Először nem lehetett tudni, hová tűnt az újabban pár száz fősre becsült csapat vezetője, Sultani Makenga tábornok, akit általános meglepetésre a vártnál jóval több, vagy 1600 harcos követett - mint hamar kiderült - Ugandába. Először úgy hírlett, hogy bebörtönözték, de az ugandai hatóságok pontosítottak: Makenga a védelmüket élvezi, miután követőivel együtt megadta magát (képünkön). Az volt a terv, hogy a térségben zajló két évtizedes konfliktust lezáró dokumentumot az ugandai Entebbében hétfőn alá is írják a kongói kormány és az M23 képviselői, de az előbbiek időt kértek az okirat alaposabb tanulmányozására, hangsúlyozva, hogy az aláírandó szöveget semmiképpen sem nevezhetik békeegyezménynek, mert ez a kifejezés létezőnek állítja be az M23-at, márpedig azzal, hogy megadta magát, voltaképpen megszűnt létezni. Arról nem is szólva, hogy az M23 olyan "negatív" erő, amely nem érdemel legitimációt.
Hogy mennyire negatív, ne mi döntsük el, inkább beszéljünk a tevékenysége okáról, céljáról, összefüggéseiről. Az 1994-es ruandai népirtás egyik következményeként az elkövetők, illetve a kocka fordultát követően a korábbi áldozatok (a tuszi népcsoport) bosszújától tartók (a hutuk) százezrei a szomszédos - akkor még - Zaire-ba menekültek, és az új ruandai vezetés okkal hihette, hogy előbb vagy utóbb ellencsapást indítanak. Ezt megelőzendő az évek során több egymást váltó és követő, alapvetően tuszi érdekeltségű felkelőcsoportot, milíciát támogatott, amelyek létezését a határ kongói oldalán is egyre indokoltabbá tették a hutuk, illetve tuszik itteni rokon népcsoportjai között éleződő konfliktusok.
A lényeg az, hogy Kivu, ez a földművelésre igen alkalmas, másrészt értékes nyersanyagokban végtelenül gazdag, viszonylag sűrű népességű nyugat-kongói terület a polgárháború káoszába süllyedt. A helyzeten nem változtatott a kormány- és országnévváltás sem (mely utóbbi rossz vicc csupán, hiszen sem a demokrácia, sem a köztársaság kifejezés nem értelmezhető a szétesett országban, ahol a választásokat rendszeresen elcsalják, ahol a legfőbb egységesítő tényező a nyomor, ahol - talán szerencsére - nincs országúti összeköttetés Kinshasa, a főváros és az említett Kivu legnagyobb városa, Goma között. Az egyfajta regionális háború helyszínévé változott Kongóban szűk húsz év alatt ötmillióan meghaltak, további milliók lettek földönfutók, a legiszonyatosabb megfélemlítő akciók, erőszak és kínzások elszenvedői, miközben a fegyveres milíciák, a helyi érdekű önvédelmi vagy saját gyors meggazdagodásuk érdekében szerveződött csoportok tovább bonyolították a mindenki mindenki ellen hobbesi vízióját idéző teljes zűrzavart.
2009. március 23-án aztán békét kötött a tuszi érdekeket védelmező Nemzeti Kongresszus a Nép Védelmére (CNDP) a kongói kormánnyal, amelynek a reguláris hadseregével szemben mindaddig lényegében egyenrangúként harcolt. A megállapodás értelmében a felkelőket a hadseregbe integrálták, maga a szervezet pedig a továbbiakban pártként vesz részt a kongói közéletben. Három évvel később aztán a katonák közül sokan elégedetlenkedni kezdtek a hadseregben uralkodó nyomorúságos viszonyok miatt, dezertáltak, és létrehozták az M23-at, amely a nevében a békekötés napjára, illetve szerintük pontjainak a be nem tartására emlékeztetett. A szervezet bevallott céljaként a szembenállást jelölte meg a Ruandából elmenekült hutuk - köztük a népirtás nem egy aktív közreműködője - fegyveres csoportjával, valamint a határvidéken tevékenykedő egyéb milíciákkal. Erejét általánosan elterjedt vélekedés szerint mindenekelőtt a ruandai támogatásnak köszönhette. Ruanda természetesen a végsőkig tagadta ezt, az M23 erejének kezdeti növekedését - néhány napra elfoglalták magát Goma városát is -, majd az utóbbi időben tapasztalt gyengülését látva azonban nehéz teljes mértékben elutasítani ezt a feltevést. Hogy érthető legyen az összefüggés: a népirtás idején Uganda felől támadó ruandai felkelők kormányra kerülve komoly nyugati (főként amerikai) támogatást kaptak, hogy felépítsenek egy prosperáló demokratikus mintaállamot. A ruandai vezetés zavaros kongói hatalmi praktikái viszont idővel kedvüket szegték a lelkes támogatóknak, akik talán rossz lelkiismeretüket is így igyekeztek nyugtatni, miután annak idején semmit sem tettek a népirtás megelőzésére. Egyes segélyprogramokat szüneteltettek, az Egyesült Államok pedig annak hatására állította le jelentős léptékű katonai támogatási programját, hogy az ENSZ megállapította: az általa támogatott M23 is azok közé a szervezetek közé tartozik, amelyek gyerekkatonákat állítanak csatasorba. Alighanem diplomáciai szinten is elhangzanak dorgáló megjegyzések.
Az M23-at az újabb kongói ENSZ-erők csatasorba állítása is gyengítette, amelyek immár a hadsereggel szemben fellépő csoportok lefegyverzésére és "semlegesítésére" kaptak kifejezett parancsot, és ehhez immár komolyabb felszereléssel, például harci helikopterekkel is ellátták őket. Harmadik tényezőként említhetők a csoport vezetésében kialakult belharcok is.
Most tehát akár elérkezhetne a béke ideje is, amihez azonban saját magának kellene meggyőzően fellépnie a revánsra váró hutu fegyveresekkel szemben, és fel kellene számolnia a többi fegyveres csoportot is. Csak ezután következhetne egy olyan, mentális (százezrek tébolyodtak meg az átélt szörnyűségektől), szociális, gazdasági helyreállítási folyamat, amelynek végeztével megkezdődhetne egy nem rablógazdálkodás-jellegű kiaknázása a gazdag erőforrásoknak. De hát ilyen a mesékben sincs, és félő, hogy azoknak lesz igazuk, akik szerint egy év múlva már egy újabb csoport lép az M23 helyére.
