A tiltakozás akkor is, most is rövid idő alatt átcsapott a fővárosba, Biskekbe. A tüntető tömeg, ahogy most is, a kormányzati épületeket próbálta elfoglalni. 2005-ben azonban ez rövid ellenállás után sikerült is: Akajev és környezete ugyanis volt annyira józan, hogy ne adjon ki tűzparancsot.
Kurmanbek Bakijevet, a most elkergetett elnököt azonban más fából faragták. Nemcsak bízott az öccse által irányított - és a Nemzeti Gárda beolvasztása révén néhány ezer fősre duzzasztott - testőrségében, de április 7-én - vagy ő, vagy öccse - ki is adta a tűzparancsot. A tömegbe lövetés és a nyomában elszabaduló indulatok következményeként több mint nyolcvan ember halt meg a kétnapos utcai ütközetekben. Öt éve a "tulipános forradalom" nagyságrendekkel kevesebb áldozatot szedett, noha a közhatalom összeomlása akkor is napokig tartó fosztogatásokba torkollt.
Két kő között
A közép-ázsiai Kirgizisztán a Szovjetunió felbomlását követően hosszú éveken át bezzegországnak számított. Ellentétben közvetlen környezete legtöbb államával, ahol rövid időn belül autoriter vagy nyíltan diktatórikus rezsimek jöttek létre, itt viszonylag szabad rendszer alakult ki. A szovjet felbomlás időszakában elnökké választott - korábban a szovjet tagköztársaság tudományos akadémiáját vezető - Aszkar Akajev éveken át nemcsak az ellenzéki sajtó szabad működését nem korlátozta, de elfogadta, hogy valódi ellenzéki pártok is szabadon működhessenek. Mindez éles ellentétben állt például Türkmenisztán vagy Üzbegisztán gyakorlatával. Az utóbbiban ugyan ma is vannak ún. ellenzéki pártok, ám föl nem merül bennük a hatalom megszerzésének vagy akár érdemi korlátozásának igénye. Türkmenisztánban ma is csak egyetlen párt létezhet, amit jó ízléssel Demokrata Pártnak neveztek el.
A külvilág honorálta is a kis közép-ázsiai ország hosszú éveken át őrzött belső békéjét, stabilitását és politikai rendszerének viszonylagos liberalizmusát. Mindennek fenntartása soha nem volt egyszerű feladat, hiszen a posztszovjet térség Tádzsikisztán melletti legszegényebb államáról van szó, ahol nincsenek olyan értékes erőforrások, mint a világ egyik legnagyobb földgáz-tartalékával rendelkező Türkmenisztánban, vagy az olajban, földgázban és uránban gazdag Kazahsztánban. Ráadásul olyan geopolitikai környezetben kellett e stabilitást és társadalmi békét fenntartani, ahol nem kisebb játékosok tologatják a bábukat, mint Kína, Oroszország és a 2000-es évek elején a térségben katonailag közvetlenül is megjelenő Egyesült Államok. (Kirgízia az egyetlen olyan posztszovjet állam, ahol egyszerre működik orosz és amerikai katonai bázis.) Biskeknek azonban nemcsak a nagyokra kell tekintettel lennie, de olyan, nem távoli, ingatag, belső konfliktusoktól gyötört és épp ezért kockázatokat rejtő országokra is, mint Afganisztán vagy Pakisztán. Ügyesen kell lavíroznia az ex-szovjet Közép-Ázsia két - regionális vezető szerepére törő - hatalmának ambíciói között is. Nem egyszerű feladat a szuverenitás megőrzése Üzbegisztán és Kazahsztán között. Moszkvai szakértői körökben máig tartja magát az a nézet, hogy 2005-ben Washington komolyan mérlegelte a lehetőségét, hogy ha nem sikerül a "tulipános forradalommal" hatalomra került csoportoknak átvenniük az ellenőrzést az ország egésze felett, úgy meg kell fontolni az ország kettéosztását, majd a két fél Üzbegisztánhoz és Kazahsztánhoz csatolását. (Az orosz elemzők szerint az Egyesült Államok így óhajtotta volna elnyerni a két közép-ázsiai állam tartós jóindulatát.) E híreszteléstől függetlenül is tény, hogy nem könynyű egyben tartani és hatékonyan irányítani egy olyan országot, ahol a terület nagy részét több ezer - helyenként hat-hétezer - méter magas hegyek uralják. És ahol mindmáig oly erős a rokoni kapcsolatok ereje, hogy aligha lehet egységes politikai közösségről beszélni. Kirgíziában nem okvetlenül emberi gyengeség kérdése, hogy az állam mindenkori vezetője szereti rokonait fontos állami posztokba emelni, vagy az üzleti szféra olyan területeire delegálni, ahol a nagyobb család jól megszedheti magát - inkább olyan társadalmi tradíció, aminek terheitől rendkívül nehéz szabadulni. Már 2005-ben is látható volt, hogy nem elsősorban ideológiai avagy értékbeli különbségek mozgatták az akkor délről kiinduló tiltakozás és felkelés szereplőit, hanem az északi klánok politikai és üzleti mértékvesztése.
2005 elején az akkori ellenzék arra készült, hogy a hetvenöt fős parlamentben legkevesebb 20-25 mandátumot szerez. Az éveken át viszonylagos szabadságot biztosító Akajev és környezete azonban mindent megtett azért - mozgósítva az igazságszolgáltatást meg az ún. adminisztratív erőforrások teljes tárházát is -, hogy még e szerény terv se teljesüljön. A teljes ellenzék végül mindössze öt képviselői helyhez jutott: de ez már az egyébként békés kirgizeknek is sok volt. Jött a "tulipános fordulat" meg Kurmanbek Bakijev, aki azt ígérte, hogy egyszer és mindenkorra vége lesz az önkénynek, a korrupciónak, a családi kapcsolatok uralmának, a nepotizmusnak. A 2005-ös események jól illeszkedtek a posztszovjet térségen végigsöprő ún. színes forradalmak sorába is, ami nagyban segítette az új hatalom nemzetközi legitimációját.
Kurultajról jött a hír
Kezdetben úgy tűnt, hogy az Akajev utáni Kirgízia rövid időn belül ismét a térség mintaállama lehet: stabil, demokratikus és szabad. Az államfő a koncepciós perben még Akajev idején elítélt rendőrtábornokot, Feliksz Kulovot vette maga mellé miniszterelnöknek. Az ország északi területéről származó Szaharov-díjas Kulov, aki sokkal inkább volt a "tulipános fordulat" szimbóluma, mint a déli Bakijev, sokat tett azért, hogy az utcai fosztogatások a fővárosban rövid időn belül megszűnjenek, és a közhatalom helyreálljon. Kulov és több más északi politikus, így a mai eseményekben vezető szerepet játszó Roza Otunbajeva szerepvállalása is arra vallott, hogy Bakijev nemcsak a korrupciót és a nepotizmust akarja letörni, de tekintettel lesz az ország különböző területeinek érdekeire is.
Ez az ambíció azonban hamarosan elpárolgott, s evvel együtt az államfő környezetében is egyre többen váltak csalódottá, és érezték úgy, hogy Bakijev cserbenhagyta őket. A korábbi szövetségesei sorra hagyták el őt, és álltak át az ellenzékéhez. Már 2006 őszén indult egy tiltakozási hullám, de az államfőnek akkor még sikerült úrrá lennie rajta. Nem úgy az ország gazdasági nehézségein. Az alig több mint ötmillió lakosú Kirgíziában legalább félmillióan, más források szerint még ennél is jóval többen vállalnak külföldön munkát, leginkább Oroszországban, hogy a családjukat eltarthassák. A létminimum alatt élők aránya meghaladja a lakosság 40 százalékát. Ezért aztán nincs abban semmi meglepő, hogy a lakosság egyre ingerültebben fogadta a Bakijev család számos tagjának fontos állami kinevezését. Az elnök egyik testvére, Zsanisa Bakijev az államfő védelméért felelős főhatóság élén állt, de tényleges befolyása messze túlnőtt ezen: lényegében ő felügyelte az ország teljes erőszak-apparátusát. Az államfő másik testvére, Adil az ország gazdasági ügyekben illetékes főképviselőjeként dolgozott Kínában. A harmadik testvér, Marat Kirgízia németországi nagykövete. Az elnök egyik fia, akit ugyancsak Marat Bakijevnek hívnak, a parlamenti nemzetbiztonsági bizottság elnökének a főtanácsadója, a másik, Makszim annak a gazdaságfejlesztési állami irodának a vezetője, amelynek tényleges jogköre még a kormány gazdasági jogosítványait is messze meghaladta.
Nos, ezt elégelték meg az ország északi részén lévő Talasz városában, ahol még március 17-én kurultajt, afféle népi gyűlést tartottak. Ultimátumot intéztek a terület kormányzójához az év elején jelentősen felemelt villanyáram- és fűtésdíj mérsékléséért, a közelmúltban gyanús körülmények között privatizált nagy állami cégek - mint például a Szeverelektro vagy a Kirgiztelekom - visszavételéért, az elnök fia által vezetett gazdaságfejlesztési iroda felszámolásáért, és a Bakijev családtagok menesztéséért. Ám a hatalom emberei szóba sem álltak a népgyűlés képviselőivel. Helyette április elején megkezdődött az ellenzéki politikusok tömeges letartóztatása. De ez már túl sok volt a kirgizeknek.
Április 6-án mintegy másfél ezren vonultak a talaszi adminisztráció elé, majd betörtek az épületbe. A rendőrség és a kivezényelt speciális erők megpróbálták feloszlatni a tüntetést, de már késő volt. Az indulatok nemcsak Talaszban, másnap a fővárosban is elszabadultak.
Április 7-én Biskekben már éles töltényekkel lövettek a tömegbe, de a felbőszült tüntetőket nem tudták megállítani. Kurmanbek Bakijev, aki fogadkozásai ellenére ugyanazt művelte éveken át, mint elődje, csak még Akajevnél is türelmetlenebbül, elmenekült Biskekből, és szülőfalujában, Maszadanban, az ország déli részén, Dzsalálábád tőszomszédságában látott fegyveres csoportok szervezéséhez. Bukása után zavaros és ellentmondó nyilatkozatok sorát tette; vasárnap már azzal fenyegetőzött, hogy vérfürdővé változtatja Kirgíziát, ha az ideiglenes kormány erőszakkal próbálná eltakarítani. Közben az új hatalom képviselői az EBESZ-elnökséget betöltő Kazahsztán külügyi vezetésével tárgyalnak Bakijev sorsáról, esetleges befogadásáról.
Hogy mindeközben mi történhet a kirgiz politikai vezetéssel, lapzártánkkor nehéz megmondani. Egyelőre még az sem világos, hogy a Roza Otunbajeva vezette ideiglenes kormány mennyire ura a helyzetnek. A több kormány külügyminisztereként is szolgáló Otunbajeva jóhiszeműségében és demokratikus elkötelezettségében nincs ok kételkedni. Ám arra sincs biztosíték, hogy ő és szövetségesei egységesek maradnak, és az elszabadult indulatokat féken tudják tartani - és akkor a további feladatokról nem is beszéltünk. Az új hatalom helyzetét azonban egy körülmény mégiscsak könnyíti. Az tudniillik, hogy mind Moszkva, mind Washington abban érdekelt, hogy a helyzet minél gyorsabban stabilizálódjék, és eközben egyikük sem gondolja úgy, hogy a másik műve lenne, ami Kirgizisztánban történt.
Mindenesetre a szomszédos Üzbegisztán az események első hírére lezárta a határt, és az ország szigorúan ellenőrzött sajtója egyetlen mondattal sem ad hírt arról, hogy mi is történt a szomszédságában.
