Bár ilyen felállás van már a világon - Dániában évek óta működik -, sokan elképedtek, mert ezt sehogy sem tudják beilleszteni a toleráns Hollandiáról korábban kialakult képbe. Persze lehet, hogy a képben van a hiba, Wildersnek ugyanis aligha termett volna babér, ha a hangadó politikai elit évtizedeken át nem hitte és hitette volna el, hogy a tömeges bevándorlás semmiféle problémát nem okoz, és magától létrejön a szép új multikulturális világ. Ehelyett momentán a bevándorlók - főként a marokkói és török mohamedánok - jelentős része úgy van vele, hogy a nyugati demokratikus jogállam jóléti juttatásait elfogadja, eszméiből viszont nem kér.
Bár az integrációval kapcsolatos problémákat már húsz évvel ezelőtt is lehetett látni, Hollandia csak a különös személyiségű és sorsú Pim Fortuyn 2002-es "forradalma" után nézett szembe a valósággal (erről lásd: Pim Fortuyn választása, Magyar Narancs, 2002. május 16.). E folyamat azóta is csak az elején tart, így szinte természetes, hogy egyre-másra tűnnek fel olyan politikusok, akik a bevándorlók korábbi "agyonbabusgatása" helyett keményebb módszereket ajánlanak. Ezen új szigor legkérlelhetetlenebb és legtehetségesebb képviselője Geert Wilders, aki monomániásan - és nem kevés sikerrel - győzködi a hollandokat, hogy minden bajuk forrása a muszlim bevándorlás. Az iszlám totalitárius jellege miatt senki ne ámítsa magát azzal, hogy a mohamedánok valaha is pozitívan fognak viszonyulni a nyugati értékekhez - mondja Wilders, s mondandóját olyan sokkoló kijelentésekkel színesíti, melyek szerint "Mohamed egy pedofil kéjenc", "a Korán pedig egy Mein Kampf". Míg a közönség egy része vevő az effajta szövegre, a nevezettek felháborodással, súlyosabb esetben bicskanyitogatással reagálnak. És bár az biztos, hogy nem a Wilders-féle megközelítés lesz az áhított nyugalom záloga, az általa gerjesztett konfliktusok akár hasznosak is lehetnek.
Egy mindenkiért
Geert Wilders 1963-ban született, végzettségére nézve biztosítási szakértő. Iszlámfóbiájának gyökerei életének abba az időszakába nyúlnak viszsza, melyet a középiskola után a Közel-Keleten töltött. Két évig élt Izraelben, közben több arab országban is járt. Akkori tapasztalatait egy interjúban így összegezte: "Izrael világítótorony egy koromsötét térségben. Izrael nyugati demokrácia, Szíria, Szaúd-Arábia, Irán és Egyiptom viszont középkori diktatúra. Az úgynevezett 'közel-keleti konfliktus' nem egy országról, hanem ideológiákról szól. A Közel-Keleten az iszlám és a szabadság harcol egymással." Wilders azóta is rendszeresen visszajár Izraelbe, még példaképet is ott talált magának - Ariel Sharon személyében. Bár nyilatkozataiban hangsúlyozza, hogy az arab világról kialakult véleménye nem egyetlen élményhez kötődik, mindig elmeséli, hogy egyszer az egyik mecset elől ellopták a cipőjét.
Hollandiába visszatérve rá kellett döbbennie, hogy a tömeges mohamedán bevándorlás miatt hamarosan odahaza is tanulmányozhatja az iszlám és a szabadság küzdelmét. Aggodalmának azonban nem tudott hangot adni, mert a 80-as években uralkodó felvilágosult intolerancia nemigen viselte el a multikulturalizmussal kapcsolatos kételyeket. A 90-es évek elejéig kellett várni, hogy néhány botcsinálta politikus után egy tekintélyes profi is megpróbálja levenni a közvéleményre kényszerített szájzárat. Frits Bolkestein, a VVD politikusa figyelmeztetett először a kultúrrelativizmus veszélyeire, rámutatván, hogy a holland társadalomban bizonyos alapelvekről - az állam és az egyház szétválasztása, a véleményszabadság és a diszkrimináció tilalma - nincs mit vitatkozni. Persze ő is megkapta a magáét ("iszlámgyűlölő", "rasszista" stb.), de végre megmozdult valami, és óvatosan elkezdődött a vita arról, hogy mi lesz, ha a bevándorlás okozta problémák mégsem oldódnak meg önmaguktól. Wilders ekkoriban lépett be a VVD-be, ahol előbb önkormányzati képviselő, majd a parlamenti stáb tagja lett. Itt figyelt fel rá és vette maga mellé Bolkestein. 1997-ben bekerült a párt parlamenti frakciójába, ahol az iszlám terrorizmus témakörére szakosodott. Bár számtalanszor felhívta a figyelmet a lehetséges veszélyekre 2001. szeptember 11. előtt, a politika iránt érdeklődők emlékezetében inkább csak kiszőkített frizurája ("a szőke férfi"), mint mondandója maradt meg.
A New York-i merényletek viszont egy csapásra felértékelték korábbi próféciáit, és nemsokára ő lett "a politikus, aki megmondta előre". Bár egyre sarkosabban fogalmazott, még nem volt olyan kemény, mint Pim Fortuyn, aki hidegháborút hirdetett az általa alacsonyabb rendűnek tekintett iszlám ellen. Egy 2001-es interjúban Wilders még el is határolódott tőle: "Semmi bajom az iszlámmal és a Hollandiában élő mohamedánokkal. Én csupán egy töredékről, a szélsőségesekről beszélek, sőt elítélem azokat a megnyilatkozásokat, amelyek minden mohamedánt egy kalap alá vesznek."
A korábban tiszteletben tartott tűréshatárt fokozatosan, Pim Fortuyn meggyilkolása (2002), majd Theo van Gogh lemészárlása (2004) után lépte át. Úgy vélte, Fortuyn halálával kitöltendő űr keletkezett, és átveheti a szerepét. A rengeteg önjelölt küzdelméből végül a kompromisszumokat - és egyre inkább a sulykot is - elvetve ő került ki győztesen. Mivel a VVD-ben nem tudta maga mögé állítani a többséget, 2004-ben kilépett, és előbb egyszemélyes frakciót, majd egyszemélyes pártot alapított. A frakció a 2006-os választások után kilenctagúra duzzadt, a pártnak még ma is ő az egyetlen tagja.
Kinn is, benn is
Ha Wilders nem akarja - amiért valószínűleg sokan fohászkodnak Allahhoz -, hogy ő maga Fortuyn, pártja pedig a 2008-ban megszűnt Pim Fortuyn Listája sorsára jusson, rejtőzködő életmódot kell folytatnia. Állandóságot csak a lakcímváltozások és a biztonságiak jelentenek az életében. Mindez mégsem enyhít kérlelhetetlenségén. 2006 és 2010 között mindazonáltal minden energiáját arra fordította, hogy folyamatosan jelen legyen a médiában. Kampányt indított a véleményszabadság védelmében, és követelte, hogy töröljék az alkotmányból a diszkrimináció tilalmát, és mondják ki, hogy Hollandiában a zsidó-keresztény, illetve a humanista hagyomány a "domináns kultúra". Ezért készítette el az iszlámot a terrorizmussal azonosító Fitna című filmjét, és ezért indult vele "világ körüli turnéra".
A PVV már az európai és az önkormányzati választásokon is komoly sikereket ért el, a 2010. júniusi választásokon pedig döntő áttörést hajtott végre. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy olyan gazdasági és szociális követelésekkel, illetve ígéretekkel állt elő, amelyeket még a legbalosabb szakszervezetek és pártok is megirigyelhetnének. Nagy adócsökkentést ígért, ellenezte a nyugdíjkorhatár emelését (65-ről 67 évre), de több pénzt szánt a közbiztonságra és az idősgondozásra. Az ezekhez szükséges forrásokat természetesen a bevándorlás drasztikus visszaszorítása révén megtakarított összegekből kívánta előteremteni. A program bevált, hisz a PVV júniusban másfél millió szavazattal a liberálisok és a szociáldemokraták mögött a harmadik helyen végzett (lásd: Hangos igenek és nemek, Magyar Narancs, 2010. június 17.).
Ha 2006-ban még hihetően hangzott, hogy csak az átlag alatti jövedelműek és végzettségűek szavaznak Wildersre, ma már a párt szavazóbázisa egyre inkább egy átlagos középpárt képét mutatja. Ezen minimum el kellene gondolkodniuk azoknak, akik még mindig úgy próbálják meg kifogni a szelet Wilders vitorlájából, hogy megszégyenítik és lényegében leírják a szavazóit. Pedig inkább az a valódi kérdés, hogy miért Wildersre, és nem a hagyományos pártokra hallgatnak ezek az emberek. Fintorogni persze könnyebb, amint ezt a kormányalakítással kapcsolatos ellenzéki reakciók is bizonyítják, melyek mélyen hallgatnak arról, hogy nem volt jobb alternatíva. Nem, hiszen az előre hozott választásokra épp a keresztény- és szociáldemokraták koalíciójának ellehetetlenülése miatt volt szükség, így esély sem volt a klasszikus pártok alkotta nagykoalícióra. Ha pedig kivárják a soron következő választásokat, Wilders még több szavazatot kap.
A kormányprogram és a PVV-vel kötött ún. "türelmi szerződés" semmi olyat nem tartalmaz, amit egy liberális vagy egy kereszténydemokrata párt ne vállalhatna fel. A bevándorlásról és az integrációról olyan irányelveket fogalmaz meg, melyeket már húsz éve is meg lehetett volna. Ilyen a bevándorlók számának drasztikus csökkentése, az illegális tartózkodás tényleges - és amnesztiamentes - büntethetősége, a letelepedési engedélyek és a családegyesítés feltételeinek szigorítása (a muszlimok 70 százaléka szülőhazájából hoz házastársat), a radikális vallási tisztségviselők kiutasításának lehetősége, a holland nyelv és kultúra elsajátítását célzó tanfolyamok sikertelen elvégzésének szankcionálása.
E célok normális megvalósítását persze folyamatosan megnehezíti majd Wilders kinn is vagyok, benn is vagyok játéka. A kormánynak pedig úgy kell közösködnie vele, hogy ne tudja a saját képére formálnia az adminisztrációt.
