Kultúra

A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.

Jeremy Irons és Bruno Ganz kvaterkázik egy lisszaboni kiskocsmában - és akkor ezzel szinte mindent el is mondtunk Bille August új filmjének szépségéről és esendőségéről.

Egy éve lehetett, hogy Lou Reed-napot tartottam otthon, vagyis újrahallgattam a hozzám nőtt lemezeit, aztán feltettem pár kérdést is, hátha meg tudom válaszolni valamelyiket. Persze nem sikerült. Aznap a The Blue Mask hagyott a legmélyebb nyomot bennem, melynek címadó számát "önarcképnek" titulálta Lou, csupa kínnal és üvöltéssel, vérrel és vérfertőzéssel, bűnnel és büntetéssel, halállal és megválthatatlansággal a maszkja mögött. Halotti maszk, ragozhatnám tovább az alkalomra való tekintettel.

Mindig van némi kockázat abban, ha egy este túl sok a fellépő. A közönség szempontjából zavaró lehet, ha erősen szóródnak az előadók műfaj (és néha színvonal) tekintetében - s kérdéses az is, hogy a produkciók ki tudják-e magukat futni a rendelkezésre álló, néha szűkre szabott idő alatt.

Noha lemezek nélkül nyilván nehéz koncertkedvenc zenekarrá válni, a Pearl Jam mindig is élőben volt erősebb, és nem csoda, hogy hivatalosan több száz (!) koncertalbumuk jelent meg - a legutóbbi stúdiólemez, a 2009-es Backspacer óta is kijött közel 80.

Marjane Satrapi méltán népszerű Persepolisa óta tudjuk, hogy a traumáktól terhelt gyerekkor érzékletes megidézéséhez a képregény ideális formátum. Miriam Katinnak is van mire visszaemlékeznie: élete első 15 évét a háború utáni Budapesten töltötte, szemtanúja volt a forradalomnak, majd 1957-ben emigrált a szüleivel Izraelbe.

Valaki elveszíti az emlékeit, mert Alzheimer-kóros - lehet-e erről tárgyilagosan beszélni a nyilvánosság előtt? A személyes hangú portréfilm szerzőjével olyasmit igyekszünk körüljárni, amiről általában hallgatni szokás.

Ők azok, akik először szállnak ki a kártyapartiból, de csak a széküket adják át valami nagy reményekkel és még nagyobb pénztárcával érkező kellemetlen idegennek, maguk ott maradnak az asztal mellett, látszólag a játékot figyelve, alkalmasint állandó készültségben, hogy valamelyik küzdő frissítőt hozasson velük, vagy elhajtsa őket beváltani némi zsetont - őslakosnak lenni minden mai tudásunk szerint: elveszett állapot.

A hatalmas szigetországban mostanában nagyjából nyugalom van, a korábbi vallási, nemzetiségi konfliktusok alábbhagytak, a gazdaság fellendülésben, a múltban történtek visszaszorítva a közös emlékezet mélyére.

A művelt mozista, ha sarokba szorítják, két filmcímet azért biztosan kiizzad magából.

Megemlékezést, egyúttal virrasztást rendezett a Medve Társulat Ady Endre születésnapján a Fészek Művészklubban. Két éve, Érmindszenten, a költő szülőhelyén már volt hasonló.

A csütörtöki Narancsban jön újabb gyerekirodalmi sikerlistánk az elmúlt egy év legjobbjaival. A harmadik helyezett John Green kivételes könyve, amely két halálos beteg kamasz szerelméről beszél letaglózóan. Kritika.

Az üzenetrögzítője ezt mondja be: „Ez James Ellroy, az egzaltált kutya kéglije. Hagyj üzenetet az egzaltált kutyának a sípszó után.” Az egzaltált kutya olyan regények szerzője, mint a Szigorúan bizalmas vagy A nagy sehol. James Ellroy hangja nem csak az üzenetrögzítőn félelmetes: élőszóban is. A Fehér Jazz című regényének közelgő hazai megjelenése alkalmával beszélgettünk vele.

A Politikatörténeti Intézet Ady-konferenciája természetesen Ady politikai ihletéséről kívánt szólni, és természetesen részben aktualizáló céllal. Már csak azért is, mert az olvasás maga eleve és mindig aktualizálás, és minden reményei szerint a nemzet közösségéhez szóló nyilvános beszéd: politika.