Még ma sem világos, hogy a különféle tudományágakban elért eredmények mellett miért éppen a béke ügye az, aminek az előmozdítását komoly pénzjutalommal (mai értékén mintegy másfél millió dollárral) kívánta honorálni Alfred Nobel fegyvergyáros, a dinamit feltalálója. A szándéka viszont egyértelmű volt: azoknak jár a békedíj, akik kimagasló erőfeszítéseket tettek "a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért, illetve megszüntetéséért, vagy békekongresszusok rendezéséért és előkészítéséért". A jutalmazottak köre később kiterjedt azokra is, akik az emberi jogok érvényesülése (például Martin Luther King, 1964) vagy éppen a környezet védelme (Al Gore, 2007) érdekében cselekedtek, talán azért is, mert esetenként a jelentősnek tűnő béke-erőfeszítések utóbb hatástalannak bizonyultak, mint például az 1994-ben díjazott izraeli- palesztin béketárgyalások (Jasszer Arafat, Simon Peresz, Jichak Rabin). Ezek történetesen éppen a norvég fővárosban zajlottak, talán ez is befolyásolta az ottani parlamenti képviselőkből álló öttagú bizottság döntését.
Ahogy az adományozás szempontjai, magának a norvég Nobel-bizottságnak az összetétele is meg-megújuló viták tárgya, hiszen a többi díj kitüntetettjéről svéd irányítás alatt álló testületek döntenek. Ez azonban száztíz év után sem hozott változást: miért is volna "függetlenebb" bármilyen más összetételű testület, mint az, amely a norvég parlament politikai erőviszonyait tükrözi. A legtöbb vita természetesen maguk a díjazottak körül bontakozik ki, mint például tavaly, amikor Barack Obama volt a (meglehet, valóban túlságosan előresietve választott) kitüntetett. Hasonló volt a helyzet 1906-ban, amikor szintén egy amerikai elnök, Theodore Roosevelt kapta a Nobel-békedíjat - akkor ezt sokan a frissen függetlenné vált Norvégia külpolitikai érdekeivel magyarázták. Norvég díjazott viszont mindeddig csak kettő volt. A későbbi, Fridtjof Nansen is réges-régen, 1922-ben kapta a kitüntetést (igen, a sarkkutató, a menekültügy rendezésének korai, hatékony szószólója).
A norvég Nobel-bizottságnak egyre több jelölt közül kell választania: hat éve még a száz is rekordnak számított, idén 237 személyt, illetve szervezetet jelöltek az erre jogosultak (nemzeti parlamentek, kormányok tagjai, professzorok, korábbi díjazottak stb.). A komolyabb jelölteket többen is támogatni szokták, de előfordultak már egészen elképesztő javaslatok is - hogy csak Hitler, Mussolini és Sztálin nevét említsük a korábbi évtizedekből. Ez egyébként csak utólag derül ki, a jelöltek névsorát ugyanis ötven évig titokban tartják - bár a jelölők olykor nyilvánosságra hozzák a javaslatukat. Innen lehetett tudni, hogy Liu Hsziaobo (Xiaobo) mellett ott szerepelt a javaslatok között több más kínai ellenzéki is, nem is beszélve - egyszerre szellemes, ugyanakkor teljes mértékben megalapozott indítványként - az internetről mint "a párbeszéd, vita és konszenzus" előmozdítójáról.
Az 55 éves Liu Hsziaobo jelenleg 11 éves börtönbüntetését tölti - ezúttal a Charta '08 című, tudatosan az egykori csehszlovák Charta '77-re utaló, negyedmagával szerkesztett politikai nyilatkozat miatt, amely az emberi jogokat, az emberi méltóságot tiszteletben tartó, demokratikus rendszer körvonalait vázolja. Hangsúlyozza, hogy a jelenlegi kínai pártállami szisztémából
békésen és fokozatosan
lehet csak eljutni a kívánatos állapotokhoz (a hatalommegosztáshoz, az igazságszolgáltatás függetlenségéhez, a szabad választásokhoz stb.). Mint másutt írta, a rossz kormányzat alatti rend is jobb az anarchia zűrzavaránál. Emiatt a külföldön élő kínaiak közül sokan túlságosan puhának, engedékenynek tartják Liu Hsziaobót és társait. Pedig más esetekben a hazafias körökben nagy felháborodást keltő nyilatkozatokat tett - például egy régebbi interjúban, amikor azt válaszolta egy kérdésre, hogy Kínának háromszáz évi gyarmati uralomra volna szüksége ahhoz, hogy normális országgá váljon. Magyarázatként hozzáfűzte, hogy Hongkongnak elég volt százévi brit uralom a felemelkedéshez, Kína viszont jóval nagyobb falat.
A Charta '08-at több mint tízezer kínai írta alá, mielőtt a hatóságok le nem állították az internetes terjesztését. Ez a milliárdos országban persze mérhetetlenül kevés, de elég volt ahhoz, hogy a hatóságok azonnal, 2008 decemberében elindítsák a hajtóvadászatot a nyilatkozat szerzői ellen. Ahhoz, hogy Liu Hsziaobo ezúttal ilyen hosszú idejű börtönbüntetést kapjon "felforgató" tevékenységéért, a Charta '08-on felül egy fél élet munkája kellett. Az eredetileg irodalmár végzettségű ellenzéki 1988-89-ben még több nyugati egyetemen is kutatott, a Tienanmen téri tüntetések idején azonban hazautazott, majd pedig egyike volt azoknak, akik a tiltakozó mozgalom elleni kemény fellépés idején a saját érdekükben távozásra próbálták rábeszélni a végsőkig kitartókat. Ennek ellenére börtönbe került, ami a kilencvenes években kétszer is megismétlődött - utoljára 1996 és '99 között három évet töltött munkatáborban.
Nem meglepő, hogy a kínai hivatalosság felháborodottan fogadta Liu Hsziaobo Nobel-békedíjának a hírét - hiszen már akkor is ingerülten fenyegetőzött, amikor a nevezés híre nyilvánosságra került. Hétfőn lemondtak egy sanghaji találkozót a norvég halászati miniszterrel - hiába hangsúlyozták Oslóban, hogy a bizottság független a kormánytól, amit persze Pekingből nem lehet könnyű elképzelni. A kínai lakosság elől igyekeztek elzárni minden olyan hírforrást, amely beszámolt az eseményről. A norvég Nobel-bizottság döntésének megünneplésére készülő szűk körű pekingi társaságot szétzavarta a rendőrség. A kínai külügyminisztérium nyilatkozata szerint a törvényeket megszegő bebörtönzött bűnöző kitüntetése megszentségteleníti a díjat, és szembemegy a szellemiségével, ráadásul árt a kínai-norvég kapcsolatoknak. Most már csak az a kérdés, hogy árt-e magának a kitüntetettnek, akivel egyébként - meglepő engedékenység már ez is - a felesége személyesen közölhette a hírt, viszont azóta eltűnt a nyugati tudósítók szeme elől.
