A grúz hatóságok a múlt héten a négy orosz főtiszt mellett előzetes letartóztatásba helyeztek tizenegy grúz állampolgárt is, őket hazaárulással vádolják. A grúz belügyminiszter szerint az orosz katonák a Grúziában állomásozó "Kaukázusontúli orosz hadseregcsoporthoz" (GRVZ) vezényelt katonai hírszerzők. Moszkva mindezt tagadja, és a történetet provokációnak tekinti. A grúz belügyminiszter, Vano Merabesvili viszont váltig állítja, hogy az orosz katonai hírszerzés leleplezett munkatársai mindenekelőtt "Grúzia katonai képességei, Grúzia NATO-val történő együttműködésének tervei és programja, az ellenzéki pártok és nem kormányzati szervezetek, a grúz honvédelmi minisztérium egyes egységei, a hadsereg személyi állománya, a katonai beszerzések, a tengeri kikötők, továbbá a vasútvonalak" iránt mutattak kitartó érdeklődést. A helyzetet különösen kényessé teszi, hogy a két ország - mint a Független Államok Közösségének tagjai - kötelezettséget vállalt arra, hogy a másikkal szemben nem folytat hírszerző tevékenységet. Az orosz hadsereg vezérkarához közel álló anonim forrás a tekintélyes moszkvai napilapnak, a Nyezaviszimaja Gazetának kifejtette: elképzelhető, hogy a Grúziából 2008 végéig kivonandó orosz erők kötelékében szolgálnak katonai felderítők, ám a tevékenységük kizárólag ezen csapatok védelmével és mozgásának biztosításával összefüggő taktikai feladatokra korlátozódik. Ám e forrás hozzátette: az sem zárható ki, hogy a Kaukázuson túli orosz erők Tbilisziben található parancsnokságán ugyancsak szolgálnak katonai hírszerzők, akiknek a Grúziában immár néhány éve tevékenykedő amerikai katonai kiképzők megfigyelése lehet a feladata. És valószínűleg ez a dolog lényege.
2003 őszétől - vagyis attól a pillanattól fogva, hogy sikerült távozásra kényszeríteni a politikailag és erkölcsileg egyaránt elhasználódott grúz elnököt, Eduard Sevardnadzét és 2004 januárjában megválasztani utódját, Mihail Szaakasvilit - Moszkva és Tbiliszi kapcsolatai új szakaszba léptek. A 2003 őszén zajló grúziai "rózsák forradalma", ez a külföldről is támogatott, ám jelentős társadalmi elégedetlenséggel alátámasztott, erőszakmentes politikai fordulat volt a nyitány az egykori szovjet tagköztársaságok ún. "színes forradalmaihoz" (Ukrajnától Kirgíziáig), illetve azok kísérleteihez (Fehéroroszországtól Üzbegisztánig). Ám a Kreml némi tanácstalanság után 2004 őszére, az ukrajnai elnökválasztásokra visszanyerte elszántságát, s ez 2005 elejétől Grúziával szemben is mindinkább megmutatkozott.
Abház a sziklák alatt
Azt persze nem könnyű eldönteni, hogy Moszkva és Tbiliszi kölcsönös bizalmatlanságáért végső soron melyik felet is terheli nagyobb felelősség. A 2004 elején színre lépő Szaakasvili magatartását némiképp magyarázza - és talán valamelyest menti is - a súlyos politikai örökség, amellyel elnökké választása után szembe kellett néznie. Ez az örökség csak részben kapcsolható közvetlen elődjéhez, Eduard Sevardnadzéhez. Grúzia első elnöke, Zviad Gamszahurdia ugyanis olyan országban emelte politikai programmá a "Grúzia a grúzoké!" jelszót, ahol a lakosság csaknem harmada nem grúz. A felekezeti vagy etnikai kisebbségek közül néhány a szovjet időszakra visszamenő területi önigazgatással rendelkezett. Autonóm köztársaságuk volt az iszlamizált grúzoknak, vagyis az adzsároknak, a nyugat-kaukázusi nyelvcsaládhoz tartozó, többségükben muszlim abházoknak is, és hasonló státust élveztek a Grúzia északi részén élő, a grúzokhoz hasonlóan ortodox keresztény oszétok is. Mindez a legkevésbé sem zavarta a grúz elit Gamszahurdia körül szerveződő nacionalista szárnyát. E felelőtlen politikának azonban súlyos következményei lettek: a függetlenné vált grúz állam rövid időn belül elveszítette politikai felügyeletét mind Abházia, mind Dél-Oszétia felett. Adzsária pedig - noha önállóvá soha nem nyilvánította magát - lényegében már a 90-es évek közepétől csak a neki tetsző módon volt hajlandó együttműködni a grúz központi kormányzattal.
A bizalmukat vesztett kisebbségek függetlenedésén túl a Szaakasvili-kormányzatnak szembe kellett néznie a gazdaság súlyos problémáival és a szinte mindent átható korrupció következményeivel is. Mindeközben az ország geopolitikai jelentősége az elmúlt évtizedben lényegesen felértékelődött. Grúzia fontos tranzitországgá vált a kaszpikumi olaj - Oroszországot elkerülő - útján a nemzetközi piacok felé; a közel- és közép-keleti térséghez való viszonylagos közelsége pedig arra predesztinálja, hogy jelentős stratégiai készletek előretolt bázisa legyen minden olyan művelet számára, amelynek célpontja az ún. "energiaellipszis" (a Közel- és Közép-Kelet meg a Kaszpikum). Oroszország érdeklődése a térség iránt tehát nagyon is érthető, s aligha írható le csupán valamiféle birodalmi reflexként vagy minősíthető teljes mértékben illegitimnek.
Orosz érdekek
Szaakasvili rövid időn belül felmérte, hogy jóval kisebb esély kínálkozik az ország gazdasági és szociális helyzetének konszolidálására, mint a szakadár területek vagy legalább azok egy részének visszaszerzésére. Így aztán pillanatokon belül a területi szecesszió felszámolása vált a politikai napirend első számú ügyévé. Szaakasvili az első akadályt viszonylag könnyen vette: különösebb nehézségek nélkül sikerült visszaterelnie Adzsáriát Tbiliszi közvetlen irányítása alá. Komolyabb kihívást jelentett és jelent máig Abházia és Dél-Oszétia ügye. Ráadásul mindkét esetben nemcsak a szóban forgó területek engedetlen lakóival találta szembe magát, de kimondva-kimondatlanul Moszkvával is.
Az egyensúlyából kibillentett Grúzia Oroszország számára - még a 90-es években - egyszerre lett kockázatok és lehetőségek forrása. Kockázatoké, amennyiben a gyengülő grúz központi hatalom a kiszámíthatatlanság és a káosz veszélyét jelezte előre egy olyan térségben, ahol Moszkvának is - a határ túlfelén - hasonló kihívásokkal kellett megküzdenie. Mindez azok után vált nyilvánvalóvá, hogy '99 őszén a Kreml megindította második csecsen háborúját. A katonai műveletek során ugyanis kiderült, hogy a grúz hatóságok képtelenek a Csecsenfölddel érintkező határszakasz hatékony lezárására. Moszkva szerint a csecsen harcosok időnként menedékre találtak grúz területeken. Ugyanakkor a központi hatalom meggyengülése és a Grúzián belüli etnikai ellentétek kiéleződése Moszkva számára bizonyos lehetőségeket is felkínált. Alkalmat adott arra, hogy Oroszország ne csak azokon a területeken tartsa fenn katonai jelenlétét, amelyekről a Szovjetunió felbomlásakor született megállapodás, de békefenntartói révén a Tbiliszivel dacoló Abháziában és Dél-Oszétiában is.
Nem kell a fröccsötök
Nem véletlenül érzi tehát a grúz vezetés úgy, hogy az orosz békefenntartó erők jelenléte - dacára a 90-es évek elején betöltött pozitív szerepüknek, amikor szétválasztották az egymással szemben álló feleket - mára akadályává vált a rendezésnek. Tbiliszi türelmetlenségét tovább fokozza, hogy Szaakasviliék attól tartanak: Kosovo függetlenségének nemzetközi elismerése precedenst teremthet Abházia és Dél-Oszétia ügyében is.
Moszkvában ezt a helyzetet mesterien használják ki mind a grúzok, mind a nyugatiak ellen. A Kreml szemében az is szálka, hogy a grúz vezetés távolodna Moszkvától, önálló politikát követne, és a NATO-tagság felé törekszik. Eközben nem teljesen világos, hogy azokért az incidensekért, amelyek az elmúlt években beárnyékolták a két ország kapcsolatait, melyik fél a felelős. De bármennyire kétséget ébresztő is Szaakasvili nem egy politikai lépése, gyakran tűnik aránytévesztőnek Moszkva reakciója: hisz Grúzia aligha jelenthet bármilyen fenyegetést Oroszország számára. Ilyen túlzott büntető szankciónak tűnik az a pár hónapja elrendelt embargó, amely egészségügyi okokra hivatkozva kitiltotta Oroszországból a grúz borokat és a közkedvelt grúz ásványvizet, a Borzsomit. Grúzia egyik napról a másikra elesett Oroszországba irányuló exportjának jelentős részétől, hisz e két termékfajta teszi ki a kivitel több mint felét.
A friss konfliktus miatti moszkvai reakciók sem tűnnek arányosnak - függetlenül attól, hogy megállnak-e a kémvádak, avagy sem. Oroszország október 2-i hatállyal teljes közlekedési és postaforgalmi blokád alá vonta Grúziát. Ez finoman szólva is túlzás. Miként Putyin elnöknek az a hétvégén tett megjegyzése is, amellyel párhuzamot vont Mihail Szaakasvili és Lavrentyij Berija politikája között.
