A történelem néha megtréfálja főszereplőit. Tizenegy évvel ezelőtt Gordon Brown, az Új Munkáspárt, a New Labour frissen hivatalba lépett pénzügyminisztere elképesztő - és különösen az Old Labour, a párt tradicionális szárnya számára elképesztő - döntésre szánta el magát: felszabadította a brit nemzeti bankot a kormány irányítása alól. Igaz, más országokban a központi bank függetlensége már rég elfogadott gyakorlat volt ekkortájt, de pont Nagy-Britanniában, 18 év konzervatív kormányzás és a thatcheri reformok ellenére a Bank of England és a monetáris politika még mindig a kormány által előírt vonalat követte. Brown a régi kollektivista gazdaságpolitikától megtisztított, megváltozott Munkáspárt imázsát erősítendő megvált a kormány egyik legfőbb gazdaságszabályozó eszközétől. A piacbarát The Economist ritka lelkesedéssel ezt kérdezte: "Innentől már csak rosszabbak lehetnek a dolgok Gordon Brown számára? Első pénzügyminiszteri bejelentésének politikai zsenialitása olyan magasra helyezte a mércét, hogy ő maga is kínlódni fog, hogy elérje."
Alig több mint tíz évvel később, miniszterelnöksége második évében, Brown hozzáfogott egy magánbank államosításához. Minő irónia: míg a régi időkben a Labour attól szenvedett, hogy nem lehet mindent államosítani, most Brownnak az a legfőbb gondja, hogyan úszhatná meg a csődbe jutott Northern Rock bank állami tulajdonba vételét. Sajna nem lehetett - ahogy azt egyébként az Economist is elismerte. De Brown kelletlensége jól jellemzi a kor szellemét. Általános lett az a politikai felfogás, hogy az államosítás csakis kivételes és átmeneti vészmegoldás lehet különleges problémákra (ez esetben a piac és a bank számlatulajdonosainak a megnyugtatása).
Sokan abban reménykedtek, hogy a tavaly júniusban a miniszterelnökséget megöröklő Brownnal visszatér valami az Old Labour szelleméből. Taktikai megfontolásból Brown maga is finoman táplálta e vágyakat - amelyeknek sosem volt reális alapjuk. Az Új Munkáspártot támogató és vezetőit jól ismerő újságíró, Polly Toynbee "hajszálvékonynak" nevezte a Blair és Brown közötti tartalmi különbségeket: a feszt viszálykodó páros "a politika tartalmában közelebb áll egymáshoz, mint bármi másban".
A baloldali bázis viszonya Blairhez finoman szólva ellentmondásos. Sokan csak a médiapolitikust látták benne, aki mögött nem volt politikai tartalom, csak professzionálisan szervezett PR-megjelenés. Mások éppen túlzott moralizmusát támadták, a túlideologizált és pragmatizmust nélkülöző külpolitikáját. S voltak, akik - vigye az ördög a következetes gondolkodást! - egyszerre rótták fel Blairnek a messianisztikus hevületet és a cinikus ideológiamentességet. Persze van ennek a gondolatnak egy koherens változata is: eszerint a blairi belpolitika szemfényvesztés volt, külpolitikája pedig a keresztes hadjáratok anakronisztikus és tragikus étoszát hordozta. De míg Blair (és Bush) külpolitikája számos tekintetben annyira példamutató az utódaik számára, mint a lemmingek halálugrása, a jelen belpolitikai konszenzus alapköveit Blair fektette le. "A blairizmus a nemzeti hit lett, a szabadban lakók nagy közös sátora. A társadalmi igazságosság a gazdasági sikerrel párosítva - ez nem a harmadik út, hanem most már az egyetlen út. A politikai és szellemi hegemónia a Labouré. Miért? Mert a Labournek sikerült kombinálnia a szokatlan gazdasági sikert a közösségbe fektetett páratlan fejlesztésekkel" - okoskodik Tonybee. Míg a baloldali értelmiség egy része sosem volt képes megbékülni vele, a New Labour pont a társadalom közepén tudott tarolni és sorozatos választási győzelmeket aratni. Az Old Labour pedig nemhogy nem tért vissza, de a New Labour alapvetései meghódították az egész brit politikát.
A nemzet polgármestere
Az Új Munkáspárt egyik legjelentősebb felismerése az volt, hogy - az elmúlt évtizedek ádáz ideológiai összecsapásainak fő tételével szemben - a politika otthon kezdődik. Blair meghatározó mozzanatként emlékezett vissza arra az élményére, ami fiatal munkáspárti aktivistaként, egy lakótelepen kampányolva érte: "Hullott a vakolat, bűz terjengett mindenfelé, a falak össze voltak firkálva, az emberek pedig nagyon szegények voltak. Bekopogtam az egyik lakásba. Egy középkorú nő nyitott ajtót, cigi lógott a szájában, és megkérdezte, mit akarok. 'Tony Blair vagyok a Munkáspártból - feleltem. - Nincs kedve elolvasni a szórólapomat?' A szórólap az akkori Munkáspárt tipikus terméke volt. Arról akart meggyőzni, hogy szabaduljunk meg az atomfegyverekről. A nő beleolvasott, majd azt mondta: 'De hát itt nincsenek atomfegyverek! Patkányok, azok vannak! Mik a tervei a patkányokkal?' Azt válaszoltam, hogy igazából nem tudom. Mire ő: 'Tudja mit? Ha csinál valamit a patkányokkal, utána majd én is teszek valamit az atomfegyverek ügyében.' "
"Minden politika lokális", mondta az amerikai demokraták legendás kongresszusi vezetője, Tip O'Neill, és a New Labour ezt a felismerést ültette át a közpolitikába. A kormányzat intézkedései a mindennapi élet javítását célozták meg, nagy, átfogó ideológiai átalakítás helyett az emberek gyakorlati problémaival kezdtek foglalkozni. Ez szolgáltatta az alapot számtalan olyan kezdeményezéshez, mint a Sure Start gyermekközpontok (integrált gyermekszolgáltatások), az időközben nálunk is bevezetett bébikötvény, vagy az antiszociális magatartás elleni fellépés, hogy csak néhány példát említsünk. De nem maradtak ki a makroprogramok sem, mint például a gyermekszegénység elleni harc és a közszolgálatok átalakítása, bővítése - ezek jelentős kiadásnövekedéssel is jártak. Azonban az elvi kiindulópontként sosem az absztrakt ideológiai alapvetések szolgáltak, hanem mindig a kézzelfogható változás, amely a polgárok életminőségét érezhetően javítja, és amely éppen ezért könnyen kommunikálható számukra. Blair legnagyobb hibáját épp akkor vétette, amikor az iraki háború ügyében egyszerűen nem érdekelte, hogyan érinti ez az embereket: ekkor az ideológia tromfolta a mindennapokat.
A Munkáspárt kongresszusához intézett két nagy beszédében Gordon Brown egyértelműen hitet tett a New Labour nagy közpolitikai programjai mellett, mint például a gyermekszegénység csökkentése, a nemzeti egészségügyi szolgálat (NHS) reformja, az oktatás színvonalának emelése, és az aktív, a fejlődő országokat segítő külpolitika. Hangsúlyos marad a kölcsönös felelősség a polgárok és az állam között, azon harmadik utas alapvetés, hogy az állam lehetőséget ad a polgároknak és védőhálót nyújt nekik, de nem oldja meg helyettük a problémáikat és nem teszi őket boldoggá. Brown persze okult elődje hibájából, és éppen azon a ponton tett egy fontos szimbolikus gesztust a bázisnak, ahol Blair a leginkább eltávolodott a Munkáspárttól: beszédében hangsúlyozta, hogy a háborúról szóló döntés nem a végrehajtó hatalom, hanem a parlament kezében van, és egyértelművé tette, hogy ezen valódi döntést, nem pusztán formális rábólintást ért.
De az ördög a részletekben rejlik; és hogy valóban Brown vérében van a New Labour alapfilozófiája, az ezekben nyilvánul meg. Egyrészt az egészségügytől az oktatáson át a munkaközvetítésen keresztül minduntalan felbukkan a közszolgálatok "személyre szabása", ami legjobban tükrözi a munkáspárti kormány megközelítését. A polgárnak az állammal történő mindennapi érintkezési pontokon kell megtapasztalnia, hogy ő áll a kormányzás középpontjában. Brown arra is vigyázott, hogy a kis ügyek iránti figyelme se lankadjon. A diáktársaik által történő mindennapi megfélemlítéstől meg kell védeni a tanulókat; a szülők felelnek az iskolakerülő gyermekükért; ifjúsági központokat kell építeni. Helyenként úgy hangzanak Brown beszédei, mintha nem egy globális szereplő és a világ ötödik legnagyobb gazdaságának miniszterelnöke, hanem egy polgármester szólalna fel. De ebből nem a politikus provincializmusa sugárzik, hanem annak megértése, hogy az államnak a helyi és egyéni problémák figyelembevételével kell segítenie a polgárokat.
Szerepcserés támadás
Aligha meglepő, hogy Gordon Brown - minden más elvárással szemben - a blairi politika lojális követőjének bizonyult. Elvégre az egész New Labour projekt Brown és Blair közös műve volt; állandó konfliktusaik mögött pusztán személyi ambícióik összeegyeztethetetlensége bújt meg. De a tartalmi különbségek híján is sokáig a Brown-Blair küzdelem számított a legizgalmasabb belpolitikai konfliktusnak Nagy-Britanniában. A toryk a maguk részéről először úgy döntöttek, hogy a New Labour elsöprő népszerűségét minél harsányabb konzervatív retorikával ellensúlyozzák; mintha csak fennmaradó kevés szavazójukat akarták volna lelkesíteni, az értetlen tömegek meg magukra vessenek. Ez pont arra volt elég, hogy bebetonozzák magukat a 30 százalékos szinten, meghagyva a Munkáspártnak a szavazók 40 százalékának támogatását és a parlamenti helyek közel kétharmadát. Aligha meglepő, hogy a konzervatív pártelnökök gyors cserélődését kevesen tekintették a Blair pozíciójának megöröklésére irányuló verseny részének.
2005-ben, a harmadik egymást követő választási vereség után azonban a Konzervatív Párt végre eltekintett a következő rituális harakiritől, és némi hezitálás után a 30 százalékot biztosan hozó, lelkes konzervatív David Davis ellenében David Cameront választotta elnökének. Cameron - amellett, hogy állítólag egy magánbeszélgetésben egyszer "Blair örökösének" titulálta magát - valósággal sokkolta a régi gárdát, amikor azt nyilatkozta: azt akarja, hogy az emberek "megint jól érezhessék magukat azért, mert konzervatívok". Az Etonban és Oxfordban végzett Cameron hosszú idő után az első olyan pártelnök, aki az elitből érkezett - fura módon mégis a párt legsikeresebb populistája lett, és a Konzervatív Párt tíz év után először megelőzte a Munkáspártot a közvélemény-kutatásokban.
Alkalmasint a New Labour Cameronja előzte meg a New Labour Brownját. Kérem a kedves olvasót, válassza ki, hogy az alábbi idézetek közül melyiket mondta a brit konzervatív párt vezetője.
"GDP. Bruttó hazai termék... Igen, az létfontosságú. Ez társadalmunk jómódját méri. De aligha mond el mindent. A jómód sokkal többről szól, mint amit a font, az euró vagy a dollár mérni tud. Itt az ideje, hogy beismerjük, az élet többről szól, mint a pénz, és itt az ideje, hogy nemcsak a GDP-re, hanem a GWB-re (General Well-Being), az általános jóllétre összpontosítsunk."
"A szegénység még mindig túl sok közösséget tesz tönkre... Erkölcsi kötelességünk, hogy minden hatalmunkban lévő eszközt megragadjunk a felszámolására."
"El kell fogadnunk az alapvető igazságot, hogy a jómód hajszolása már nem elég - ha valaha elég volt -, hogy az emberek legmélyebb reményeit és törekvéseit kielégítse... Úgy gondolom, egyre világosabb, hogy a kor társadalmi értékeket éppúgy követel, mint gazdaságiakat."
Úgy van, mindhárom idézet (kérem Lady Thatchert, hogy innen ne olvasson tovább) Camerontól származik. Új vezetőjük irányítása alatt a konzervatívok a környezetvédelmet, az oktatás javítását, az életminőséget tűzték a zászlajukra, és a szegénység előtt sem csukják be már a szemüket. Sőt, már Cameron előtt azt hangoztatták, hogy nem szándékoznak csökkenteni a munkáspárti kormány által megemelt közkiadásokat, s ez a New Labour program sikerének az elismerése. Ahogy a már idézett Toynbee megállapította: "Blair után egyetlen párt sem tud választást nyerni anélkül, hogy a Munkáspárt progresszív szociálpolitikáját átvenné. Mindegyiknek nagyvonalú kiadásokat kell ígérni az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjakra, a gyermekgondozásra és a családokra."
Az ideológiai hegemónia ára előbb-utóbb a politikai dominancia elvesztése lesz. Hisz minden sikeres ötlet utánzásra sarkallja a konkurenciát; és a Munkáspárt vesztére a blairizmus nyílt forráskódú program. Szabadon másolható - és David Cameron buzgón használta is a copy-paste parancsot, amikor saját programját alakította ki. Ahogy anno Blair és Brown adaptálták Thatchert, most Cameron és pártja Blair képmására találják ki magukat. A kérdés most az, hogy a zord mikromenedzselő polgármester Brown, vagy a friss, megjelenésében inkább Blairre hasonlító Cameron tudja hosszú távon hitelesen képviselni a New Labour által megalkotott közös társadalmi víziót.
A szerző közpolitikai kutató, a Demos Magyarország munkatársa.
