Kultúra

Amikor Sztupa és Troché lábukat lógázva és köpködve az állványon ültek, olyan, látszólag érdektelen dolgok is szóba kerültek, mint a cinkék píárja. Persze volt szó valóban fontos dolgokról is, de nem a fontos és kevésbé fontos témák váltakozása volt a lényeg, hanem az a tény, hogy az állvány tíz emelet magasságában volt, legalábbis az a része, ahol ők ücsörögtek.

"Jóllehet Tereza révén Tomás megszerette Beethovent, nem volt nagyon jártas a zenében, és kétlem, hogy ismerte volna a híres beethoveni motívum, a 'muss es sein? es muss sein!' hiteles történetét.

Van másik! - kiáltja Szikszai Rémusz az ismert cirkuszi attrakcióval, és újabb hangszert vesz elő, amin elfújja ugyanazt az elnyomás természetéről, kicsit más hangszínben. És ahogy a cirkuszban, itt se örülünk kevésbé a dobnak attól, hogy korábban már láttuk a teljes hangszerarzenált.

A produktum a szokott kisemberes komédia és egy kertévés celebshow egyvelege. Az előbbi műfajban a lúzerről kiderül, hogy csak akarnia kell, és övé a siker, a dicsőség meg a nő, az utóbbiban meg másodosztályú hírességek produkálják magukat valami olyasmiben, amiből aligha tudnának megélni.

A kortárs animációs mesefilmek nemcsak formailag, dramaturgiailag és hivatkozási pontjaik megválogatásában léptek igen magas szintre, hanem olyan, eddig érintetlen területekre is betették a lábukat, mint az önreflexivitás vagy a hagyományosan nem cukinak tartott lények/embertípusok beemelése a pozitív, gyerekbarát hősök közé.

Az nem hír, hogy ma már nem csak Woody Allen képes Woody Allen-filmeket készíteni, hiszen ott van bizonyságul a Harry és Sally - minden idők legjobb Woody Allen-filmje, amit ugye nem ő rendezett.

Hogy a rockszakma nem az Elvis-féle relikviaipar fröccsöntött termékeivel, hanem feldolgozások sorával adja meg, ami a királynak jár, az bármiféle eulógiánál ékesebben szól a négy éve gyomorrákban elhunyt énekes rocktörténeti szerepéről.

A kilencvenes évek egyik nagy zenei hullámában elektronikus zenészek modernizálták a világzenét; korunkéban pedig világzenészek ültetik át hagyományaikat elektronikus zenére.

Gounod Faust című operája behízelgő dallamokkal, hatásosan és látványosan, helyenként kifejezetten bombasztikusan népszerűsíti Goethe világdrámájának első részét. Amilyen nehéz olvasmány a költőóriás, olyan könnyű élvezet a francia zeneszerző.

A leginkább szobrászattal foglalkozó, a kilencvenes évek eleje óta a Képző- és Iparművészeti Lektorátusban dolgozó művészettörténész erősen szubjektív, bár állítása szerint hiteles, a napi művészeti történéseket lejegyző naplója igen érdekes olvasmány.

"Egy keresztényszociális gondolat kiénekelte a baloldaliság sajtját a szájukból"

Hű, de megváltozott ez a mese... - szól a jól ismert vicc poénja Piroska és a farkas új típusú találkozásáról útban a nagymama felé, s egész estés változatban első pillantásra ugyanezt a felismerést kínálja számunkra Stephen Sondheim életművének egyik fődarabja, az 1987-es Into the Woods.

Független, alulról szerveződik, és az állam sem kell hozzá: a kolozsvári Ecsetgyárban így működik együtt számtalan progresszív képzőművész és előadó-művészeti szervezet.

"Mi vagyunk az anyák, mi vagyunk az anyák, mi vagyunk Grúzia új anyái!" - szavalja mosolyba erőltetett arccal, tinglitangli zenére riszálva egy tucat jobb sorsra érdemes asszony és lány. Új társadalmat építenek az országban, ehhez pedig új értékek dukálnak - és ki lehetne a megújuló Grúzia jelképe, ha nem egy karakán édesanya, aki nemcsak főz-mos-takarít, de a képernyőn is jól mutat.