Kultúra

"2014 legizgalmasabb estéi" után múlt vasárnap végre elérkezett a várva várt döntő, amely nem kevesebbről határozott, mint hogy idén májusban ki végez majd magyarként az Eurovíziós Dalverseny mezőnyének sűrűjében, középelöl, középhátul, esetleg leghátul.

Hogy a két vajdasági alkotónak, a prózaíró Végel Lászlónak és a rendező Urbán Andrásnak közös produkcióban találkozniuk kellett, az természetes.

A kilencvenes évek közepétől nemzetközi elismertségnek örvendő, ma már világhírű művésznő 1957-ben nyugati orientáltságú családban született Iránban; ezt mutatja, hogy katolikus iskolába járt, majd tizenhét évesen családja Kaliforniába küldte tanulni. Az 1979-es iszlám forradalom miatt már nem mehetett haza, s csak a Khomeini-rezsim bukása után, 1990-ben tért vissza az országba, ahonnan 1999-ben ismét távozni kényszerült. Iránban azóta is nemkívánatos személy, munkái tiltólistán vannak. (Interjúnkat lásd: Virágokról ment a műsor, Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.)

A Képzőművészeti Egyetem oktatója a holokausztemlékezet és a saját társadalomra irányuló kritikai művészet összekapcsolódási lehetőségeit kutatja. Könyvében Lanzmann filmjét és az elmúlt tíz év radikális videomunkáit elemzi.

A száz éve kitört világháború idén és még évekig meg- és visszaemlékezések sokaságához szolgálhat indokként. Már eddig is kapcsolódtak kisebb vidéki kiállítások a centenáriumhoz, de a java csak ezután jön, és így van ez nemcsak nálunk, hanem külföldön is.

Vannak a kultúr-, mi több, a földtörténetnek olyan örök mítoszai, melyeket nem árt időről időre újra feleleveníteni - Pompeji sajnálatos, habár földtani értelemben igen tanulságos pusztulása mindenképpen ilyen.

Az ember ritkán tudja, mit beszél valójában. Legkevésbé talán azzal vagyunk tisztában, mennyire nincs mögötte világos indíték, őszinte érzés és felelős tudatosság, vagyis: ember, amikor egy-egy meggondolatlan "szeretlek" elhagyja a szánkat.

A mozi - értsd: a hollywoodi(as) nagyfilm - jó ideje mélyrepülésben, nincs az a bársonyos zsöllye, nincs akkora vödör pattogatott kukorica, ami ezt feledtetni bírná. Az Oscarra hajtó presztízsfilmek oroszlánrésze szánalmas és/vagy nevetséges, a hype már a DVD előre hozott megjelenéséig sem tart ki.

Amikor Sztupa és Troché a Dunán jártak, Troché egy rocsó (rohamcsónak) orrában térdelt, s úgy hajolt előre, mintha tartásával is siettetni akarná a haladást. A motor teljes üzemben dübörgött, lefelé mentek az árral, be a sodorba, de még így is borzasztó lassan haladtak - a partról is úgy látszott, Troché is úgy érezte. Mintha épp ellenkező irányba, tehát szemben valami erős árral kepeszkednének egy gyenge vitorlával, s nem a legerősebb Mercury csónakmotornak fullos kakaót nyomatva. Pedig Sztupát csak pár méter, üsse kő, pár tíz méter választotta el tőlük, de úgy tűnt, soha nem érnek oda.

"Az ismeretlenség homályát kedvelő zeneszerző vagyok, valahogy szégyellem bevallani a zeneszerzői tevékenységemet. Ez érthető is. Másoknál ez egyenes dolog, elkötelezettség, az élet célja - nekem pihenés, szórakozás, szeszély, mely elvon az igazi dolgomtól, a tanítástól és a tudománytól. [...] Szeretném befejezni az operámat, de nem akarok túlságosan belebonyolódni, nehogy rossz hatással legyen a másik tevékenységemre." Alekszandr Borogyin, a jeles orosz kémiaprofesszor vallott ekképp, aki bizony nem túlzott, amikor Liszt előtt bemutatkozva vasárnapi zeneszerzőnek nevezte magát.

A politikai közösségek állapota mélyen összefügg azzal, hogyan viszonyulnak az általuk képviselt csoportok múltjához - ezt jól tudjuk, ahogy azt is, hogy az a politikai közösség, amit magyarnak nevezünk, rossz állapotban van.

Bár az előadás rendezője Lukáts Andor, ebben a szellemes beavató színházban inkább Karsai György értelmezésén keresztül látjuk a Philoktétészt. Pontosabban: halljuk.

A Nagyváradon élő és oktató képzőművész humoros és egyben filozofikus multimédiás munkáinak középpontjában a kép és a vizuális manipuláció áll. A nagyrészt interaktív alkotásokból álló tárlat a 2010-es nagyváradi egyéni kiállítását idézi meg, illetve folytatja, központi témája pedig a megfigyelés és az irányítás egymásba fonódó jelensége.