Van visszaút - Hogyan gyógyítható a szélsőjobb?

Bár Németországot és Magyarországot sokszor egy kalap alá vesszük a szélsőségesek jelentette veszély szempontjából, a különbségek jelentősek. De eltérő a szélsőségességre adott társadalmi és állami reakció is. Németországban egyre fontosabbak a szélsőjobboldaliak kiugrását és társadalmi reintegrációját célzó kezdeményezések.

Magyarországon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szélsőjobboldallal kapcsolatos minden probléma nálunk a legsúlyosabb, de ez közel sincs így. Németországban például, ahol erős szélsőjobboldali párt a világháború óta érdemben nem tudott megkapaszkodni a politikai életben, kifejezetten aktív és veszélyes, erőszakos szélsőjobboldali szcéna működik, körülbelül huszonötezer fő aktív részvételével. A német belügyminisztérium idén júniusban publikált jelentése szerint minden második extremista csoportban működő aktivista kész tettleg is erőszakot elkövetni az általa képviselt célok érdekében. 2013-ban 473 rasszista és 45 antiszemita bűncselekményt regisztráltak, ez pedig 20 százalékos emelkedés az előző évihez képest. Ráadásul a szélsőjobboldal és a szalafista-dzsihádista mozgalom egymást erősítve fokozza a politikai erőszak eszkalálódásának veszélyét, az Iszlám Államhoz csatlakozó harcosok pedig csak tovább erősítik a társadalom félelemérzetét. (A Quilliam Foundation friss elemzése szerint Németországból 400-an mentek harcolni az ISIS-hoz. Ez a harmadik legnagyobb kontingens Franciaország és Nagy-Britannia után az EU-ból.)

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

Míg Magyarországon a szélsőjobboldal inkább (párt)politikai probléma, Németországban sokkal inkább ez az erőszakos szélsőjobboldal jelenti a fenyegetést. Egy jellemző példa: a német kollégák egy része a szélsőjobboldalról szóló szakmai összejövetelek esetében ragaszkodik ahhoz, hogy neve, arcképe ne szerepeljen a rendezvény dokumentációjában, mert fél ennek következményeitől. Azt sem lehet mondani, hogy a hatóságok minden szempontból jobban kezelnék a helyzetet, mint például Magyarországon. Ismert a Nemzetiszocialista Underground (NSU) terrorista csoport története, mely éveken át szedte áldozatait (kilenc bevándorlót és egy rendőrt), és tagjai több mint 14 bankrablást hajtottak végre 2001 és 2011 között. Tevékenységüket a német nemzetbiztonsági szervek folyamatos hibái tették lehetővé, és lebukásuk is csak egy önleleplezésnek volt köszönhető.

Fontos különbség azonban a politikai szélsőségek német és magyar kezelésében a jelenség beismerése, és a hibákból való tanulás képessége. Németországban az NSU 2011-es lelepleződése mind a politikusok, mind az értelmiség, mind a rendészeti és nemzetbiztonsági szervezetek körében általános szembenézést indított el, és több költségigényes megelőző és „szélsőségtelenítő” program kezde­mé­nyezéséhez és támogatásához vezetett. Ezzel szemben Magyarországon az ehhez sok szempontból hasonló, hat halálos áldozatot követelő romagyilkosságok ügyében sokkal inkább a politikai felelősség elkenése és elhallgatása, a kárpótlások késése, az összeesküvés-elméletek gyártása és a társadalmi feszültségek tagadása volt jellemző.

Eső után köpönyeg

Hasonlóan a drogfogyasztás visszaszorítását célzó törekvésekhez, az erőszakos szélsőséges tettek megfékezésére – a tiltásra és elrettentésre alapozó jogi megoldásokon túl –kétféle megközelítést alkalmaznak. Az egyik a cselekedet bekövetkeztét akarja megakadályozni – ez a prevenció. A másik pedig a szélsőségesek által a társadalom számára okozott károkat igyekszik mérsékelni – ez a deradikalizáció. Az utóbbi években Németországban egyre több az olyan program, ami az utóbbira fókuszál: hogyan lehet a szélsőségeseket valahogy a társadalomba visszaintegrálni, tevékenységük kockázatait mérsékelni?

E programok alapelve önmagában is némileg provokatívnak, sőt, egyesek szemében megbotránkoztatónak hat: a szélsőjobboldali szervezetek tagjaira nem mint eredendően gonosz, agresszív, ezért javíthatatlan emberekre tekintenek, hanem olyanokra, akiknek (vagy legalábbis egy részüknek) az élete rossz vágányra sodródott ugyan, de még visszatéríthetők a normális, békés, „hétköznapi” életbe, és ezt a környezetnek segítenie, bátorítania kell.

A szélsőséges csoportokhoz sokszor nagyon fiatalon, jellemzően 13–15 évesen csatlakoznak a szimpatizánsaik. A bevonás tipikus útja a személyes kapcsolat: baráti társaság révén, párkapcsolat által kerülnek be a fiatalok ebbe a miliőbe, majd részt vesznek az eseményeken, és fokozatosan maguk is szervezői feladatokat kezdenek ellátni. A vezető szerepet javarészt férfiak viszik, a nőkre mint utánfutókra tekintenek. A szcénát 2,5 év után elhagyó Anna H. egy különleges élménynek köszön­heti a kiugrást. Miután társaival kirabolták egy bajtársukat, az eljárás során sokszor beszélt a rendőrökkel, és lassan észrevette, hogy az életében sok minden félresiklott. Kijelentése már-már ironikusan hat: „A rendőrség nyitotta fel a szememet, és segítettek azzal is, hogy felhívták a figyelmemet a Bajor Alkotmányvédelmi Hivatal kiugrást célzó programjára.”

A hivatal ebben az esetben segítséget ajánl az érintetteknek: pszichológust, aki lelkileg tudja támogatni a kiugrani vágyót, vagy olyan személyt, aki egy új munkahely keresésében tud segíteni. A cél általában az, hogy új életet teremtsenek neki. Ezt sokszor leginkább a volt bajtársak nehezítik meg, akik igyekeznek keményen megtorolni a kiugrási kísérleteket – különösen, ha az illető a nyilvánossághoz is fordul. A távozás segítésekor fontos, hogy pontosan ismerni kell a szóban forgó náci szervezet működését, tudni kell, hogyan fog reagálni egyik tagja kiugrására.

Az elmondások szerint a neonáci világból más okból sem könnyű a visszaút. A kiugrani szándékozók számára a legnagyobb nehézség sokszor a magány. A szélsőjobboldali szcénába sodródott személy ugyanis gyakran eltávolodik a családjától és korábbi barátaitól, és bezárkózik a szélsőjobboldali szubkultúrába. Ez megkönnyíti az eszmei fanatizálódást, meg­nehezíti viszont a kiugrást. Egy álnéven Mir­cónak nevezett kiugró éppen arról számolt be, hogy ezt a múltat szinte lehetetlen elhagyni. Munkahelyéről, egy karitatív szervezettől azért bocsátották el még a próbaidő alatt, mert egy kollégája véletlenül tudomást szerzett szélsőjobbos múltjáról. Korábban már az egyetemen is voltak hasonló élményei, ahol baloldali csoportok sütötték rá a szélsőjobboldali bélyeget, és megpróbálták elszigetelni. Mirco szerint a kiugrással kapcsolatos egyik legnagyobb félelem az egyedüllét: ha ugyanis elvesztik korábbi szélsőjobbos környezetüket, magukra maradnak. Szerinte éppen azért nem jó módszer a szélsőségesek kiközösítése, mert ez hátráltathatja a kiugrást, és benne tarthat ebben a szcénában olyanokat, akik már esetleg rég ki akartak lépni belőle.

Bár gyakori vélemény, hogy a szélsőjobboldali fiatalok szocializációja mögött jellegzetes családi mintázat tapintható ki, ez közel sem igaz. Vannak, akik „öröklik” ezt az ideológiát, de olyanok is, akik liberális családi hátterük ellen lázadnak ezzel (lásd a keretes írásban Hei­di és Felix történetét).

A kilépésipar

A kiugrást ma már számos erre szakosodott állami és/vagy civil szervezet segíti. Daniel Beyer (álnév) Németország legrégibb ilyen intézménye, az Exit Deutschland segítségével hagyta el a szélsőjobb szcénát. Ezt a szervezetet az egykori rendőr, Bernd Wagner és az egykori nácivezér, Ingo Hasselbach alapította 2000-ben. Nagy figyelmet kiváltó akciójuk az volt, amikor befuttattak egy „szélsőjobboldali” pólóbrandet, és egy koncerten rengeteg pólót osztottak szét. A ruhadarabon szereplő neonáci szimbólumok azonban az első mosásra eltűntek, és helyettük egy felirat jelent meg a textilen: „Ha nekem sikerült, neked is sikerülhet. Exit.”

Daniel a Nemzeti Ellenállás nevű neonáci szervezet egyik vezető személyisége volt. Ami­kor az Exithez fordult, még nem gondolt a kiugrásra, csak egy külsőssel akart beszélni. Fél év után jutott el odáig, hogy kimondja: távozni akar. Leginkább az ideológia akadályozta addig. Daniel szerint a közösség úgy tartotta fogva, mint egy szekta. Az Exit elsőként a biztonságáról gondoskodott. Segítettek neki új lakást találni, ügyvédet szerezni, bíróságra járni (neonáciként elkövetett bűncselekményei miatt), foglalkozást és munkahelyet váltani. Közben pedig a beszélgetések során elkezdett megbirkózni az addig rajta uralkodó ideológiával.

Wagner szerint a kiugrónak számos nehézséggel kell megküzdenie: az egykori bajtársak jelentette veszéllyel, a társadalmi izolációval, a múlt feldolgozásának nehézségeivel – főleg, ha az illető komoly bűncselekményeket hajtott végre neonáciként. Az Exit éppen ezért a kiugróval közösen dolgoz ki intézkedési tervet és viselkedési útmutatót. A pontos eljárás attól függ, milyen szerepet töltött be a jelentkező a neonáci szcénában. Ha mélyen be volt ágyazva, magas rangot viselt, akkor azonnal ki kell emelni a közegből, és gondoskodni kell a biztonságáról, akár költözés, sőt névmódosítás árán. A szervezet a múltfeldolgozásban is segít, például azzal, hogy találkozókat szervez a szélsőséges bűncselekmények tettesei és áldozatai között. Csak az Exit négyfős csapata 2012-ig évente 40-50 kiugrót tudott segíteni, összesen úgy 440 főt.

Az Exit és a hozzájuk hasonló szervezetek (köztük állami és magánkezdeményezések – például a baden-württembergi BIG Rex, a Michael Ankele alapította ad acta) munkáját az adományok mellett jelentős közpénz, tartományi, szövetségi és EU-támogatás teszi lehetővé. Tevékenységüket nem övezi teljes szakmai és társadalmi konszenzus, sokan túlzónak találják azokat az összegeket (sok esetben több tízmillió eurót), amit ezek a programok a volt szélsőségesekre költenek. Ráadásul, bár többnyire jó hatásmutatókkal működnek, nem tökéletesek: nem egy esetben előfordult már, hogy a „kilépett” személyek új életüket, polgári foglalkozásukat a régi, szélsőséges éle­tük továbbépítésére használták fel – állami pénzekből. Ezek azonban kivételek. (Az Exit Deutschland által segített 443 esetből mindössze 9-szer nem sikerült a kiugrás.) A német exitprogramok többsége visszaigazolni látszik azt az elvet, hogy a szélsőségesek teljes kiközösítése helyett egyes esetekben feléjük történő nyitás hozhatja meg a sikert.

Esetek

Felix: Fasisztából antirasszista

Felix Benneckenstein azon kevesek közé tartozik, akik nevükkel vállalják kiugrásukat. Ahogy az nem ritka, azóta a szélsőjobb elleni küzdelmet segíti: megfigyeli és dokumentálja a szélsőjobb színteret, előadásokat tart fiataloknak, fiatalokkal dolgozó szakembereknek és önkormányzati tisztség­viselőknek arról, hogyan kell és lehet kezelni a szélsőjobboldali szubkultúrát és aktivitásaikat. Ő is tinédzserként, 13-14 éves korában került kapcsolatba a szélsőjobbal Bajorországban. Elsőként a zene fogta meg, aztán a neonáci öltözködési trendek. Szülei nagyon liberálisak voltak, sok szabadságot adtak gyerekeiknek – ezért is volt óriási sokk számukra, amikor kiderült, hogy a családban politikai értelemben az alma igencsak messze esett a fájától. Felix egyre mélyebben beépült a szélsőjobboldali szcénába, és a külső­ségek után magáévá tette annak ideo­lógiáját is. Szerinte az összeesküvés-elméletek és a német történelem dicstelen epizódjainak tagadása az, ami a leginkább megfogja a fiatalokat.

Felix zenészként, dalszerzőként szerzett nevet magának a szcénában, belépett a neonáci pártba, az NPD-be, és megalapította a saját bajtársi közösségét is. A szélsőbaloldaliakkal történő konfrontáció és az erőszak hozzátartozott a mindennapjaihoz. Szüleivel teljesen elvesztette a kapcsolatot. Ám egyszer börtönbe került, mert meg­szegte a próbára bocsátás feltételeit. És innen a történet az Amerikai História X-re jellemző fordulatot vett: a börtönben Felix pont azokkal a kiutasításra váró külföldiekkel került össze, akik ellen addig minden lehetséges eszközzel küzdött. Elmondása szerint annyira szégyellte magát, hogy letagadta személyiségét, családi hátterét. A kételyek egyre erősebbek lettek benne, de még eltartott két évig, mire ki tudott ugrani. Azóta Felix veszélyben van, hiszen a szféra közismert szereplője volt, s most árulónak tartják. Sok fenyegetést kapott, segítséget viszont alig. Kiugrása után megalapította Bajorország azóta is egyetlen privát kiugrást segítő szervezetét, a Bajorországi Kiugrássegítő Egyesületet.

Heidi: Kilépés a családból?

A 21 éves Heidi R. családi örökségként kapta a náci ideológiát. Dédnagyapja a III. birodalom idején az NSDAP támogatója volt, nagymamája máig csodálja Hitlert, apja pedig új feleségével Szászországban üzemeltet egy szabadidős helyet, ami a neonácik közkedvelt rendezvényhelyszíne. Az apa elvárta, hogy gyermekei csak németekkel barátkozzanak, a lelkükre kötötte, miket mondjanak történelemórán a „pro­pagandára” (és a tanár furcsamód soha nem kérdezte Heidit, honnan szerzi az információit), és bátorította, hogy szélsőséges csoportokhoz csatlakozzon. Heidi számára ezért a kiugrás különösen nehezen ment, de a szülei válása segítette ebben. Heidi 15 éves korában szakította meg a kapcsolatát az apjával és nagyanyjával, 19 éves korától pedig fokozatosan a szélsőjobbos bará­taival is. Egy ideig megpróbálta a barátságot fenntartani úgy, hogy nem beszélget velük politikáról, ideológiáról, de ez nem működött. Heidinek a kiugrása óta számos pozitív élményben volt része, az emberek részéről megbocsátást, türelmet és szeretetet tapasztal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(A szerzők a Political Capital munkatársai)

Köszönetet mondunk a budapesti Német Nagykövetségnek a melléklet elkészítésében nyújtott segítségért – a szerk.