Rock Kosovska Mitrovicában - "Nincs semleges zóna"

  • Linder Bálint
  • 2010. szeptember 16.

Külpol

Az észak-kosovói városban a háború vége óta albánok és szerbek egymástól elzárva, két külön világban élnek. Egy civil kezdeményezés a fiatalok révén zenével szeretné közelebb hozni a közös problémával küszködő közösségeket.
Az észak-kosovói városban a háború vége óta albánok és szerbek egymástól elzárva, két külön világban élnek. Egy civil kezdeményezés a fiatalok révén zenével szeretné közelebb hozni a közös problémával küszködő közösségeket.

A Mitrovicát (albánul: Mitrovic‘ vagy Mitrovica; szerbül: Kosovska Mitrovica) kettészelő Ibar folyó hídjához délről kosovói rendszámú autó közelít. Ott álldogálunk, ahol az albán és szerb tüntetők farkasszemet szoktak nézni egymással - mielőtt a kövekhez, botokhoz, lőfegyverekhez nyúlnának. A kocsi a kihalt demarkációs vonalon előregurul az egyenruhásokig: a francia KFOR-os (a NATO helyi békefenntartó hadereje) katonák csak benéznek az ablakon, a kosovói rendőrök vetnek egy pillantást a papírokra is. A sofőr a túloldalon megáll, és lecseréli a rendszámtáblát: a település a folyótól északra de facto szerb felségterület. Egy másik ország, saját törvényekkel, ahol nem tanácsos kosovói felségjelű járművel furikázni.

A Prishtin‘tól és Szerbiától is alig egyórányira, az ország északi részén fekvő nyolcvanezres egykori bányászváros a jugoszláv időkben prosperáló, etnikailag kevert és problémamentes helynek számított. Ám a milosevici sovinizmus dühöngése és az albánok függetlenségi törekvései előkészítették, majd az 1998-99-ben zajló fegyveres harcok bevégezték a város kettészakadását. Az összecsapások nyomán a szerbek (az eleve albán többségű) délről északra, az albánok (a szerb többségű) északról délre menekültek; mindkét oldalra szép számmal érkeztek máshonnan elűzött emberek is. Egy jól elkülönülő albán tömb megmaradt egy északi városrészben, délen tán tucatnyi szerb él.

Mitrovica a háború után az etnikai megosztottság jelképe lett, ahol a szerb csapatok kivonulásával és az ENSZ megérkezésével az erőszak nem ért véget. A Richard Holbrooke által Európa legveszélyesebb helyének nevezett városban azóta is számos véres összecsapás volt, melyeknek többször békefenntartók is áldozatai lettek. 2004-ben az itteni zavargások végigsöpörtek az egész országon, két éve és idén nyáron is történtek halálos incidensek. A kosovói szerbek kétharmada a déli enklávékban él, de a hídon túli északi országrészt Prishtin‘ a függetlenség kikiáltása után sem tudta ellenőrzése alá vonni. Az Ibartól északra a nemzetközi szervezetek (az ENSZ, a NATO, az EU rendőri és polgári missziója) befolyása is jelentéktelen. Az ezer négyzetkilométeres, 95 százalékban szerb népességű terület gyakorlatilag Belgrád fennhatósága alatt áll, és egyáltalán nem akar Kosovóhoz tartozni. Északon dinárral fizetnek, a szerbiai önkormányzati voksolás idején választanak saját képviselő-testületet, az iskolákban a szerb tantervet követik, a közalkalmazottak fizetését Belgrád állja. A régió és a pangó határváros benyomását keltő Mitrovica státusza a kosovói rendezés egyik kulcskérdése.

A híd két oldalán

A sekély vizű folyó mindkét partján a szünidő utolsó napjait élvező tinédzserek üldögélnek.

A több mint tíz éve tartó patthelyzetben lassan felnő egy generáció, amelynek nincs igazi emléke a háborúról, de a másik oldalt is csak a híradóból ismeri, s még a nyelvét sem érti. Milos Drazevic, a Community Building Mitrovica (Közösségépítés Mitrovicában, CBM) nevű szervezet 29 éves munkatársa a fiatalabb szerbek azon nemzedékéhez tartozik, amely még tud albánul. A család sokáig a déli oldalon élt, Milos ma a hídtól kőhajításnyira található irodánál délebbre akkor megy, ha nagyon muszáj: a következmények kiszámíthatatlanok. "Pedig a város régen tényleg multikulturális volt, országosan híres zenei élettel. Albán-szerb vegyes dzsessz-, blues- és rockbandák játszottak mindenfelé." Ez lebegett a holland alapítású Musicians Without Borders (Zenészek Határok Nélkül, MWB) nemzetközi szervezet előtt, amikor elhatározták, hogy izraeli, macedóniai és boszniai projektjükhöz hasonlóan zenével, közös muzsikálás segítségével próbálják a bizalmat újjáéleszteni, és elősegíteni a megbékélést. A megálmodott Mitrovica Rock School egyben a hajdani pezsgő zenei élet feltámasztására tett kísérlet, ahol a kevés felemelkedési lehetőséget nyújtó város reménybeli rocksztárjait képzik. "Ha az albán és szerb szervezett bűnözés gond nélkül együttműködhet, akkor a zenélő fiatalok miért ne?" - kérdezte magától annak idején Milos, aki a CBM részéről menedzseli a sok tipródás után két éve elindított projektet. A válaszra nem kellett sokat várni. Az eredeti elképzelés szerint az albán és a szerb gyerekek egy épületben tanultak volna, és közös helyi fellépéseket is terveztek. "A hídnál, a város közepén akartunk egy helyet. De gyorsan kiderült, hogy ez nem fog menni. A szülők féltik a gyerekeket, és tartanak saját közösségük reakcióitól" - magyarázza Wendy-Hassler Forest, az MWB holland munkatársa. "Nincs semleges zóna, a híd közepén meg nem tarthatunk órákat. Az eseményeket figyelve rájöttünk, hogy ebben az instabil helyzetben nem is lehet vállalni a felelősséget. Elég egy rossz beszólás, ne adj' isten egy pofon, aminek híre megy, és kész. Mitrovica ma is könnyen robban" - mond-ja Milos.

Így végül a rocksulit is feldarabolták: egy működik északon, egy délen, délutánonként profi zenészek foglalkoznak a tehetséges lányokkal és fiúkkal. A tavaly szeptemberi megnyitón előbb az egyik, aztán a másik oldalon koncerteztek: a szervezők, barátok, szimpatizánsok kis csapata így is némi drukkal sétált a helyszínek között. Év közben közös próbát, programokat sem tartanak: az albán és szerb gyerekek ma csak az országon kívül tudnak találkozni. A macedón fővárosban tavaly nyáron megrendezett táborozáson a hetven diák legjobbjai vehettek részt; a közös próbák közben barátkoztak, együtt buliztak, és a végén koncertet adtak. Wendy és Milos áttörésként élte meg, hogy albán és szerb szülők egy busszal utaztak a helyszínre, még ha a zenedébe nem is a szélsőségesen nacionalista családok íratják be gyerekeiket. A skopjei együttlét óta a fiatalok a közösségi oldalak és blogok révén tartják a kapcsolatot, de emiatt Wendy nem aggódik. "Radar alatt repülünk. Az ultrák itt még nem nézik a Facebookot."

Bűnbánó volt, és visszavettük

Délután egy általános iskolában néhány albán tinédzser jammel, az idei skopjei turnéra készülnek. "ÉIn your head, in your head they are fighting, With their tanks and their bombs, And their bombs and their guns..." - énekli egy lány a Cranberriestől az északír erőszakról szóló Zombie című számot. A beszélgetés nyikorogva indul, kísérőink pedig láthatóan nem nagyon szeretnék, ha politikáról, vagyis szerbekről és albánokról társalognánk - az idelátogató belgrádi és prishtin‘i újságírók provokatív kérdései miatt rossz tapasztalataik vannak. A szervezők annyira óvatosak, hogy a mindennapokat meghatározó konfliktusról, a megosztottságról sem szoktak beszélgetni a fiatalokkal. "Ha erre terelődik a szó, rögtön szerbként, albánként kezdenek el viselkedni. A szülők pedig a tanulás és nem a 'propaganda' miatt küldik ide a gyerekeket" - védekezik Wendy. Milos szerint a projekt így is használ. "Rengeteg az előítélet mindkét oldalon, és ezek itt változnak. Már attól leesik az álluk, hogy a másik oldalon is normális zenéket szeretnek, és nem valami műnépies vackot. Felfedezik, hogy több közös vonásuk lehet egy túloldali hosszú hajú sráccal, mint a saját kopasz szomszédjukkal. Eddig egy fiút kellett eltanácsolni rasszista szövegelés miatt, de bűnbánó volt, és visszavettük." Ezzel együtt úgy tűnik, hogy a Mitrovica Rock School ma legalább annyira indikátora, mint előmozdítója a helyzetnek. Jellemző, hogy a város mindkét felén már szélesebb körben ismert iskola kapcsán sokan nem tudják, hogy a kezdeményezésnek a másik parton van egy ikertestvére.

A suli a szerb oldalon sincs messze a hídtól, már messziről komoly zúzás hallatszik - egy régi családi ház házilag hangszigetelt szobájában három fiú és egy lány elszántan gyakorol. A srácoknak nincsenek albán ismerőseik, sohasem mennek a túloldalra, és lakonikusan válaszolgatnak a kortársaikkal kapcsolatos kérdésekre. "Nem érdekel a politika. 'k is zenészek, együtt játszunk, és kész. Igen, otthon beszélünk erről, de abban sincs semmi érdekes" - zárja rövidre a kíváncsiskodást a dobos. Jelena, az énekes csak egy kicsit beszédesebb. Egy másik hasonló program révén lett egy albán ismerőse, az interneten tartják a kapcsolatot. "Izgalmas, hogy nemsokára együtt játszhatok velük. A mamám nagyon támogatja, hogy ide járok." A szünet végével a ház előtt Gorannal, az egyik gitártanárral beszélgetünk. "Én is egy vegyes bandában játszottam, de ennek rég vége. Rengetegen elmentek innen, azóta csak hírből hallunk egymásról. Főleg akkor teszem ki a lábam a városból, ha a szerb enklávékban turnézunk: éttermek, kis művházak, lagzik, ilyesmi - ebből élünk. Hogy csökkennek-e az előítéletek a gyerekekben? Nézd, amíg a színpadon együtt nyomják, addig tuti, hogy nincs bajuk egymással. Hogy utána mi van a fejükben, azt nem tudom." Az álmából este ébredező északi városrészben a főutca szegényes kirakatai előtt intenzív korzózás indul. Milos törődöttnek tűnik. "Az egyes emberekkel kapcsolatos véleményüket meg tudjuk változtatni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz a másik közösség iránti érzéseikre is. Az egyikük a múltkor azt mondta: 'Hé, ezek a fiatalok nem lehetnek bűnösök, hiszen velem egykorúakÉ. Legfeljebb a szüleik.' Ha pedig valami szarság történik, akkor látjuk a facebookos hozzászólásokból, hogy visszaesnek. Végtére is itt emberek szoktak meghalni."

Elfogyott a türelem

"Mitrovica legnagyobb ellensége ma nem az etnikai megosztottság, hanem a munkanélküliség, a szegénység, a perspektívátlanság, az elhanyagolt közszolgáltatások" - állítja a Kosovo Stability Initiative (KSI) nevű szervezet tavaly decemberi elemzése. A konfliktus padlóra küldte a nyolcvanas évek végi bányabezárásokkal fél térdre rogyott várost, egy természetes gazdasági, igazgatási és közszolgáltatási egység darabolódott fel. Az országosan is 47 százalékos munkanélküliség itt 70-re rúg, a befektetők a bizonytalanság miatt elmaradnak, az infrastruktúra és a közszolgáltatások az alacsony adóbevételek miatt egyre rosszabb állapotba kerülnek, a közbiztonság is romlik. Északon alig működik az igazságszolgáltatás, délen nincs rendes kórház, a közoktatás mindkét oldalon súlyos gondokkal küzd. Szerb és albán fiatalok, képzett szakemberek tömegesen vándorolnak el. A két oldal önkormányzatai nem ismerik el egymást, együttműködni sem nagyon hajlandók.

"Nem kell elismerésről, státuszról beszélni, a közös érdekek mentén nagypolitikai elmozdulás nélkül is el lehet kezdeni dolgozni. A lakosság megoldásokat akar. A status quo csak a bűnözőknek, a szélsőségeseknek és bizonyos politikusoknak jó" - állítja Valdete Idrizi, a CBM albán igazgatója, aki két friss példát is felhoz. Májusban itt rendezték a hasonló helyzetű városok platformjának (Cities in Transition) vándorgyűlését, ahol sikerült egy asztalhoz ültetni a városatyákat azzal, hogy nem írtak titulust a névtáblákra. Ennél komolyabb eredmény, hogy a felek a napokban szignálnak egy megállapodást bizonyos közös közszolgáltatási problémák megoldása kapcsán - igaz, nem egymással, hanem mindketten a CBM-mel szerződnek. Az igazgató szerint a lakosság türelme elfogyott, és a szélsőségesek pozíciói gyengültek. Északon a válság miatt visszaesett a belgrádi támogatás, az egész város érzékeli a patthelyzetet, és beérni látszik a hozzájuk hasonló civilek munkája is. Idrizi szerint az emberek jelentős csoportja a legnehezebb időkben is békepárti volt; a 2004-es zavargások alatt sok család megvédte egymást, és ma is rengetegen fohászkodnak enyhülésért. Mivel azonban a város vezetői, a befektetők és a szélsőségesek is a nagypolitikai széljárást figyelik, a legsúlyosabb közös problémákat aligha lehet átfogó rendezés nélkül felszámolni.

Neked ajánljuk