magyarnarancs.hu: Nemrég jöttél haza...
Tóth Krisztina: Az utóbbi években elég sok könyvvásárra utaztam, de ez elég szokatlan volt. Idén először az egyéb művészeti ágak felé is nyitottak a szervezők, de rengeteg gyerekprogram is volt. Mindig gond egy könyvvásáron, hogy míg a szülők válogatnak, a gyerekek halálra unják magukat. És ne csak gyerekkönyvstandokra gondolj, ahol mindenki tolakszik, hanem olyan foglalkozásokra, ahová letehetik a gyerekeket, és ahová az iskolákból is odahoznak tanulókat.
magyarnarancs.hu: A V4-eket úgy hirdette a programfüzet: Visegrád a kreativitás régiója.
TK: Mi, lengyel, szlovák, cseh és magyar írók közös standot kaptunk. Volt mindannyiunknak egy-egy felolvasóestünk, és volt egy-egy beszélgetős estünk, amikor a saját tapasztalatainkról számolhattunk be.
magyarnarancs.hu: Miféle saját tapasztalatokról?
TK: Női tapasztalatokról – ez volt a könyvvásár vezérfonala, kizárólag női alkotókat hívtak meg. Olyanokat, akiktől már megjelent valami franciául, így esett a választás rám is, a Gallimard kiadónál megjelent Vonalkóddal.
magyarnarancs.hu: Kaptál emlékezetes kérdéseket?
TK: Az egyik francia hölgyet, Michéle Métailt, aki egyébként sinológus, az érdekelte, hogy miként viszonyul nálunk a mostani nemzedék az orosz nyelvhez, irodalomhoz. Hogy van-e a vasfüggöny emlékének kulturális utóhatása. Mondtam, hogy nincs, sőt a 17 éves fiam nemzedékében kifejezetten szexi oroszt tanulni. Miközben nekünk ilyen és hasonló kérdéseink vannak, vagy mondjuk a nőirodalom definíciója érdekel, az arab világban élő nőknek kicsit más típusúak a gondjaik. Az ő helyzetük sokkal nehezebb.
magyarnarancs.hu: Ők érzik nehezebbnek, vagy mi látjuk nehezebbnek, innen Európából?
TK: Ők is nehéznek érzik. Gondolj csak arra – ne elsősorban az irodalomról beszéljünk –, hogy ott nem legális az abortusz. A becslések szerint hatszáz és nyolcszáz közt van naponta az illegális abortuszok száma. Arról beszélgettünk egy írónővel, hogy falun egy körorvos, akit mindenki ismer, fél a férjektől, ezért nem mer fogamzásgátlót felírni. A muzulmán családokban nagyon rossz néven veszik a fogamzásgátlást. Rokonszenves volt egyébként, hogy férfiak is ültek a teremben, többnyire kiadók, akik hangsúlyozták, mennyire fontos, hogy erről beszéljünk. Ezek kifejezetten marokkói kiadók voltak. Persze voltak vicces dolgok is. Az én előadásom hamar átment beszélgetésbe, mert sokszor közbekérdeztek. Szóba került, mennyire elképzelhetetlen egy férfi szerzőtől a pódiumon megkérdezni, hogy most ki vigyáz a gyerekekre. Fordítva viszont rendszeresen előfordul, tőlem is nemegyszer kérdezték. Van egy standard válaszom: Senki! Bezártam a gardróbszekrénybe és hagytam neki egy kis vizet, keksszel. Rettenetesen röhögtek a közönség soraiban ülő arab szerzők, hogy náluk is ugyanez van, ha bemennek egy rádió- vagy tévéműsorba. Mintha még mindig az lenne a leosztás, hogy a nőnek az a dolga, hogy a gyerekekkel legyen. A nő, ha szakmai dolgot csinál, mulaszt valamit. Az anyai kötelességét. A női lapokban is úgy teszik fel a kérdést, gyerek vagy karrier? Mintha ezek egymást kizáró dolgok lennének, mintha feltételeznék, hogy aki a karrierjét építi, az nem foglalkozik a gyerekével.
| ||
magyarnarancs.hu: Volt könyv vagy szerző, ami/aki felkeltette az érdeklődésed?
TK: Sylvie Gracia könyvét már meg is rendeltem. Arcok könyve a címe, egy az egyben lefordította a Facebookot. Egy férfi és egy nő történetét írta meg a Facebook-oldalaik alapján, és a Facebookon is publikálta a regény fejezeteit, folytatásokban. Rengeteg követője volt, a regény megjelenését már egy kész olvasótábor várta. Aztán volt egy francia szociológusnő, Aicha Belarbi, aki az iszlám iránti előítéletekről tartott előadást, és arról, hogy nem szabad homogén tömegnek tekinteni a tradíciókövetőket sem. Rengetegen voltak az előadásán, a hallgatósága nagy része hagyományosan volt felöltözve. Volt, aki viszont arról beszélt – s ő nem viselt kendőt –, hogy az az érzése, az arab világban visszalépés van, mintha a nők ismét a múlt felé fordulnának. Én ezt az isztambuli könyvvásáron érzékeltem, néhány hónappal Tanger előtt, elsősorban abból, hogy nagyon sokan viseltek fejkendőt egy ilyen, szerintem világi eseményen. Az isztambuliak, akikkel beszéltem, határozottan állították, hogy ez visszalépés. A marokkói írók – és ezen belül is a nők, külön – aláírtak egy nyilatkozatot, amiben elhatárolódtak minden erőszakos cselekménytől. Érezhetően nagyon fontos volt nekik, hogy Marokkót a külvilág továbbra is nyitott és demokratikus gondolkodású országnak tartsa. Mindig hangsúlyozták, hogy ebben az országban béke van. És tényleg azt élted meg, bár a forgalmasabb utakon hármasával járőröztek a katonák a könyvvásár alatt.
magyarnarancs.hu: Tanger több helyen is megjelenik a világirodalomban...
TK: A vágyakozás helyszíne. Most is ott tolonganak a külföldre vágyók, próbálnak feljutni valamelyik hajóra. A fiatalok, miközben isszák a mentateát, vágyódva néznek át Európára. A nagykövetség alkalmazottja mondta, hogy rengeteg vízumkérelmük van és rengeteg az érdekházasság. Volt egy gyönyörű lány, aki a vevőket igazította el a V4-ek könyvstandján. Szépen beszélt franciául, angolul is és németül. Mondta, hogy soha nem járt sehol Marokkón kívül, de az biztos, hogy ha egyszer vízumot kapna, többé nem jönne vissza. Honnan ez az elszántság? Külföldiként nem azt érzi az ember, hogy ez lenne a nyomor legmélyebb bugyra. Nyilván nem a legszegényebb réteghez tartozott, egyetemre járt. Arra gondoltam, akárhány nyelvet is tud ez a lány, hogyha átmenne mondjuk Angliába, nagyon sanszos, hogy szállodát kellene takarítania eleinte.
magyarnarancs.hu: Milyen volt a gyerekkönyvkínálat?
TK: A helyi szerzők közül sokan azt mondták, hogy visszalépést érzékeltek. Bár én elsősorban a franciából fordított vagy a kétnyelvű gyerekkönyveket néztem, hihetetlen korszerű könyveket láttam, az emberi testről, vagy akár a szexualitásról, a párkapcsolatokról, a környezetvédelemről. A vallások sokféleségét ismertető képeskönyveket... Gyönyörűek voltak! Semmiféle zártságot nem érzékeltem, sem a gondolkodásban, sem a válogatásban. De egy nemzetközi könyvvásár kínálata nyilván nem a legmegfelelőbb arra, hogy megítéld, mi a helyzet a hétköznapi életben a könyvesboltokban.
magyarnarancs.hu: Beszéjünk a te megjelenés előtt álló gyerekkönyveidről. Tabutörő könyvnek szántad-e a mellrákos anyuka és az érte aggódó kislánya történetét, amit az anyuka operáció utáni testének képei illusztrálnak?
TK: Inkább a szembenézés könyvének. Nem akartam egy szemérmes könyvet – de rétegkönyvet se, ami kifejezetten a mellrákosokat vagy a daganatos betegeket szólítja meg. Már akkor feloldódik valami a szorongásból, ha beszélünk róla. Egy ilyen könyv lapozgatása alkalmat adhat arra is, hogy egyéb életkrízisek is szóba kerülhessenek.
magyarnarancs.hu: Az ősszel megjelenő mesekönyved apropója az örökbefogadás.
TK: Nem elsősorban az örökbefogadásról szól, sokkal inkább a kiskamaszoknak arról az élményéről, mikor rájuk tör az érzés: „Ki vagyok én egyáltalán? Hol vannak a gyökereim? Vajon a szüleim tényleg az én szüleim? Vagy egyszer csak odakerültem ebbe a családba? Hiszen én annyira más vagyok!” A világ egységének visszaállítása utáni vágyakozás inspirálta ezt a mesét, amit Makhult Gabriella illusztrációi gyönyörűségesen megjelenítenek.
| ||
magyarnarancs.hu: Egy mesét Tangerből is hoztál, meg egy papucsot.
TK: Kóvályogtam az óváros szűk kis utcáin. Engem nagyon izgatnak ezek a kézműves dolgok, szeretem látni, hogy készülnek a tárgyak. Az egyik üzlet előtt ült egy szemüveges, öreg bácsi, nem is kínálta igazán a portékáját, mint a többiek. Csak dolgozott. Nagyon büszke volt a munkájára. Mikor felmentem a boltjába egy meredek kis lépcsőn, elővett egy papucsot, amibe rögtön beleszerettem. Néztem egy fehér papucsot is, de azt mondta, az a gyászra való. Alig jött be fény abba a kis üzletbe, ott voltak azok a gyönyörű tárgyak köröttünk, ő meg azt mondta nekem: Látja, mindenféléket veszünk, ahogy maga is, pedig csak átutazók vagyunk itt a Földön. A gyászról beszélt, arról, hogy hogy temetkeznek. A testet teljesen meztelenül becsavarják egy fehér anyagba, nincs rajta se ékszer, se semmi. Azt mondta, úgy kell elmenni, ahogy érkeztünk, és ne legyen a föld és a test közt semmi, csak ez a nagyon vékony vászon... Azt éreztem, hogy pont abba az üzletbe kellett bemennem, ezért a pár mondatért.
