A magyar segélyszervezet irodája az észak-afganisztáni régió központjában, Mazar-i Sarífban működik. A Külügyminisztérium segítségével épített tucatnyi iskola egyikét Petőfi Sándorról nevezték el. Interjúalanyunk a költőről elnevezett iskolák budapesti találkozóján mesélt a diákoknak ezer sebből vérző hazájáról.
*
Magyar Narancs: Milyennek ítéli meg a jelenlegi biztonsági helyzetet?
Nawíd Parsa: Régiónként más és más, bár a sajtó rendszerint nem tesz különbséget Dél-Afganisztán és a többi régió között, ezért a tévénéző akár azt is hiheti, hogy mindenhol harcok folynak. Északon, Mazar-i Sarífban viszonylagos stabilitás van. Nincsenek tálibok, a hadurak együttműködnek a kormánnyal, és a hétköznapokban béke van. Hasonló a helyzet Afganisztán nyugati és középső régiójában. Kabulban és környékén már feszültebbek a viszonyok, bármikor megtörténhet egy politikai merénylet. Dél-Afganisztánban pedig háború van.
MN: Tavaly télen a tálibok egyik vezetője kétezer öngyilkos merénylő küldésével fenyegette meg az afgán kormányt. Ez reális veszély?
NP: Öngyilkos merényletek leginkább Dél-Afganisztánban történnek, ez a tálibok országa. Az a vidék határos Pakisztánnal, márpedig ott képzik és onnét küldik a merénylőket, onnan mozgatják az egész ellenállást. A tálibok kiválóan értenek a propagandához, tavaly télen is beígértek egy hadjáratot, de végül csak egyetlen nagyobbacska merényletkísérlet történt északon. Délen folyamatosan, hetente vannak merényletek - és nem véletlen, hogy éppen most, télen. Ilyenkor ugyanis a fegyveres harcok leállnak a nagy hideg, a hó miatt, viszont a vastag télikabátokban kiválóan lehet a testre szerelt robbanószerrel merényleteket végrehajtani. Nyáron ez nem megy. Olyankor viszont harcolnak.
MN: Ha ennyivel biztonságosabb az északi rész, akkor ott nyilván az életkörülmények is jobbak. Elégedettek-e az emberek a sorsukkal - hat évvel a tálibok bukása után?
NP: Egyáltalán nem. A mindennapi megélhetés továbbra is gond. Mazarban a piacok tele vannak áruval, az utca meg élettel, az úthálózat is sokat javult. De nincs munka, és ha van, akkor sem lehet belőle rendesen megélni.
MN: Hogyan alakult az elmúlt években a kábítószer-termelés Észak-Afganisztánban?
NP: A tálibok 2001-ben betiltották a máktermesztést, aztán a bukásuk után ismét megnőtt az így művelt területek mennyisége. Jelenleg a mi tartományunkban beállt egy szintre a termelés, talán némi csökkenés várható jövőre. Tavaly csökkent a mákkal bevetett területek nagysága, viszont annyira jó volt az időjárás, hogy nőtt az előállított mennyiség. A földművesek a szegénység miatt termelnek mákot, mert azt jó áron lehet eladni. A kormány minden évben megígéri, hogy a parasztok kapnak műtrágyát, vetőmagot, hogy ne mákot ültessenek, de ebből sohasem lett semmi.
MN: Érkeztek már a térségbe külföldi befektetők?
NP: Kevesen. Néhány külföldi, főként török cég beszállt az építőiparba. Mezőgazdasági vállalat csak egy van, egy francia vállalkozás, amely leszerződött a parasztokkal, műtrágyát és vetőmagot adott nekik, majd átvette tőlük a gyapotot. Errefelé ugyanis a világ egyik legjobb gyapotját lehet termeszteni.
MN: Milyen az emberek viszonya az ISAF-fel (International Security Assistance Force - NATO-parancsnokság alatt álló nemzetközi stabilizációs haderő), mit gondolnak róluk?
NP: Általános nézet, hogy a külföldiek az ország nyersanyagaiért vannak itt. Megszállták az országot, mint az oroszok annak idején. Nagyon gyanús, amikor katonák járják Észak-Afganisztánt, és mindenféle felméréseket végeznek. Sokak szerint az ország nyersanyagaira fáj a foguk, és ezt a kormányunk elnézi. Ez történt a szovjet megszállás idején is, ezért kellett Afganisztán az oroszoknak is. Igazából az történik az országban, amit az ISAF akar, a kormánynak is ők diktálnak.
MN: Az ISAF szerepe mégiscsak az lenne, hogy segítsen a központi kormánynak kiterjeszteni a hatalmát a hadurakkal, a drogbárókkal szemben. Kiben bíznak jobban az afgánok, a külföldi katonákban, vagy a helyi erős emberek rendőreiben?
NP: Az ISAF-katonákban, ez egyértelmű. Egyvalami valóban elmondható róluk: nem korruptak. A rendőröknek egyrészt nagyon kevés a fizetésük, másrészt általában a helyi kormányzó vagy rendőrfőnök saját embereiről van szó, akiket kevéssé érdekel Kabul akarata vagy utasításai. Az is tény, hogy csak az ISAF mer harcba szállni a tálibokkal. A környékünkön az ISAF ölt meg két régi tálib hadúrt, nem az afgán hadsereg.
MN: Hogyan jellemezné a katonák megítélését az afgánok körében azóta, hogy az első külföldi megjelent itt?
NP: Az elején óriási volt az öröm és a várakozás. De aztán azt látták, hogy a katonák nem hoznak semmit, nem indítanak fejlesztéseket. Az elmúlt években nem lett könnyebb és biztonságosabb az élet - az afgánok kezdenek kiábrándulni a külföldiekből. A kormányban sem bíznak. A parlament tele van egykori hadurakkal, akik csak a saját érdekeikért harcolnak. Nézem a tévében a parlamenti közvetítést, és azt látom, hogy a székek üresek, a képviselőknek jó, ha fele részt vesz a munkában. Hol a többi?
MN: Képes az afgán lakosság különbséget tenni egy brit, egy német vagy egy magyar katona között, vagy számukra minden külföldi egyenruha egyforma?
NP: Persze. A németeket itt Mazarban már nagyon várták az emberek, mert jó hírük kelt, amikor Kunduzban és Badakhshánban dolgoztak. A hírek szerint ott sok fejlesztést hajtottak végre, sokat segítettek az embereken. A britek, akik a németek előtt voltak Mazarban, nem sok fejlesztést csináltak, meg hát velük rossz történelmi emlékeink vannak, korábban mindig hódítóként jöttek ide. A magyarok újak, történelmileg jó emlékeink vannak róluk, mert országukat azok közé sorolják itt az emberek, amelyek a 80-as években segítettek az afgánoknak. Szóval most tiszta lappal indulnak, és nagy elvárásoknak kell megfelelniük. Remélem, a magyarok is olyanok lesznek, mint a németek.
