Három helyett öt napon át választanak Afrika - egyelőre - legnagyobb országában, hogy ellensúlyozzák a kezdeti szervezési, logisztikai problémák okozta nehézségeket. A részvételtől részben visszalépett ellenzéki pártok már eleve szabálytalanságokról beszéltek, és el-Besir elnök borítékolható győzelme aligha hoz demokratikus változásokat - miközben az ország a kettészakadás előtt áll.
*
Maga a három éve halogatott választás önmagában is bonyolult folyamat. Az államfő személye mellett szavazni kell a regionális és központi parlament képviselőire (egyénekre és listákra, Dél-Szudánban az ottani autonóm kormányzat vezetőjére és a regionálistól független helyi parlament képviselőire), továbbá mindkét szinten választani kell egy külön női listáról is. Nem kis szervezési feladat, figyelembe véve, hogy 1986 óta nem volt választás az országban, ahol a lakosság jelentős része, délen egyenesen a 70 százaléka analfabéta.
Azt, hogy ennyi idő után mégiscsak urnákhoz szólítják a szudániakat, egy 2005-ös átfogó béke-megállapodás (CPA) írta elő, amelyet hosszas nemzetközi előkészítés után a dél-szudáni polgárháború befejezése érdekében hoztak tető alá. A CPA értelmében a déli felkelők szervezetét, a néhai John Garang vezette Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalmat (SPLM) bevonták Szudán irányításába, nyitva hagyva az országrész majdani elszakadásának a lehetőségét is. A 17, majd újabb 22 évig tartó véres polgárháború vallási (muszlim észak, keresztény és animista dél) és etnikai (arab észak, dinkák és számos más afrikai törzs lakta dél) ellentétek mentén zajlott. De miután széles körben osztott vélekedés szerint a legfontosabb oka mégis az elnyomó (északi) centrum és a kisemmizett (keleti, déli és nyugati) perifériák Szudán egészére jellemző ellentéte volt, elvileg a puszta hatalommegosztás is pacifikálhatta volna az országot. Annál is inkább, mert a déliek vállalták, hogy az esetleges elszakadás után is megosztanák Kartúmmal a jelentős kőolajtartalékaikból származó jövedelmeiket. A nem túl világos ideológiai hátterű John Garang is inkább ebben a megoldásban gondolkozott. De nem ez történt, és nem csak azért, mert Garang a CPA aláírása után nem sokkal meghalt egy helikopter-balesetben, utódja, Salva Kiir Mayardit pedig a távolról sem egységes SPLA radikális függetlenségpárti szárnyához tartozik.
Ekkor már javában tartott Szudán délnyugati részében az alapvetően hasonló hátterű darfúri konfliktus - ez még ösztönözte is a kartúmi vezetést a békekötésre, és immár az ottani lázadók is olyan jogokat akartak, mint a déliek. Az 1989-ben katonai puccsal hatalomra került Omár Haszán el-Besir államfővel az al-Káidával fenntartott barátságos viszonya miatt a nyugati világ nem rokonszenvezett különösebben. 2008-ban pedig a Nemzetközi Büntetőbíróság vádindítványt terjesztett be vele szemben a darfúri háborúban elkövetett bűntettek miatt, amit 2009-ben nemzetközi elfogatóparancs kibocsátása követett, öt rendbeli emberiesség elleni és két rendbeli háborús bűncselekmény vádjával. Igaz, hogy ezt Kartúmban - nem feltétlenül spontán - rokonszenvtüntetések követték, azonban ilyen körülmények között nehezen lehetett volna meggyőző választásokat rendezni, hiszen a kampányra a vádemelés így vagy úgy, de árnyékot vetett volna. Tény, hogy az elnök mostanra ítélte a maga és a Nemzeti Kongresszus Párt (NCP) szempontjából ésszerűnek a demokratikusnak szánt választások megtartását. Nehéz persze elhinni, hogy a szudáni elnök sietne megválni diktatórikus hatalmától, és már a 2008-as darfúri lakosság-összeírás körülményei jelezték, hogy kevés jóra lehet számítani. Egymást megerősítő beszámolók szóltak a cenzus visszásságairól (ne feledjük: a három darfúri tartomány mintegy négymillió lakosa él menekülttáborban - egy részük túl a határon, Csádban), a választókörzeteknek az NCP számára előnyös kijelöléséről.
A választást megelőző hetekben aztán az arab ellenzéki pártok részéről is megszaporodtak a jogszerűtlenségek miatti tiltakozások, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy több párt, így a kommunisták és a kormánypárt egyik legkomolyabb kihívója, a Nemzeti Umma Párt - NUP (az umma szó az iszlám közösséget jelöli)
kiszállt a versenyből
Az NUP elvileg nem is esélytelen elnökjelöltje, Szadik el-Mahdi korábban kormányfő volt, és őt buktatta meg annak idején el-Besir. Az SPLM elnökjelöltje, Yasir Arman már korábban visszalépett. A szervezet eredetileg indult volna az északi tartományokban is, de végül szinte mindenhonnan és minden szinten távol maradt.
Ilyen körülmények között el-Besir és az NCP lényegében biztos befutó. A dél-szudáni olaj legfontosabb vásárlója, Kína az elmúlt években fontos szudáni beruházásokban (duzzasztógát, olajfinomító, infrastruktúra) vállalt döntő részt, a gazdaság fellendülőben van, ami északon, különösen pedig a fővárosban, Kartúmban megalapozza az államfő népszerűségét. Igaz, ő maga sem volt rest: hónapokon át fáradhatatlanul kampányolt - értelemszerűen kellő média-asszisztencia mellett. Még a déli országrész fővárosában, Jubában is járt, együtt mutatkozva Salva Kiirrel, aki végtére is (a CPA értelmében) a helyettese. Az ellenzék távolról sem mutatott ekkora aktivitást, hiszen erősen korlátozták a megnyilvánulási lehetőségeit. Így is megdöbbentő élmény lehetett a szudániak számára, hogy két évtized után először hallhattak a diktátort nyíltan és erőteljesen bíráló kijelentéseket.
Az ellenzéki bojkott hátterében sejthetjük az esélytelenek félelmét is, amit még alá is támaszt a tény, hogy nem jött létre egységes front az NCP hatalmi monopóliumának felszámolására. Az SPLA kivonulása pedig egyértelmű utalás arra, hogy a déliek szervezete végleg lemondott a szerepvállalásról az ország megreformálásában és egysége fenntartásában.
Az elkedvetlenítő előjelek dacára a külföld az utóbbi hetekben a kedélyek megnyugtatására törekedett. A Dél-Szudánban tevékenykedő segélyszervezetek, a választási megfigyelők nem támogatták az ellenzéki kéréseket, hogy inkább várjanak még néhány hetet, amíg sikerül dűlőre jutni a panaszok tisztázásával.
És való igaz: a választás úgysem hoz sem meglepetést, sem változást. A nemzetközi figyelem - és sok jogos aggodalom - már a januárban esedékes déli referendumra összpontosul. Az alapkérdés az, hogy egyáltalán sor kerül-e rá. Vállalja-e el-Besir a presztízsveszteséget, a várható hátrányos gazdasági következményeket, más szakadár követelések fölerősödését? De még ennél is súlyosabb probléma a leendő új állam életképessége. Igaz, hogy bizonyos jelek szerint kartúmi támogatással, de egyes dél-szudáni törzsek már évek óta fegyveres konfliktusban állnak a belső törésvonalakat is felmutató SPLA-val, vagyis már kezdetben sincsenek garantálva a békés születési körülmények. Másrészt az országrész lényegében nem rendelkezik infrastruktúrával, az alapvető létfeltételeket szinte kizárólag segélyszervezetek tartják fenn. Csakhogy a jelek szerint most már csak egy újabb polgárháború felé vezet visszaút. Ez pedig sokkal aggasztóbb perspektíva, mint a mostani választások kétes értékű kimenetele.
