője, de 2005-ig az SPD prominense - a szerk.) egy 2002-es interjújában azt mondta Jospinről, azért sem sikerült együttműködniük egy közös szocdem politika érdekében, mert a francia miniszterelnököt lefoglalták a belügyek és a következő választások. Mennyiben függ össze a köztársasági elnökség intézménye a baloldal problémáival?
PM: Ez egy újabb paradoxon: bár a szocialisták hagyományosan inkább a parlamenti demokrácia hívei és nem hajlamosak vezérkultuszra, az elmúlt hetek főtitkár-mizériája csak akkor érthető, ha számolunk a látható és láthatatlan elnökjelöltek ambícióival, Royaltól kezdve Hollande-on át az eseményeket New Yorkból figyelő Strauss-Kahnig. 1959-ben De Gaulle a nyugati demokráciák legnagyobb hatalommal felruházott pozícióját teremtette meg. Az amerikainál is több jogosítvánnyal rendelkező elnök a közvetlen választás miatt sajátos lelki-érzelmi viszonyba kerül a franciákkal, amelyben személyisége akár fontosabb is lehet, mint a programja.
MN: Spanyolországban, úgy tűnik, sikerült olyan diskurzust kialakítani és hitelesen képviselni, amelyből egy baloldali identitás is kirajzolódik.
PM: Igen, Zapatero miniszterelnök jobbára blairista gazdaságpolitikájával párhuzamosan hitelesen képvisel egy politikailag liberális programot, amelyben a spanyol baloldal magára ismerhet. Az iraki csapatok kivonása, a francoizmus áldozatainak meg a különféle kisebbségek, a melegek, nők, idősek vagy a fogyatékkal élők jogainak a védelme olyan következetesen hangoztatott értékek, amelyekhez hasonlót ma a francia szocialisták nem tudnak felmutatni. Royal ehhez képest a Marseillaise eléneklését tartotta fontosnak, holott - nagyon sajnálom - a francia baloldal ma még mindig az Internacionáléra melegít. Ha a baloldal az olyan értékek képviseletére törekszik, mint a tekintély, rend és közbiztonság - ahogy ezzel Royal próbálkozott a tavalyi kampányban -, az ellenfelei által kitaposott útra lép, s azzal a jobboldalt a szélsőjobb pozícióinak bevételére is biztatja. Ma számos nyugtalanító dolog történik Franciaországban, legyen szó az igazságszolgáltatásról vagy az indokolatlanul erőszakos rendőri fellépésről. Royal tavalyi kudarca azt is jelzi, hogy a jobboldali retorika, illetve bizonyos baloldali értékek nem meggyőző képviselete még egy olyan jelölttel szemben sem vezet győzelemre, aki nem csak mélységesen megosztja a franciákat, de sokakban pánikot kelt. És tanulságos az olaszok állapota is, ahol Veltroni mai formációja - amelynek egyik pillére az egykori kommunista párt! - jó adag cinizmussal propagál egy Blairnél is blairistább liberális irányzatot. A mai olasz helyzet, Berlusconi, e korrupt ripacs elképesztő sikere és a kormánypártok bátorította cigányellenes, bevándorlóellenes, homofób kampányok nyomán újra felmerül a kérdés, hova vezet, ha a baloldal pártjai annyira középre húznak, hogy már nem lehet őket megkülönböztetni a jobboldaltól.
