Kultúra

Már az előző mű is valamiféle alig kibogozható gubanc volt: pastiche, paródia és intertextek keresztbe-kasul, miközben Rodriguez felidézi, szétszedi és persze újrakonstruálja a nőkkel és a mexikóiakkal kapcsolatos B filmes sztereotípiákat.

Biztos fekszik a filmalapnál egy olyan filmterv, ami úgy kezdődik, hogy Csányi Sándornál (a színésznél) este buli lesz, s mindenki ott lesz; Fenyő Ivántól Tompos Kátyáig mindenki magát játssza, s ide toppan be Nagy Ervin és Nagy Zsolt mint két jó haver.

Amikor Sztupa és Troché felszántották a Balatont, másnap még egy zebrát is festettek rá. Tudniillik gyalogátkelőt. Fonyód és Badacsony közé, ami nem épp a legalkalmasabb helyszín, de választási lehetőségeiket megingathatatlan külső tényezők szorították kalodába. A legrövidebb úton, Szántód és Tihany közt már közlekedett a komp, így balesetvédelmi szempontból módfelett aggályosnak tűnt odaterelni még a gyalogságot is.

Az idén áprilisban elhunyt kritikuspápa, Roger Ebert kijelentette, hogy a videojáték sohasem lehet művészet, és egyetlen ma élő aktív játékos sem fogja megérni a napot, amikor a médium bekerül a művészetek csarnokába. Intése ellenére sokan próbálkoztak a filmszerűség felé elmozdulni.

Kovács Gerzson Péter (KGP) folyamatosan változó, dinamikus csapata most, a saját 25. születésnapján született újjá. A dark-gothic képregényes hangulatot megelőlegező cím egy várost jelöl, amelynek lakói torzra táncolják magukat.

Nem lehet véletlen, hogy egy héten belül két színházi előadás is az "új földesúr" megérkezését és a régi világ pusztulását tematizálja, egyik egy kortárs szöveg, Mundruczó Kornél Demencia című darabja, másik egy Csehov-mű.

A művész képviseli Magyarországot az idén tizenkettedik alkalommal meghirdetett Henkel Art Award nemzetközi képzőművészeti pályázaton (a győztes megnevezése decemberben várható). Alkotásaiban érdekes módon keveredik a konceptuális művészet racionális, logikus és objektív szellemisége a szubjektív fantáziával.

Nahát, itt egy film, ami teljesen olyan, mint amilyennek jobb napokon egy filmet képzel az ember. Van eleje, közepe, vége, mégpedig ebben a sorrendben, van hangulata (erős), van feszültsége (erős), van egy csomó - a kelleténél alig valamivel több - jól kifundált fordulata (egy gyerekrablási ügyben ketyeg az óra), s vannak alakításnak is könnyűszerrel beillő színészi teljesítményei is.

"Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott. Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij proszpekten lakik, kora reggel friss kenyér illatára ébredt. Inkább hajlandó volt lemondani a reggeli kávéjáról a kenyér kedvéért, mivel tudta, hogy mindkettőt úgysem élvezheti. Az illendőség kedvéért frakkot húzott az inge fölé, s az asztalhoz ült, majd megszegte a kenyeret, de a legnagyobb ámulatára a kettészelt kenyér közepében valami fehéret vett észre.

Legutóbbi narancsos interjújában (Léggömbök sorsa, 2010. március 11.) Justin Sullivan nagyon optimistán beszélt zenekara akkor még csak tervezett, a harmincadik évfordulót ünneplő jubileumi turnéjáról, illetve jövőbeli terveiről, a hírek szerint azonban a csapat eléggé megrogyott az elmúlt egy-két évben, és csak súlyos gyalogáldozatokkal - többek közt Peter Nelson, a New Model Armyban már huszonéve alapembernek számító basszusgitáros lelépésével - tudta átvészelni ezeket a vészterhes időket.

Mindig felemelő érzés, amikor egy magyar szerző bemutatkozó lemeze ennyire jól indul: az Accept The Lightban egy erős lenyomatú, de elmosódott ambienttextúrákból összeálló háttérkép előtt bontakoznak ki az elvágyódást jelző, melankolikus dallamok.

Geneva Jacuzzi egy Los Angeles-i, mondjuk úgy, művésznő, akit a nagyközönség leginkább onnan ismerhet, hogy egy időben szintizett Ariel Pink zenekarában, valamint romantikus szálak is fűzték nevezett fiatalemberhez.

A lemondások hétvégéjén, amikor az Erkel Színház Verdi-gálájára végül csak a harmadjára meghirdetett vendégtenor tudott eljönni, a Fesztiválzenekar is nélkülözni kényszerült soros bérleti koncertjeinek díszvendégét, Maria João Pirest.

Talán csak földhözragadtságból, de nem igazán kedvelem a félfikciós történeteket. Addig legalábbis, amíg túl nem jutnak azon a ponton, ahonnan kezdve már nem azt vizslatom kényszeresen, hogy az események közül melyik a kitalált, mennyi a történetben a dokumentálható igazság. Márpedig ebben a - Végel meghatározása szerint - "városregényben" különösen izgalmas vagy inkább nyomasztó ez a kérdés, hiszen főhőse, Újvidék viselt dolgairól, a negyvenes években lezajlott öldöklésekről és viszontöldöklésekről tényszerűen is tud egyet és mást az utókor.