Európa közepe melléklet

Van visszaút - Hogyan gyógyítható a szélsőjobb?

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú
  • 2014. december 2.

Külpol

Bár Németországot és Magyarországot sokszor egy kalap alá vesszük a szélsőségesek jelentette veszély szempontjából, a különbségek jelentősek. De eltérő a szélsőségességre adott társadalmi és állami reakció is. Németországban egyre fontosabbak a szélsőjobboldaliak kiugrását és társadalmi reintegrációját célzó kezdeményezések.

Magyarországon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szélsőjobboldallal kapcsolatos minden probléma nálunk a legsúlyosabb, de ez közel sincs így. Németországban például, ahol erős szélsőjobboldali párt a világháború óta érdemben nem tudott megkapaszkodni a politikai életben, kifejezetten aktív és veszélyes, erőszakos szélsőjobboldali szcéna működik, körülbelül huszonötezer fő aktív részvételével. A német belügyminisztérium idén júniusban publikált jelentése szerint minden második extremista csoportban működő aktivista kész tettleg is erőszakot elkövetni az általa képviselt célok érdekében. 2013-ban 473 rasszista és 45 antiszemita bűncselekményt regisztráltak, ez pedig 20 százalékos emelkedés az előző évihez képest. Ráadásul a szélsőjobboldal és a szalafista-dzsihádista mozgalom egymást erősítve fokozza a politikai erőszak eszkalálódásának veszélyét, az Iszlám Államhoz csatlakozó harcosok pedig csak tovább erősítik a társadalom félelemérzetét. (A Quilliam Foundation friss elemzése szerint Németországból 400-an mentek harcolni az ISIS-hoz. Ez a harmadik legnagyobb kontingens Franciaország és Nagy-Britannia után az EU-ból.)

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

Míg Magyarországon a szélsőjobboldal inkább (párt)politikai probléma, Németországban sokkal inkább ez az erőszakos szélsőjobboldal jelenti a fenyegetést. Egy jellemző példa: a német kollégák egy része a szélsőjobboldalról szóló szakmai összejövetelek esetében ragaszkodik ahhoz, hogy neve, arcképe ne szerepeljen a rendezvény dokumentációjában, mert fél ennek következményeitől. Azt sem lehet mondani, hogy a hatóságok minden szempontból jobban kezelnék a helyzetet, mint például Magyarországon. Ismert a Nemzetiszocialista Underground (NSU) terrorista csoport története, mely éveken át szedte áldozatait (kilenc bevándorlót és egy rendőrt), és tagjai több mint 14 bankrablást hajtottak végre 2001 és 2011 között. Tevékenységüket a német nemzetbiztonsági szervek folyamatos hibái tették lehetővé, és lebukásuk is csak egy önleleplezésnek volt köszönhető.

Fontos különbség azonban a politikai szélsőségek német és magyar kezelésében a jelenség beismerése, és a hibákból való tanulás képessége. Németországban az NSU 2011-es lelepleződése mind a politikusok, mind az értelmiség, mind a rendészeti és nemzetbiztonsági szervezetek körében általános szembenézést indított el, és több költségigényes megelőző és „szélsőségtelenítő” program kezde­mé­nyezéséhez és támogatásához vezetett. Ezzel szemben Magyarországon az ehhez sok szempontból hasonló, hat halálos áldozatot követelő romagyilkosságok ügyében sokkal inkább a politikai felelősség elkenése és elhallgatása, a kárpótlások késése, az összeesküvés-elméletek gyártása és a társadalmi feszültségek tagadása volt jellemző.

Eső után köpönyeg

Hasonlóan a drogfogyasztás visszaszorítását célzó törekvésekhez, az erőszakos szélsőséges tettek megfékezésére – a tiltásra és elrettentésre alapozó jogi megoldásokon túl –kétféle megközelítést alkalmaznak. Az egyik a cselekedet bekövetkeztét akarja megakadályozni – ez a prevenció. A másik pedig a szélsőségesek által a társadalom számára okozott károkat igyekszik mérsékelni – ez a deradikalizáció. Az utóbbi években Németországban egyre több az olyan program, ami az utóbbira fókuszál: hogyan lehet a szélsőségeseket valahogy a társadalomba visszaintegrálni, tevékenységük kockázatait mérsékelni?

E programok alapelve önmagában is némileg provokatívnak, sőt, egyesek szemében megbotránkoztatónak hat: a szélsőjobboldali szervezetek tagjaira nem mint eredendően gonosz, agresszív, ezért javíthatatlan emberekre tekintenek, hanem olyanokra, akiknek (vagy legalábbis egy részüknek) az élete rossz vágányra sodródott ugyan, de még visszatéríthetők a normális, békés, „hétköznapi” életbe, és ezt a környezetnek segítenie, bátorítania kell.

A szélsőséges csoportokhoz sokszor nagyon fiatalon, jellemzően 13–15 évesen csatlakoznak a szimpatizánsaik. A bevonás tipikus útja a személyes kapcsolat: baráti társaság révén, párkapcsolat által kerülnek be a fiatalok ebbe a miliőbe, majd részt vesznek az eseményeken, és fokozatosan maguk is szervezői feladatokat kezdenek ellátni. A vezető szerepet javarészt férfiak viszik, a nőkre mint utánfutókra tekintenek. A szcénát 2,5 év után elhagyó Anna H. egy különleges élménynek köszön­heti a kiugrást. Miután társaival kirabolták egy bajtársukat, az eljárás során sokszor beszélt a rendőrökkel, és lassan észrevette, hogy az életében sok minden félresiklott. Kijelentése már-már ironikusan hat: „A rendőrség nyitotta fel a szememet, és segítettek azzal is, hogy felhívták a figyelmemet a Bajor Alkotmányvédelmi Hivatal kiugrást célzó programjára.”

A hivatal ebben az esetben segítséget ajánl az érintetteknek: pszichológust, aki lelkileg tudja támogatni a kiugrani vágyót, vagy olyan személyt, aki egy új munkahely keresésében tud segíteni. A cél általában az, hogy új életet teremtsenek neki. Ezt sokszor leginkább a volt bajtársak nehezítik meg, akik igyekeznek keményen megtorolni a kiugrási kísérleteket – különösen, ha az illető a nyilvánossághoz is fordul. A távozás segítésekor fontos, hogy pontosan ismerni kell a szóban forgó náci szervezet működését, tudni kell, hogyan fog reagálni egyik tagja kiugrására.

Az elmondások szerint a neonáci világból más okból sem könnyű a visszaút. A kiugrani szándékozók számára a legnagyobb nehézség sokszor a magány. A szélsőjobboldali szcénába sodródott személy ugyanis gyakran eltávolodik a családjától és korábbi barátaitól, és bezárkózik a szélsőjobboldali szubkultúrába. Ez megkönnyíti az eszmei fanatizálódást, meg­nehezíti viszont a kiugrást. Egy álnéven Mir­cónak nevezett kiugró éppen arról számolt be, hogy ezt a múltat szinte lehetetlen elhagyni. Munkahelyéről, egy karitatív szervezettől azért bocsátották el még a próbaidő alatt, mert egy kollégája véletlenül tudomást szerzett szélsőjobbos múltjáról. Korábban már az egyetemen is voltak hasonló élményei, ahol baloldali csoportok sütötték rá a szélsőjobboldali bélyeget, és megpróbálták elszigetelni. Mirco szerint a kiugrással kapcsolatos egyik legnagyobb félelem az egyedüllét: ha ugyanis elvesztik korábbi szélsőjobbos környezetüket, magukra maradnak. Szerinte éppen azért nem jó módszer a szélsőségesek kiközösítése, mert ez hátráltathatja a kiugrást, és benne tarthat ebben a szcénában olyanokat, akik már esetleg rég ki akartak lépni belőle.

Bár gyakori vélemény, hogy a szélsőjobboldali fiatalok szocializációja mögött jellegzetes családi mintázat tapintható ki, ez közel sem igaz. Vannak, akik „öröklik” ezt az ideológiát, de olyanok is, akik liberális családi hátterük ellen lázadnak ezzel (lásd a keretes írásban Hei­di és Felix történetét).

A kilépésipar

A kiugrást ma már számos erre szakosodott állami és/vagy civil szervezet segíti. Daniel Beyer (álnév) Németország legrégibb ilyen intézménye, az Exit Deutschland segítségével hagyta el a szélsőjobb szcénát. Ezt a szervezetet az egykori rendőr, Bernd Wagner és az egykori nácivezér, Ingo Hasselbach alapította 2000-ben. Nagy figyelmet kiváltó akciójuk az volt, amikor befuttattak egy „szélsőjobboldali” pólóbrandet, és egy koncerten rengeteg pólót osztottak szét. A ruhadarabon szereplő neonáci szimbólumok azonban az első mosásra eltűntek, és helyettük egy felirat jelent meg a textilen: „Ha nekem sikerült, neked is sikerülhet. Exit.”

Daniel a Nemzeti Ellenállás nevű neonáci szervezet egyik vezető személyisége volt. Ami­kor az Exithez fordult, még nem gondolt a kiugrásra, csak egy külsőssel akart beszélni. Fél év után jutott el odáig, hogy kimondja: távozni akar. Leginkább az ideológia akadályozta addig. Daniel szerint a közösség úgy tartotta fogva, mint egy szekta. Az Exit elsőként a biztonságáról gondoskodott. Segítettek neki új lakást találni, ügyvédet szerezni, bíróságra járni (neonáciként elkövetett bűncselekményei miatt), foglalkozást és munkahelyet váltani. Közben pedig a beszélgetések során elkezdett megbirkózni az addig rajta uralkodó ideológiával.

Wagner szerint a kiugrónak számos nehézséggel kell megküzdenie: az egykori bajtársak jelentette veszéllyel, a társadalmi izolációval, a múlt feldolgozásának nehézségeivel – főleg, ha az illető komoly bűncselekményeket hajtott végre neonáciként. Az Exit éppen ezért a kiugróval közösen dolgoz ki intézkedési tervet és viselkedési útmutatót. A pontos eljárás attól függ, milyen szerepet töltött be a jelentkező a neonáci szcénában. Ha mélyen be volt ágyazva, magas rangot viselt, akkor azonnal ki kell emelni a közegből, és gondoskodni kell a biztonságáról, akár költözés, sőt névmódosítás árán. A szervezet a múltfeldolgozásban is segít, például azzal, hogy találkozókat szervez a szélsőséges bűncselekmények tettesei és áldozatai között. Csak az Exit négyfős csapata 2012-ig évente 40-50 kiugrót tudott segíteni, összesen úgy 440 főt.

Az Exit és a hozzájuk hasonló szervezetek (köztük állami és magánkezdeményezések – például a baden-württembergi BIG Rex, a Michael Ankele alapította ad acta) munkáját az adományok mellett jelentős közpénz, tartományi, szövetségi és EU-támogatás teszi lehetővé. Tevékenységüket nem övezi teljes szakmai és társadalmi konszenzus, sokan túlzónak találják azokat az összegeket (sok esetben több tízmillió eurót), amit ezek a programok a volt szélsőségesekre költenek. Ráadásul, bár többnyire jó hatásmutatókkal működnek, nem tökéletesek: nem egy esetben előfordult már, hogy a „kilépett” személyek új életüket, polgári foglalkozásukat a régi, szélsőséges éle­tük továbbépítésére használták fel – állami pénzekből. Ezek azonban kivételek. (Az Exit Deutschland által segített 443 esetből mindössze 9-szer nem sikerült a kiugrás.) A német exitprogramok többsége visszaigazolni látszik azt az elvet, hogy a szélsőségesek teljes kiközösítése helyett egyes esetekben feléjük történő nyitás hozhatja meg a sikert.

Esetek

Felix: Fasisztából antirasszista

Felix Benneckenstein azon kevesek közé tartozik, akik nevükkel vállalják kiugrásukat. Ahogy az nem ritka, azóta a szélsőjobb elleni küzdelmet segíti: megfigyeli és dokumentálja a szélsőjobb színteret, előadásokat tart fiataloknak, fiatalokkal dolgozó szakembereknek és önkormányzati tisztség­viselőknek arról, hogyan kell és lehet kezelni a szélsőjobboldali szubkultúrát és aktivitásaikat. Ő is tinédzserként, 13-14 éves korában került kapcsolatba a szélsőjobbal Bajorországban. Elsőként a zene fogta meg, aztán a neonáci öltözködési trendek. Szülei nagyon liberálisak voltak, sok szabadságot adtak gyerekeiknek – ezért is volt óriási sokk számukra, amikor kiderült, hogy a családban politikai értelemben az alma igencsak messze esett a fájától. Felix egyre mélyebben beépült a szélsőjobboldali szcénába, és a külső­ségek után magáévá tette annak ideo­lógiáját is. Szerinte az összeesküvés-elméletek és a német történelem dicstelen epizódjainak tagadása az, ami a leginkább megfogja a fiatalokat.

Felix zenészként, dalszerzőként szerzett nevet magának a szcénában, belépett a neonáci pártba, az NPD-be, és megalapította a saját bajtársi közösségét is. A szélsőbaloldaliakkal történő konfrontáció és az erőszak hozzátartozott a mindennapjaihoz. Szüleivel teljesen elvesztette a kapcsolatot. Ám egyszer börtönbe került, mert meg­szegte a próbára bocsátás feltételeit. És innen a történet az Amerikai História X-re jellemző fordulatot vett: a börtönben Felix pont azokkal a kiutasításra váró külföldiekkel került össze, akik ellen addig minden lehetséges eszközzel küzdött. Elmondása szerint annyira szégyellte magát, hogy letagadta személyiségét, családi hátterét. A kételyek egyre erősebbek lettek benne, de még eltartott két évig, mire ki tudott ugrani. Azóta Felix veszélyben van, hiszen a szféra közismert szereplője volt, s most árulónak tartják. Sok fenyegetést kapott, segítséget viszont alig. Kiugrása után megalapította Bajorország azóta is egyetlen privát kiugrást segítő szervezetét, a Bajorországi Kiugrássegítő Egyesületet.

Heidi: Kilépés a családból?

A 21 éves Heidi R. családi örökségként kapta a náci ideológiát. Dédnagyapja a III. birodalom idején az NSDAP támogatója volt, nagymamája máig csodálja Hitlert, apja pedig új feleségével Szászországban üzemeltet egy szabadidős helyet, ami a neonácik közkedvelt rendezvényhelyszíne. Az apa elvárta, hogy gyermekei csak németekkel barátkozzanak, a lelkükre kötötte, miket mondjanak történelemórán a „pro­pagandára” (és a tanár furcsamód soha nem kérdezte Heidit, honnan szerzi az információit), és bátorította, hogy szélsőséges csoportokhoz csatlakozzon. Heidi számára ezért a kiugrás különösen nehezen ment, de a szülei válása segítette ebben. Heidi 15 éves korában szakította meg a kapcsolatát az apjával és nagyanyjával, 19 éves korától pedig fokozatosan a szélsőjobbos bará­taival is. Egy ideig megpróbálta a barátságot fenntartani úgy, hogy nem beszélget velük politikáról, ideológiáról, de ez nem működött. Heidinek a kiugrása óta számos pozitív élményben volt része, az emberek részéről megbocsátást, türelmet és szeretetet tapasztal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(A szerzők a Political Capital munkatársai)

Köszönetet mondunk a budapesti Német Nagykövetségnek a melléklet elkészítésében nyújtott segítségért – a szerk.

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.