A profi futballban igazán nem nehéz önmagán túlmutató történeteket találni, de még ezek közül is kiemelkedik Ukrajna korábbi nemzeti hőséé, Anatolij Timoscsuké. Az egykor középpályásként focizó nagyon-nagyon szláv külsejű Timoscsukra könnyen emlékezhetnek azok, akik követik a nemzetközi futballt: nemcsak tagja volt a 2008-ban egészen parádés játékkal UEFA-kupát nyert Zenit Szentpétervár csapatának – ez az a klub, amit akkor még látszólag különösebb cél nélkül vett nevére a Gazprom –, de később a Bayern München játékosaként is nyert például Bajnokok Ligáját, mielőtt visszatért volna Oroszországba. Mindeközben minden idők legtöbb ukrán válogatottságáig (144 meccs) jutott, három alkalommal lett az év legjobb ukrán labdarúgója, 2011-ben pedig – két másik focistával együtt – Ukrajna történetének legjobb futballistájának nevezték.
Nagyon szép karrier, a lekgtöbb sportoló nagyjából bármit megadna egy ilyenért, ahogy az is szép, hogy karrierje leginább meghatározó klubjánál, a Zenitnél helyezkedett el a szakmai stábban visszavonulása után, ami akkoriban minden rossz előjel ellenére természetes választás volt: Ukrajna és Oroszország között a Szovjetunió felbomlása után is normális volt az átjárás, az ukránnál általában gazdagabb orosz bajnokságban pedig jól el tudtak helyezkedni azok az ukránok, akik nem kerültek be a Dinamo Kijev-Shakhtar Donyeck duó valamelyikébe. Mondhatni tehát, tudásimport történt például Timoscsukkal. Csakhogy közben Vlagyimir Putyin elnöki tevékenységének köszönhetően kezdték felépíteni a háborús narratívát: előkerültek a kitalált népirtások Kelet-Ukrajnában – egyelőre semmilyen független szervezet nem erősítette meg, hogy történt volna ilyen –, megindult az ukránok teljes dehumanizálása, a nemzet nemlétezővé nyilvánítása, akik ha mégis léteznek, akkor nácik, akik fogva tartják a valójában az orosz világra vágyó ukrán kistestvéreiket.
Timoscsuk több ukrán állami kitüntetést is kapott, hiszen tulajdonképpen ő volt a tökéletes ukrán nemzeti hős egy fociőrült országban: az ember, aki az ukrajnai Luck kisvárosából indulva Donyecken át hódította meg a világot úgy, hogy fiatalon épp a Dinamótól zavarták el, amiért nem volt megfelelő a fizikuma. Nem felejtette el a gyökereit, 2000 óta ifjúsági tornákat szervezett Luckban, miközben médiaszerepléseiben néha William Shakespeare-től vagy Winston Churchilltől idézett, 2012-ben ukránul beszélve videóüzenetben esküdött örök hűséget hazájának. Ukrajna himnuszát a lehető leglátványosabban énekelte, szemben a gyakorlatilag nemzetárulónak minősített válogatottbeli és zenites csapattársával, Jaroszlav Rakickijjel, aki oroszajkúként óriási balhét generált abból, hogy nemcsak az ukrán himnuszt nem énekelte meccseken, de a kezét is a máján tartotta a szíve helyett. Ez az épp erősödő ukrán nacionalizmus idején hatalmas hiba volt.
Rakickijt 2014-es „árulása” után nemcsak az ukrán válogatottba nem hívták be többé, de a szövetség honlapjáról is törölték a profilját. A focista Ukrajna Oroszország általi lerohanását követően, 2022-ben nemcsak elhagyta a Zenitet, de a közössési médiában üzent olyat, hogy előtte gyakorlatila kirúgatta magát onnan. „Ukrán vagyok! Békét Ukrajnába, hagyják abba a háborút!” – jelentette ki amúgy egészen pártatlanul, hiszen nem az oroszokat szidta, csak a háború befejezését sürgette. Csakhogy Oroszországban addigra már a megfelelőt oldalt (tehát Putyint) támogató ukránként még lehetett focizni, a háborút viszont nem lehetett háborúnak hívni, ahogy az orosz vezetés a mai napig csak „különleges katonai műveletként” hivatkozik rá.
Rakickij története azért fontos, mert a nemzeti hősként tisztelt Timoscsuk mindeközben egész más utat járt be: nem bontotta fel a szerződését a Zenittel, azóta is a klub másodedzője. Timoscsuk hallgatása nemcsak zavaró volt, hanem szimbolikus is, hiszen nemcsak a Gazprom csapatáról van szó – az orosz vállalat a háború egyik legnagyobb szponzora –, de Vlagyimir Putyinnak is szívügye a szentpétervári focicsapat tőkeerőssége. Timoscsukot szép lassan kiírták maguk közül az ukránok: 2022 márciusában az Ukrán Labdarúgó-szövetség visszavonta edzői engedélyét, eltávolította a csapat játékoskeretéből, megfosztotta minden Ukrajnában szerzett címétől és eltiltotta a futballtól. Decemberben megfosztották minden állami kitüntetésétől, és befagyasztották a vagyonát. Ő maga utoljára 2014-ben, a Krím annektálásakor nyilatkozott bármit az orosz-ukrán viszonyról: akkor videóüzenetben jelezte, hogy az orosz és az ukrán nép testvér, ezért azonnal abba kell hagyniuk a viszálykodást.
Ez ezek szerint azóta már nem zavarja annyira. Az már csak hab a tortán, hogy a vagyona elkobzása után még azért beperelte az ukrán államot, illetve közölte, hogy emiatt nem tud gyerektartást fizetni két gyereke után, akiket 2016-ban hagyott Münchenben, amikor elvált feleségétől. Timoscsuk Oroszországban mostanra a rezsim része lett, a beszámolók szerint egyfajta „díszukránként” használják, aki érti, hogy Putyin hadserege tulajdonképpen segít Ukrajnának. Ősszel egy jótékonysági aukción árverezte el egyik mezét, hogy a bevételt Kurszk régióba irányítsák. Azt ugyanis meglepő módon épp megtámadta Ukrajna, ezzel is zavart keltve a Donyecknél nyomuló orosz hadseregben. Az nyilván nem kérdés, hogy Kurszk lakosai sem tehetnek erről az egészről, de az azért több mint szimbolikus, ha valaki az elmúlt két és fél évben először érzi azt, hogy pár embernek rossz, miközben új feleségével – rá még visszatérünk – rendszeres meghívottja Vlagyimir Putyin eseményeinek.
Ukrán csapattársai természetesen nem győzték kiátkozni a sportolót. A vele együtt Ukrajna történetének legjobb játékosának megszavazott Andrij Sevcsenko egyszerűen az ellenségének nevezte, a West Ham Unitedben focijó Andrij Jarmolenko pedig saját bevallása szerint még fel is hívta egykori barátját. „Megkérdeztem tőle, hogy alszol? Azt mondta, nem alszik. Aztán visszahívott, elmondtam neki, hogy korábban példakép volt, most meg egy senki. Azt mondta, basszam meg, majd én is ugyanezt mondtam és ennyi” – idézte fel beszélgetésüket Jarmolenko.
Timoscsuk motivációit csak sejteni lehet. Egy elmélet szerint egyszerűen csak alkoholista, ezért teljesen lemondott mindenről, de azért itt nem érdemes megállni. Van olyan feltételezés, hogy Timoscsuk kvázi túsz Oroszországban; egykori edzője legalább is azt állította róla, hogy már korábban is azt magyarázta neki a játékos, fél lépni. És persze a propaganda ereje határtalan, annak semmi jele nincs, hogy Timoscsuk ne lenne szabad ember Oroszországban: orosz pr-manager feleségével, Anasztaszija Klimovával boldogan nevelik két gyereküket, rendszeres résztvevői az orosz celebbuliknak. Sokak szerint Timoscsuk egyszerűen csak rettentő pénzéhes, és semmi más nem érdekli a luxuson kívül. Azt pedig kap Szentpéterváron bőven, hiszen exfelesége, Nadja Navrocka elmondása szerint már a 2000-es évek közepén Bentley-ket kapott orosz üzletemberektől, miközben a fizetése is sokkal magasabb volt, mint amennyit reálisan elkérhetett volna egy piaci alapon működő klubnál. A nő úgy jellemezte exférjét, mint aki az anyját is eladná három rubelért. Navrocka ukrán lapoknak adott interjúit érdemes kritikával kezelni, mivel nem csak a háborúval kapcsolatos viselkedése miatt gyűlöli egykori férjét.
Van itt még valami: azt már az ukrán hatóságok is vizsgálták, hogy Anatolij Timoscsuk nem volt-e egész életében orosz kém. A válasz persze valószínűleg nem fog kiderülni, jóllehet értelmes magyarázatot adhatna a csendes átállásra. Ahogy az is, hogy csak időközben szervezték be, esetleg a kapzsiságára építve nem is beszervezték, csak megadnak neki mindent: egy igazi ukrán hűségesküje az oroszokhoz ilyenkor sokat érhet a hazai publikum számára, ahogy az is, ha elmondja, hogy nem lát különbséget az oroszok és ukránok közt, a háborút pedig a megfelelő nevén, „különleges műveletként” említi. Exfelesége szerint nem lehetett nem észrevenni, hogy első Szentpétervárra költözésük idején azonnal megjelent az életében Anasztaszija Klimova, aki nemcsak terelgetni kezdte, de mióta együtt élnek, a vagyonából is kiforgatja. (Timoscsuk a háború kezdetekor minden pénzét átvitte Oroszországba.)
Az biztos, hogy Timoscsuk döntését szakmai érvvel nagyon nehéz megmagyarázni: az orosz klubok 2022 óta ki vannak zárva az európai futballból, tehát a Zenit Szentpétervárnak még mindig van pénze és brazil légiósai, egyszerűen teljesen mindegy, hogy orosz bajnokok-e vagy nem. A zárványból szakmailag kitörni még jó ideig nem lehet, miközben ő maga csak másodedző továbbra is, akivel, ha kell, előadhatják a helyesen döntő ukrán meséjét úgy, hogy ő maga igazából semmi nem mond.
Első hallásra persze hülyeségnek tűnhet egy focistát agyonfizetni ilyen okokból, de a Gazprom sportprojektjének történetét ismerve valószínűleg nem túlzás: a gázóriás futball körüli jelenléte azóta már az UEFA korrupciójának lett a szimbóluma, amin keresztül kiválóan tudott érvényesülni az orosz soft power. A Gazprom először a Zeniten keresztül lett szimpatikus gázvállalkozás, majd tovább terjeszkedve nemcsak a Bajnokok Ligája egyik főszponzora lett, de a német Schalke 04 focicsapatába is beszállt. A háború kezdetekor ezek a megállapodások azonnal megszűntek, mostanra Oroszországon kívül egyedül Szerbiában van jelen szponzorként a cég, bár egy ideig nagyon erősen élet a közbeszédbe naz is, hogy megjöhetnek Magyarországra is a Fradihoz. Hogy ez a projekt hol bukott el, már ha egyáltalán elbukott, arról nincsenek információk, de ilyen mértékű pénzszórást látva valószínűleg belefér egy különösen kapzsi játékos eltartása cserébe azért, hogy legyen egy jó ukránjuk. Hogy Anatolij Timoscsuk mit gondol erről valójában, azt talán majd évek múlva tudhatjuk meg. Már ha megtudjuk egyáltalán, hiszen az orosz világ nem erről híres.
