Stasi-kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban
"Hetek óta jöttek a hírek az iratmegsemmisítésről, láttuk a Stasi-hivatalok felől felszálló füstöt, éjszakánként hallottuk az iratokat elszállító teherautókat. Világos volt, hogy ennek véget kell vetnünk, különben megsemmisítik a rólunk feljegyzetteket. Lipcsében egyszerűen bevonultunk a Stasi épületébe, és hazaküldtük a minisztérium munkatársait" - mondta a MaNcsnak Christian Ladwig, a kiállítást szervező Gauck-hivatal osztályvezetője, a volt demokratikus ellenzék tagja.
Erich Mielke, az állambiztonsági minisztérium vezetője 1989. november 6-án utasította a minisztérium körzeti szolgálati egységeit, hogy semmisítsék meg a szolgálati utasításokat. A keletnémet polgárok azonban gyorsan eszméltek: december 4-én az NDK legtöbb városában körülzárták és megszállták a körzeti hivatalokat. December 7-én a minisztertanács megbízta az állambiztonságiról nemzetbiztonsági hivatallá átkeresztelt intézmény vezetőjét, hogy semmisítse meg az összes titkos ügyiratot.
A polgárjogi aktivisták nyomására azonban másnap a november 17-én hivatalba lépett Modrow-kormányzat visszavonta az intézkedést, és felszólította a népi rendőrséget, hogy a polgárokkal együtt gondoskodjon az anyagok biztonságba helyezéséről, és akadályozza meg elszállításukat. A tiltás ellenére az iratmegsemmisítés titokban még hónapokon át folyt.
Stasi raus!
Az NDK fennállásának negyvenedik évfordulója borúsra sikerült: 1989. szeptember 11-én a magyar kormány megnyitotta határait Ausztria felé. November 9-én Kinyitni, kinyitni! felszólítással százezrek indultak a határ felé, ledöntötték az 1961-ben a lakosság tömeges menekülésének megakadályozására felhúzott falat. A Sozialistische Schutzwallnál és a belnémet határon 1949-89 között nyolcszáz embert lőttek agyon.
A hónapok óta tartó, több tízezres tüntetésektől elbizonytalanodott keletnémet vezetés már tavasz óta folyamatosan rettegett. A SED (Német Szocialista Egységpárt) "kardja és pajzsa", a Stasi tehetetlenül nézte a budapesti és prágai nyugatnémet nagykövetségeken menedéket kereső keletnémet állampolgárokat. November 13-án a népi kamara előtti utolsó beszédét Mielke a következőkkel zárta: "De hiszen én mindenkit, mindenkit szeretek." Mielke munkatársai "megdöbbenten és megütközve" kértek másnap bocsánatot főnökük szavaiért a népi kamara elnökétől.
December 14-én a minisztertanács feloszlatta a nemzetbiztonsági hivatalt, és létrehozta az alkotmányvédő és hírszerző hivatalokat. Az ellenzéki központi kerekasztal nem érte be ennyivel. "Rájöttünk, hogy nem szervezték újjá a Stasit, hanem újabb titokfelügyelő intézményt hoztak létre" - emlékezik vissza Ladwig. Ezért január 12-én Modrow kijelentette: az első szabad választásokig tartózkodnak a hírszerző szervek újjászervezésétől. Február elején bizottságot hoztak létre az állam- (nemzet-) biztonsági minisztérium felszámolására, és felmentették az ügynököket hallgatási kötelezettségük alól. Az ellenzék elfogadta a számítógépes nyilvántartás és a hanganyagok megsemmisítését (később ezt megbánták). Ahogy mi sem tudjuk, mennyi iratot semmisítettek meg a magyar Belügyminisztériumban 1989 decemberében, úgy a németeknek is csak becsléseik vannak: tény, hogy eltűnt a szolgálati utasítások és az operatív anyag egy része. A megmaradt iratokat őrző Gauck-hivatalban 180 kilométernyi anyag áll az érdeklődők rendelkezésére (az 1997 óta működő magyar Történeti Hivatalban [TH] mindössze 3 kilométer).
Mítoszok helyett
"Szabadságot az aktámnak" - követelték ´89 telén a keletnémet polgárok. Az, hogy mi történjen a megmaradt iratokkal, két éven át tartó heves vita tárgya volt. Az egyik érv szerint meg kellett volna semmisíteni a kommunizmus örökségét, mert a múlt kendőzetlen megismerése lincseléshez, lázadásokhoz vezethetett volna. Az érvelés Magyarországon is ismert. Boross Péter, aki 1990 júliusától decemberéig a magyar polgári titkosszolgálatokat felügyelő miniszter posztját töltötte be, úgy vélte, nem jó az, ha "felnőtt emberek hetvenéves apjuk múltjáról szereznek tudomást".
"Ez egyike azoknak a mítoszoknak, amellyel az állambiztonsági szolgálat igyekezett megóvni magát" - mondta Helmut Müller-Enbergs, a Gauck-intézet kutatója. A véres rendszerváltás nem következett be Németországban, pedig győzött az információs önrendelkezéssel érvelő tábor: szerintük - az adatvédelem betartása mellett - feltétlen lehetőséget kell biztosítani az érintetteknek arra, hogy betekinthessenek saját aktáikba. Ezt teszi lehetővé az 1991 decemberében az össznémet parlament (Bundestag) által elfogadott Stasi-iratokról szóló törvény (StUG). A "polgárbarát törvénykezés gyöngyszemeként" emlegetett törvény véglegesítette a Joachim Gauck evangélikus lelkész vezetésével már ´90 óta működő Egykori Állambiztonsági Szolgálat Iratait Felügyelő Szövetségi Különbiztos Hivatalát. 1997 szeptemberéig 1,4 millió polgár kívánt betekinteni az aktákba.
A magyar ügynöktörvény szerint a TH köteles felismerhetetlenné tenni a más személy felismerésére alkalmas adatot, vagyis kisatírozni a volt ügynök fedőnevét. A német kérvényező nemcsak az ügynök fedőnevét tudhatja meg, de kérésére a Gauck-hivatal visszakeresi annak valódi nevét is. A magyar jogi gyakorlattal ellentétben a keletnémet nyílt állományú állambiztonsági tisztek neve minden további nélkül megismerhető.
Minden századik spicli
A keletnémet rendszerváltás legnagyobb sokkját a köznyelvben spiclinek, hivatalosan hálózati személynek nevezett, "nem hivatalos munkatársak" (IM) működése váltotta ki. A pártokban, egyházakban, iskolákban, egyetemeken, intézmények vezetésében, sportszervezetekben, ellenzéki és kulturális körökben és a közszolgálatban összesen 174 200 személy segítette az állambiztonsági minisztérium munkáját. A nyolcvanas években száz keletnémet lakosra egy hálózati személy jutott. A minisztériumot 1957-től vezető Erich Mielke szerint a hálózati személyek voltak a Stasi fő fegyverei, vagy ahogy egy miniszter fogalmazott, a párt "légzőszervei". Helmut Müller-Enbergs a hálózati személyekről írt kétkötetes könyvében (Inoffizielle Mitarbeiter des Ministeriums für Staatssicherheit Ch. Links Verlag, Berlin 1998) elsőként fedi fel a hírszerző szolgálatok pontos működését, egyben rácáfol a magyar szolgálatok védelmében tíz éve hangoztatott érvre is, amelyet Gálszécsy András (1990 decemberétől 1992 februárjáig a nemzetbiztonságért felelős miniszter) az MTV Aranyfüst című, augusztus 22-i műsorában fogalmazott meg: "A volt NDK esetében is csak a belső elhárítással foglalkoznak ilyen intenzíven (...), ott is csak a belső ügynökökkel foglalkoznak."
Müller-Enbergs a magyar III/I-esnek megfelelő Hauptverwaltung A ("A" főcsoportfőnökség) belső működését és a hálózati személyekkel való viszonyát elemzi. Az átlagos hálózati személy 40-49 év közötti férfi volt, túlnyomó többségük több mint tíz éve segítette az állambiztonságot. "Az állambiztonság a párt elitjének, segítői pedig kiválasztottaknak gondolták magukat" - mondta Müller-Enbergs. Az anyagkiválasztás során a Stasi a megbízható, a szocialista állam alapeszméiről meggyőződött személyekkel vette fel a kapcsolatot. Az újonc nevet keresett magának (ez a Júdás kivételével bármi lehetett), majd írásban vagy szóban megállapodott az együttműködésről. A német kutatási eredmények rácáfolnak a besúgót felmentő zsarolás érvre, amelyet magyar politikusok a hálózati személyek beszervezésével kapcsolatban emlegetnek: a német kutatásokból kiderül, hogy a hálózati személyek mindössze három százalékát kényszerítették a jelentésre. (Az ötvenes években a házasságtörők mellett leginkább a náci múlttal rendelkezők voltak zsarolhatók.)
A hálózati személlyel kapcsolatot tartó főtiszt szinte gyóntatóatyja volt a besúgónak: találkozóik alkalmával a hálózati személynek be kellett számolnia privát élete legapróbb részleteiről, úgymint partnerkapcsolatának esetleges feszültségeiről, szexuális zavarairól avagy gyógyszeres kezeléséről - e problémák bármelyike veszélyeztethette a munkát. Ahogy például a terhesség is: ilyen esetben tanácsos volt abortálni, mert a pszichés és fizikai nyomás komolyan hátráltatták a besúgói tevékenységet. A hetvenes évektől kezdve a Stasi gyakran dolgozott hasonmásokkal. A hasonmás egy nyugatnémet "eredeti személy" bőrébe bújt, aki valamiért elhagyta az NSZK-t. Az alteregónak pontosan kellett ismernie az eredeti személy múltját, bírnia kellett a másik képességeivel. Az egyik legismertebb hasonmás-eset Johanna Olbriché, akit 1964 óta képeztek ki egy esetleges bevetésre. Amikor 1966-ban Sonja Lüneburg fodrásznő az NSZK-ból áttelepült az NDK-ba, Olbrich felvette identitását. 1967-ben már egy FDP-politikus titkárnője volt. 1985-ben hívták vissza az NDK-ba, amikor leleplezése már küszöbön állt.
Lager
Az állambiztonsági minisztérium vezetőjének, Erich Mielkének 1967-es, 1/67 számú utasítása értelmében az X. napon 86 ezer NDK-állampolgárt zárt volna szögesdróttal, fallal és őrtornyokkal körülvett táborba a Stasi. Az utasítás 291 oldalon, aprólékosan írta elő a 24 óra alatt lezajló izolálás körülményeit, a soha fel nem bontott borítékokon különleges mutatószám, Kernziffer, rövidítve Kz állt. Az Isolierungslagerekben a Német Demokratikus Köztársasággal szemben "ellenséges-negatív", illetve "labilis alapbeállítottságú" személyeket két centiméter széles karszalagon feltüntetett számokkal regisztrálták volna. A fogva tartottaktól a szobaparancsnokokat zöld, a műszakvezetőket sárga karszalag különböztette volna meg. Nők és férfiak külön; személyes tárgyak nem megengedettek; egységes ruhaviselet kötelező. A táborlakóknak joguk lett volna pihenéshez, friss levegőhöz, egészségügyi ellátáshoz és - ahogy az utasításban olvasható - "a nevelési folyamatba történő aktív bevonásukhoz". A foglyok "társadalmilag hasznos munkát" végeztek volna, a személyzet a fegyelem biztosítására kényszerintézkedéseket alkalmazhatott volna.
Isolierungslagerbe került volna nagyjából mindenki, akit a rendszer nem kedvelt. Az eredeti mielkei utasítás 1986-os kiegészítése hosszasan listázza a jövendő táborlakók csoportjait. Szögesdrót mögött végezték volna azok az "ellenséges-negatív beállítottságú személyek, akik hivatalos és nem hivatalos kijelentéseikkel, életvitelükkel" az állam biztonságát veszélyeztető, felforgató tevékenységre hajlanak; az NDK ellen bűntettet elkövetett börtönlakók; a vizsgálati fogságban ülők, akiknél "bár nem lehet bizonyítani", de feltételezhető, hogy államellenes cselekményt követtek el; a "negatív-dekadens magatartást" tanúsító fiatalok; a kivándorlási kérelmet benyújtott vagy nyugatnémet kapcsolatokkal rendelkező állampolgárok; továbbá a szocialista állam- és társadalmi rend ellen irányuló levelek, petíciók és határozatok aláírói.
Ahogy azt Thomas Auerbach Előkészületek az X. napra című Gauck- hivatali kiadványban írja, az izolálást elrendelő végső jelszót a nemzeti védelmi tanács elnöke, vagyis 1971-től Erich Honecker adta volna ki belső válság, tartós feszültség vagy védelmi készültség esetén. Az 1953. június 17-i felkelés - amely a szovjet megszállókat és a keletnémet pártvezetést egyaránt váratlanul érte - után hozták létre a megyei és járási tanácsokat: az ő feladatuk volt a mozgósítási terv megvalósítása és ellenőrzése. Az izolálandó személyeket nyilvántartó kartonon precízen számon tartották a személy adatait, de a lágerbe zárás körülményeiről és a láger felszereléséről is pontos listák voltak, így szabályozták az egy táborra jutó csavarhúzók, lepedők, géppisztolyok, padok, rabruhák, alsóneműk és vécék mennyiségét. 1989. október 8-án Erich Honecker összehívatta a védelmi tanácsokat, Mielke állambiztonsági miniszter pedig teljes készültséget rendelt el, meghatározva a "valós és potenciális antiszociális és negatív-ellenséges személyek őrizetbe vételének" módját. Auerbach szerint az utasítások végrehajtására már nem volt idő, és hiányzott az az elszántság is, amit korábban a szovjet vezetés biztosított.
A Magyarországon létező M- (mozgósítási) tervről csak annyit tudunk, hogy létezett, mint ahogy a magyar állambiztonság működéséről is csak ködös ismereteink vannak.
"Ha már a magyart nem lehet megmutatni, mutassuk a németet" - vélte Varga László, a kiállítást szervező Fővárosi Levéltár volt igazgatója.
A kiállítás szeptember 26-ig tekinthető meg.
Varró Szilvia
