Németország választások előtt: Burkuskeringő

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeptember 22-én, a németországi szövetségi parlamenti választásokon eldől, hogy Európa a következő években a jobboldali kormányok felségterülete lesz-e, avagy a keleti bővítést Berlinből a piros-zöld(-sárga) koalíció vezényelheti. A két nagy (SPD és CDU) döntenlenjéről, a nagykoalícióról az érintettek hallani sem akarnak.

Szeptember 22-én, a németországi szövetségi parlamenti választásokon eldől, hogy Európa a következő években a jobboldali kormányok felségterülete lesz-e, avagy a keleti bővítést Berlinből a piros-zöld(-sárga) koalíció vezényelheti. A két nagy (SPD és CDU) döntenlenjéről, a nagykoalícióról az érintettek hallani sem akarnak.Gondban van Schröder kancellár és a szociáldemokraták: a közvélemény-kutatási adatok szerint a biztos pártválasztók körében öt százalékkal vezet a CDU - 1998-ban az SPD is ugyanekkora előnnyel vágott neki a sikerre vezető kampánynak. Ráadásul Schrödert megelőzi a népszerűségi listán a bajor tartomány éléről kancelláraspiránssá avanzsáló Edmund Stoiber és még három másik kereszténydemokrata politikus. Pedig az SPD feljövőben volt, és az sem fordult még elő, hogy a görcsös és unalmas Stoiber megszorította volna a média kedvencének tartott, dinamikus Schrödert.

A meccs mégsem lefutott: a választásra jogosultak 30 százaléka

még nem döntött,

és az SPD mögött jelentős számú vacilláló szimpatizáns áll (12 százalék), míg a kereszténydemokraták tartalékairól szóló felmérések jóval pesszimistábbak. Valószínűleg a kis pártok lesznek a királycsinálók: a liberálisok (FDP) talán megszokott szövetségesüket, a CDU-t is hajlandók ejteni, ha kismértékű SPD-siker esetén a zöldek nem biztosítanák a koalíciós többséget. Mi több, a keletnémet reformkommunista párt, a PDS is hajlandó lenne kívülről támogatni egy szocdem kormányt. A végkimenetel megjósolhatatlan, hiszen a választási törvény 1995-ös módosítását követően először alakul csökkentett létszámú parlament, és a választókerületek határait is újrarajzolták (lásd keretes írásunkat).

Schröder a tervezettnél három héttel korábban kezdett hajrázni: kampánybusza szeptember végéig 400 rendezvényre fut be. Van is miért agitálnia: az elmúlt két hétben a belpolitikai viharok mindegyike elérte az SPD-t. "riási adósságai miatt válságba került a Deutsche Telekom; Rudolf Scharping védelmi miniszter, egykori pártelnök sorozatos botrányai mellett a júliusi adatok szerint Németország munkaképes lakosságának 9,7 százaléka (a volt NDK-ban 17,8), azaz 4,069 millió ember állástalan. "Ha nem sikerül a munkanélküliek arányát jelentősen csökkenteni, nem is érdemeljük meg, hogy újraválasszanak, és nem is választanak újra" - mondta Schröder 1998 őszén. Kár volt: a Szövetség a munkáért program kipukkadt,

ma több a munkanélküli,

mint a szocdem-zöld kormány hivatalba lépésekor. Pedig dőlt a pénz a munkaügyi projektekre, a minisztérium évi 100 milliárd euróból gazdálkodott.

Az elosztás hatékonyságával viszont gondok voltak: a jobboldal szerint a képzési programokra szánt eurók csak a szakszervezetekhez közel álló (kvázi szocdem), óriásira duzzadt humán ipar bankszámláit gazdagították. Stoiber a tehetős CDU/CSU vezette tartományok (Baden-Württemberg, Bajorország) konszolidált gazdasági helyzetére hivatkozva a koalíciót okolja, Schröder a világgazdasági recessziót: Németország a gazdasági növekedést tekintve sereghajtó az EU-államok között (0,5-0,8 százalék).

A beígért adóreform nem jelentett könnyítést a kis- és középvállalkozásoknak. Egyedül a konszernek fizetnek kevesebbet, a hiányzó iparűzési adóból származó bevételkiesés miatt viszont rengeteg önkormányzat, köztük igazi nagyvárosok adósodtak el. A pangó gazdaságot sztrájkok és ipari mogulok megroggyanása jellemezte, mint az építőipari Holzmann vagy az erőművi berendezéseket gyártó Babcock-Borsig csődje. A németek elvesztették márkájukat, s az új pénznem szinte mindent megdrágított. Németország anno beleszerelmesedett a gazdasági csoda szociális piacgazdaságába, és azóta töretlen a dilemma: meddig hajlandó költségvetésének negyven százalékát szociális ellátórendszere fenntartására költeni, miközben maga a rendszer szétfeszíti a költségvetést? Gyengíthető-e a szociális háló, amin himbálódzva simán ellébecolhat a megélhetési munkanélküli? Meddig tűr a lakosság, és meddig az erős szakszervezetek? Hans Eichel pénzügyminiszter, akit pártkörökben csak szemüveges gémkapocsnak becéznek, államháztartási takarékossági csomagot hirdetett: 2006-ig szeretné nullszaldósra faragni a mérleget. "Vas Hansi" programja álságos és közben puhul is, de arra jó, hogy állami eszközökkel népszerűsítse a takarékosságot: így hirdették a nyugdíjreformot is, amely államilag támogatja a nyugdíj-előtakarékosságot vagy a kő- és ásványolaj-származékokra kivetett fogyasztási adót (ökoadót) is, amit a környezetvédő hajlamú, ám még inkább fogyasztáspárti németek már nehezebben viseltek.

A munkanélküliség és Kelet-Németország központi témái az idei választásnak is, ám ha valaki csak ezekkel foglalkozik, nem fog nyerni. A populista szólamokkal amúgy is befürdött már a két nagy párt, és a választók is szkeptikusak az ígéretekkel szemben. Pozitív jövőkép persze kell; ennek jegyében a Peter Hartz vezette SPD-s bizottság a munkaerőpiacon, a CDU-s Lothar Späth pedig a növekedéspolitikában avatkozna a folyamatokba. Ám mindkét dolgozat figyelmen kívül hagyja, hogy a volt NDK-ban sem a munkára való hajlandóság hiányzik, hanem a munkahely, illetve nemcsak forrásbevonásra van szükség vállalkozásalapításhoz, hanem know-how-ra is. A szakképzett munkaerő viszont tömegesen hagyja el az ország keleti részét, és ugyan mi csalogatná őket vissza? A munkaerőpiac hiába hívhat le szinte automatikusan állami hiteleket, az sem segít. Schröder kancellársága idején megszületett a második szolidaritási megállapodás, amelynek értelmében 2005 és 2019 között 156,5 milliárd euróval támogatja a központi költségvetés a keleti tartományokat. Kérdés azonban, hogyan értékeli mindezt az össznémet közvélemény: a "nyugati" pártok szerint a volt NDK-ba pumpált pénz jó része elvész, ráadásul politikailag sem hoz sokat, mivel a "vörös konkurenciának", a PDS-nek szüli a voksokat. Mégsem legyinthetnek: keleten a választók pártkötődése csekély, 70 százalékuk naponként változtatja preferenciáit, és vannak annyian, hogy simán eldönthetik a választásokat. Az SPD mindenesetre aggódik: Brandenburg egykori első emberét, a válságmenedzser Manfred Stolpét állította csatasorba a keleti tartományok megnyeréséért. Schröderék nem akarnak úgy járni, mint a CDU, amely 1990-ben aratott, nyolc évvel később pedig alaposan leszerepelt.

Sokáig csak találgatni lehetett, a sztenderd témák mellett mi uralja majd a választási diskurzust. A Pisa-felmérésen gyenge eredményeket produkáló oktatásügy, amiről Németországban összehasonlíthatatlanul szélesebb és mélyebb vita kerekedett, mint Magyarországon? A családpolitika, amelynek a napirendre kerülését Stoiber sürgette, hogy elhitesse, a CDU már nem csak a "kereső papa, háztartásbeli mama" modellt ismeri? A nőkérdés? (Hiszen a női választók száma meghaladja a férfiakét, és többségük Schröder-fan.) Vagy a bevándorlásügy, amelynek szabályozásáról (egyúttal a demográfiailag indokolt munkaerő-utánpótlás kérdésének rendezéséről) máig vitatott szavazáson történelmi jelentőségű törvényt fogadott el a szövetségi tanács?

Gerhard Schröder - meglepő fordulatként - a külpolitika mezején aktivizálta magát: az Egyesült Államok Irak ellen tervezett háborúját emelte a kampányba. Kijelentette: Németország nem bocsátkozik könnyelmű kalandokba, még ha az ENSZ támogatná is az akciót, a fegyveres fellépés túl kockázatos.

"Németország a saját útját járja"

Külföldi katonai akciókban (Afganisztán, Kosovo) a világháború óta először Schröder kormányzása alatt vettek részt a németek, vele tért vissza a berlini köztársaság a "normális nemzetek" közé. Schröderrel már nem játsszák el, hogy német pénzből, de német jelenlét nélkül vívjanak háborút, mint id. Bush és Kohl idején. Végre egy német vezető beintett Amerikának és a juniorprezidentnek, akit Németországban legalább annyira nem szívlelnek, mint Uszáma bin Ládint. Schröder egyúttal a pacifista zöldeket sem késztette önvizsgálatra; kijelentése egyfajta gesztus, hogy a Fischer vezette párttal fent kívánja tartani a koalíciót. De a legfontosabb, Stoiber lépéskényszerbe került, és muszáj volt azt mondania, amit Schröder: az Irak elleni háborút a németek 85 százaléka ellenzi.

A zöldek

elvesztették ártatlanságukat, de azért jól vannak. Megérintette őket is a korrupció szele, asszisztáltak Németország katonai részvételéhez Afganisztánban, és az atomerőművek leépítése sem az elképzeléseik szerint halad, de keresztülverték az ökoadót, a bevándorlási törvényt és a természetvédelmi törvényt, jól teljesített Künast fogyasztóvédelmi és - a kezdeti fundamentalista lázongásait idővel levetkőző - Trittin környezetvédelmi miniszter. Négy éven át a népszerűségi lista élén tanyázott Joschka Fischer külügyminiszter, akinek érettségije sincs, de nevéhez fűződik a daytoni békeszerződés, több uniós bővítési terv és állandó európai közvetítője a közel-keleti konfliktusnak. Koalícióképességük ma már nem kérdés: az ellenben igen, hogy egyáltalán szükség lesz-e rájuk.

Bogár Zsolt

Utólag már szabhatnák

A német szövetségi parlamenti választás egyfordulós, a választásra jogosultak a választókerület közvetlen jelöltjére és a pártok tartományi listájára külön szavaznak. A törvénymódosítás értelmében 167 helyen szabták újra a választóköröket, hogy a körzetekben a választásra jogosultak száma nagyjából megegyezzen, és huszonkilenccel csökkentették a választókörzetek számát. Érdekes módon ugyanannyi (14) körzet szűnt meg az új tartományokban - ahol a választásra jogosultak alig egyötöde él -, mint a régiekben. A kelet-, illetve nyugat-berlini szavazókörök megbontásával pedig azt a hátországot bolygatták meg, ahol korábban a PDS négy közvetlen mandátumot is szerzett. (A kelet-nyugati irányú lakosságmozgásnak is a PDS a kárvallottja.) A nagyokat is érinti a változás: ha az előző két választás eredményeit vesszük figyelembe, az új választókörök szerint 1998-ban az SPD-nek 22-vel több mandátuma veszett volna el, mint a CDU-nak.

szerző
Bogár Zsolt
publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...