Legalábbis hivatalosan, mert a tanácskozások - panel discussions - már aznap délután megkezdődtek.
A gálát még a legelfogulatlanabb szemlélő is csak lélegzetelállítónak nevezhette. Az év embere a fórum szerint Václav Havel cseh exelnök lett, általános érdemei elismeréseként. Az év szervezete kitüntetést az orosz Vnyestorgbank kapta a térség pénzügyi szolgáltatásainak javítása terén felmutatott lankadatlan, ám messzemenőkig korrekt erőfeszítéseiért; a díjazott - kinek tulajdonosa az Orosz Föderáció - nemrég bizonyos felvásárlásokkal valóságos pánikot okozott az európai piacokon. A fórum különdíjával Hrihorij Szurkisz büszkélkedhet, a mágnás, a Dinamo Kijev tulajdonosa és az ukrán labdarúgó-szövetség elnöke, aki szinte egymaga vezette győzelemre a lengyel-ukrán foci-Eb-pályázatot. Az év másik szervezete egy aprócska lengyel kulturális alapítvány lett a litván határ mellől, melynek fő profilja a keleti végek, a lengyel-litván-belorusz határvidék közös örökségének ápolása. A díjazottakat Dalia Grybauskaite, a litván EU-biztos, és Zbigniew Janas, a lengyel ellenállás egyik legendája méltatta, de fellépett Aleksander Kwasniewski volt lengyel elnök is. A kitüntetettek tiszteletére végül a Nowy Saücz-i Határőrzenekar húzott el egy-egy nótát. A publikum a Vnyestorgbank kedvéért játszott orosz medley-nek örült a legjobban, mely a Podmaszkovnije vecserától az Ocsi csornüjén át a Poljuska, polje érintésével egészen a Kalinkáig, minden orosz kocsmaorgia legszívósabb darabjáig terjedt. A díjazottak, a méltatók és az egyéb fellépők névsora hibátlan stílus- és politikai érzékről tanúskodott.
Mit vegyünk?
A fórum résztvevőit Krynica utcáin egyenöltözékükről lehetett megismerni: megannyi kék, fekete, szürke öltönyös, jobbára dércsípte halántékú férfi szlalomozott a híres sí- és kirándulóparadicsomban pihengető lengyel nyugdíjasok között. (A nők erősen alulreprezentáltak voltak a tanácskozáson.) Az öltözék úgyszólván bárkit takarhatott. Lehetett az illető grúz parlamenti alelnök, az ukrán Rada gazdasági bizottságának titkára, amerikai think tank programigazgatója, orosz stratégiai elemző, francia egyetemi tanár, bosnyák EU-főtárgyaló, lengyel tőzsdeelnök, képviselő, államtitkár (a lengyelek voltak a legtöbben), kirgiz parlamenter, litván energiahivatali jegyzőkönyvvezető; és persze a sok ráérő ex: -miniszterelnök, -miniszter, -elnök. A szem káprázott bele.
Zygmunt Berdychowski, a fórumot szervező Keleti Intézet Alapítvány elnöke a Narancsnak arról számolt be, hogy a három nap végszámlája mintegy 2 millió dollár, mely összegben egy fillér közvetlen állami pénz sincs: a konferencia költségeinek legnagyobb részét vagy hetven nagyobb és közepes vállalat dobja össze. Fizetnek a részvételért és a megjelenésért: azért, hogy a logójukat kitegyék, hogy egy-egy, neves résztvevőket felvonultató panel gazdái lehessenek, hogy bankettet, fogadást rendezhessenek, hogy szóróanyaguk eljusson a résztvevőkhöz. És nem merő jófejségből teszik ezt. Aki eljön, és ügyesen hallgat, értékes információkhoz juthat az unió keleti határán túli vidékekről; no és arról, hogy miben törik a fejüket az érdeklődő tagországok, az unió maga és az unió legnagyobb vállalatai. Mi várható Ukrajnában? Ki jön Grúziában? Meddig húzza még Lukasenko? És aki épp van, mit forgat a fejében? Mi lesz a gázzal? Merre megy a cső? Hol érdemes venni, és hol eladni? És mit? Bankot, gyárat, piacot, politikust? Hogy a fórumon szárba szökkenő személyes kapcsolatok hogyan kamatoznak a mindennapokban, összegszerűen, azt persze lehetetlen megbecsülni: de - figyelmeztet Berdychowski - a semmiért egyetlen cég sem fizetne, és a fórum büdzséje évről évre dinamikusan növekszik.
De persze jól szórakozhatott az is, akinek a részvételhez nem fűződött semmilyen személyes, üzleti vagy politikai érdeke: aki csak kíváncsiskodni ment oda.
Ha le kéne festenem az írók panelját, melynek az volt a témája, hogy létezik-e Közép-Európa, és ha igen, mi az, erőteljes lila árnyalatokat használnék. Amikor rögtön az elején felbukkant a Közép-Európa addig terjed, ameddig a Monarchia állomásépületei toposz, fejemet a kezembe ejtettem, de aztán hála istennek a beszélgetés fonala elkanyarodott, leginkább a semmibe ugyan, de legalább nem a habos kávé - bécsi kávéházak - almás pite irányába. Multietnicitás, a személyesen, a gyerekkorban megtapasztalt többkultúrájúság - biztos a New York-iak és a londoniak is ekkora faksznit csinálnak végtelen türelmükből és a fekete (ázsiai, román, német, magyar) szomszédból, csak azt még nem hallottam ennyiszer. De utolsó ripők lennék, ha a nyolcvanas évek uralkodó ízlésirányából, az akkori - felforgatónak számító - kíváncsiságból, a közös álmokból most gúnyt űznék. Hiszen épp ez az idealizmus, ez a Közép-Európa "európaiságáról" szóló beszéd alapozta meg a 90-es évek elejének lelkesedését, amely, ha némi spéttel is, de csak elvezetett a 11 kelet-európai ország csatlakozásához. És a fellépők is mind rokonszenvesek és szellemesek voltak. Tarasz Prohaszko ukrán író például a "térség" egyik differentia specificájaként egyfajta kellemes sodródást, a semmittevésbe, a dolgok halogatásába való örömteli, felhőtelen és aggálytalan belemerülést jelölte meg. "Szevasz, mit csinálsz? Igyunk már meg valamit! Hát jó, épp megyek valahova, de mindegy, meglesznek nélkülem is, igyunk!"
Pedig gyanítom, ez már nincs így. Sőt.
Szevasz, Tarasz!
Hogy a fórumnak lett volna valamely vezérmotívuma, mely vörös fonalként húzódott végig minden panelen, nem állítható. (A paneleket nem a szervezők találják ki: felkérnek valamely tiszteletre méltó, nagy tudású személyiséget a vitavezetésre, és ő lesz az ötletgazda is.) A közös agy s persze azért a szervezők érdeklődése mégis kiadott valami irányultságot: s ezt leginkább geopolitikainak vagy geo-gazdaságpolitikainak nevezhetnénk. Meddig jut el az unió keleten? Meddig akar, és meddig engedi őt eljutni Oroszország? Vajon ki gyűjti be az egyesült Európa peremén, jövő januártól már a schengeni határ rossz oldalán kallódó országokat? Mit hoz a jövő? S egyáltalán: mi a dolga az uniónak mostanság?
Nos, a válasz ezekre: a bánat tudja, de ne számítsunk semmi jóra. Hogy a Putyin utáni Oroszországtól sem érdemes semminő engedékenységet remélnie Európának, arra egy orosz egyetemi kutató (Filip Kazin) hívta fel a figyelmet. Ha az elnöki rezsim viselt dolgait a belpolitikában sokan nem is nézik jó szemmel, a mind erőteljesebb orosz külpolitika közszeretetnek örvend, s e konszenzust senki, aki az elnök után következik, nem fogja kikezdeni. (Különösen, ha ez a valaki ő maga lesz.) A NATO-bővítés ügye amúgy is megrekedt: amint arra egy amerikai szakelem felhívta a figyelmet, a szeptember 11. utáni NATO-t már egész más dolgok érdeklik, mint Ukrajna vagy a Kaukázus; ráadásul az orosz "közel-külföld" országainak lakóit sem fűti erős vágy a csatlakozás iránt. Egyedül Grúziában vannak többen a pártolók, mint az ellenzők. Ami érthető is - vajon miért lelkesedjen mondjuk az ukrán választópolgár a NATO-ért: a gyerekét a szovjet küldte Afganisztánba a semmiért, most ugyanezt az unokájával a NATO tenné. Ezekben az országokban a nyugati orientáció hívei általában is inkább kisebbségben vannak. Olekszandr Milinkevics, a belorusz ellenzék vezetője úgy saccolta, hazájában a választók egynegyede nyugatra, egynegyede keletre húz, a többiről senki nem tud semmit, talán még ők maguk sem. (Milinkevics két éve elindult Lukasenko ellen az elnökválasztáson, s most arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori eseményeket semmiképpen ne nevezzük választásnak, az egész csak a diktatúra színjátéka volt. Az ukrán és a grúz forradalom valaminő repetíciójára számít a legjobb esetben: ha 30 százalék fölött lesz a támogatottságuk, nem lehet őket se lecsukni, se hazakergetni az utcáról.)
De rejtély Törökország is. A fel-felbukkanó uniós hivatalnokok bíztak abban, hogy a belpolitikai válság lezárultával a tagság támogatottsága ismét megnő, s a régi-új kormány visszatér korábbi, EU-barát pályájára. Az azért nem sok jót sejtetett, hogy még mindig ők mutatkoztak a legeltökéltebbnek és a legoptimistábbnak. Jan Truszczynski például, az egykor a csatlakozási tárgyalásokat vezető lengyel exállamtitkár, jelenleg a bővítési biztos munkatársa, az AKP-ról mint mérsékelt, a csatlakozás iránt elkötelezett konzervatív pártról nyilatkozott. Afféle iszlám CDU, na ja.
A perem kisebb országaiból érkezett delegáltak közül egy szerb hozzászóló keltett feltűnést. Aleksandar Mitic, a belgrádi 4S intézet elemzője a Balkán jövőjével foglalkozó panelen óva intette az uniót Kosovo függetlenségének elismerésétől. A következő okokból. Az unió igazán észrevehetné, hogy az Egyesült Államok manipulációjának áldozata lesz, ha megteszi ezt, és ez szomorú lenne. Szerbia az uniónak nemhogy szövetségese ezen okoskodás szerint, de igazi identitásának őrzője is. Kettő. Ha az unió mégis Kosovo függetlensége mellett teszi le a garast, Szerbia sose akar majd csatlakozni Európához (ami feltehetőleg igaz: ám ezt épp a szerb politikusok verik a szerb választók fejébe úgy kilenc év óta), és akkor az unió megnézheti magát, mert a Balkán tartósan instabil marad, egy nagy fekete lyuk lesz csak a térképen Szlovéniától délre. Hisz ha Szerbia nem akar majd csatlakozni, akkor a környező országok se fognak tudni. Az uniónak tehát sokkal nagyobb szüksége van Szerbiára, mint viszont, úgy becsülje meg magát az unió. (A jelen lévő uniós hivatalnokok arckifejezése az okfejtés hallatán rezignált undort árult el.) Horvátország mindenesetre őrzi optimizmusát - ott a csatlakozáspártiak többségben is vannak -, a Bosznia-Hercegovinából érkezett vendégek is komoly haladásról számoltak be az újraegyesítés meg a menekültek visszatelepülése terén. Sőt, még Moldovában is sokan remélik azt, hogy valaki - "Európa" - kimenti őket az oroszok karmaiból. Vagy a legjobb esetben is a semmiből: onnan, ahol ezek az országok most vannak. Az állandósult politikai bizonytalanságból, a kilátástalan küszködésből, az ilyen-olyan féldiktatúrákból és polgárháborús határhelyzetekből. A fórumra persze nyilván a nyugati orientáció elkötelezett hívei érkeztek. Mégis, szinte megható volt látni azt, hogy a csatlakozás mégoly távoli és bizonytalan perspektívája is ("hisz jól haladunk az acquis átvételével!") mennyi jó szándékú leleményességet és energiát bír mozgósítani. Az ugyanis nyilvánvalónak látszik, hogy az unió nélkül ezekben az országokban nem csak a szabad versenyes piacgazdaságot fogják eltemetni hat láb mélyre. Hogy az unió humanizált és igazságos kapitalizmusa önmagában elég-e a valóban demokratikus államrend kialakulásához, még nem tudjuk. De hogy az előbbi nélkül nincs az utóbbinak sem esélye, az egészen bizonyos.
Hús és lé
A keleti határok bezáródása s az Oroszországgal való birkózás szomorú kilátásai tehát a legkevésbé sem kell, hogy tespedtséghez vagy kedvetlenséghez vezessenek. A konferencia lengyel gazdáit egyfajta racionális, merész, tettre kész pragmatizmus jellemezte: csinálni, menni, tárgyalni, pénzt keresni. Egy lengyel gazdasági elemző hosszasan borongott az uniós tőkepiaci szabályozás nem kielégítően egyszerű és egységes mivoltáról; egy amerikai tanácsadó pedig - Gabriel Eichler, az amerikai jegybank egykori vezető közgazdásza, majd a kassai acélmű megmentője - meleg szavakal ecsetelte a Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban az elmúlt tíz évben felszaporodott menedzseri tudásmennyiséget és gazdasági tehetséget. Ugyanő kitért arra is, hogy bár még gyerekcipőben jár, a közép-európai vállalatok számára nagy perspektívákkal kecsegtet a keleti tőkekihelyezés.
A lengyelek szerfölött jól el is fészkelték magukat az unióban. A maguk módján persze. A tagságot támogatók aránya úgy nyolcvan százalék körüli, azaz jelentősen emelkedett a belépés óta (hasonló a helyzet egyébként Szlovákiában is). A Kaczynski fivérek külpolitikáját még azok is kárhoztatták, akik amúgy rokonszenveztek az elmúlt két év ideologikus belpolitikájával. Egy, az inkognitóját megőrizni kívánó, ellenben teljesen bajuszos think tank-igazgató (mintha a Sienkiewicz-trilógia egyik csatajelenetéből érkezett volna a tanácskozásra) villogó tekintettel hitet tett az ikrek antikommunizmusa mellett, majd elszégyellte magát a Németországgal szemben mutatott ostoba intranzigenciájuk miatt. A Narancs által megkérdezett, meghallgatott elemzők és előadók mind egyetértettek abban, hogy a lengyel-német viszony normalizálása minden uniós keleti politika kulcskérdése, s számosan fűztek nagy reményeket a Sarkozy vezette Franciaország aktivizálódásához, az ún. "weimari háromszög" újjáéledéséhez is. Az új lengyel kormánynak a német viszony rendezése első dolga lesz. Angela Merkelt egyöntetű tisztelettel emlegették: azt a kis csővezeték-problémát majd megoldják, és ahogy Merkel az orosz húsembargó ügyében a lengyelek mellé felsorakoztatta az uniót, igazán lenyűgöző volt.
Mindez persze nem kell hogy túl sokat jelentsen. Dől az uniós pénz az országba: összességében úgy 85 milliárd euróra számíthatnak, jut mindenre. Az unió népszerűségének hirtelen emelkedése jórészt épp e nagyszabású pénzeszközöknek tudható be, s minthogy a lengyel pártok jórészt egyetértenek abban, hogy az unióban fő dolguk a lengyel nemzeti érdekek védelme, csodákat az új kormánytól sem várhatunk. A politikai kerékkötés pompásan megfér a gazdasági gyakorlatiassággal: tegyétek le a lóvét az asztal sarkára, oszt el lehet húzni. És a szűkebb Európánkban lábra kapott populizmus - mely óhatatlanul nacionalista színezetet ölt - szintén nem a szorosabb integrációnak kedvez. Az eurolelkesedőkből Közép-Európa-szerte eurorealisták lettek, az eurorealistákból meg euroszkeptikusok. Hogy az unió pompásan kiszolgálja a pénzcsinálást s kitűnő lehetőségeket nyújt a személyes és kollektív gazdagodásra, sőt a nemzetek felemelkedésére, már csak a legostobábbak tagadják. Ám hogy mindennek lenne valami önmagán túlmutató célja is?
Az egyesült Európa ideájáról, a föderalizmusról, az alkotmányról, a közös civilizációs örökségről a paneleken vajmi kevés szó esett. Lehet persze, hogy kimaradtam valamiből - de én csak Václav Havelre emlékszem, aki szerda este, még a díjátadás előtt vett részt egy beszélgetésen. A kissé csapongó veterántalálkozón Havel fáradtnak tűnt, nem szólt sokat. De ő volt az egyetlen, aki az újonnan csatlakozott országokat figyelmeztette alapvető kötelességükre, az Európa peremén kívülre szorultak iránti szolidaritásra. És arra is, hogy ők, az újonnan csatlakozottak épp e szolidaritásnak köszönhetik mostani szárnyalásukat.
Szavait a résztvevők - tiszteletteljesen, de - leginkább elengedték a fülük mellett. Némi reményt nyújt, hogy nem volt ez másképp 30 éve, a Charta '77 idején sem. És csak neki lett igaza a végén.
