Kultúra

Amikor Sztupa és Troché elmenni készültek, mindent az utolsó pillanatra halasztottak, kivált a csomagolást. Persze, persze, délután indult az a büdös vonat, de azért az mégiscsak túlzásnak tűnt, hogy délelőtt még kimentek a mezőre, ráadásul ebédet is vittek magukkal. Inkább a vonatra kellett volna valami útravalót csomagolni. Persze az is igaz, hogy tényleg pazar idő volt, ragyogott a nap és mégsem volt fülledt a levegő, ott ugrált körülöttük bőszen valami szellőcske, még a búzatáblát is megborzolta valamelyest.

"Ebből nincs tisztességes kiút" - hangzik el a Rebecca Hall játszotta ügyvéd szájából a bejáratott narratíva azon pontján, ahol az ilyen kvázikémfilmekben minden összeomlani szokott. Valami hasonló lenne a film ars poeticája és tanulsága is - maximum annyi a váratlan fordulat, hogy a mocskos rendszert ezúttal nem egy kiugrott ügynök vagy egy magányos hérosz igyekszik belülről lerombolni.

"Ön téved, ha azt hiszi, hogy a Háry János készen van." Az 1926-os ősbemutatót követő ünnepi banketten hűtötte le a korszakos operaigazgató, Radnai Miklós pohárköszöntős lelkesedését a szerző, Kodály Zoltán, aki e szavaival nem csupán a saját igényességét bizonyította, de akarva-akaratlanul a magyar operaírás hagyományához is csatlakozott.

Kétségtelen, hogy Boy George a popzene egyik örökös ikonja - az ő behízelgő, egzotikus soulorgánuma, a Culture Club élén elővezetett (elektro)pop-reggae-r&b slágerei nélkül nem élnének bennünk olyan élénk és ambivalens emlékek a nyolcvanas évek extravagáns zenei univerzumáról, popkultúrájáról.

Magyarországon is feltámadt a klasszikus rock, a 60-as, 70-es évek rock and rolljához visszanyúló hullám élén pedig ott tempózik az Ivan & The Parazol is. Az Amerikát is megjárt, jelenleg Londonba készülő banda slágerei állandó vendégek az MR2-n, és a Deep Purple előtt is ők nyitnak február 17-én a Budapest Sportarénában.

Sokáig üldözték és lesajnálták, de ma már nyilvánvaló: a sztori műfaja jószerint létfontosságú a történettudomány (és épp így az irodalom) számára. A népszerű ismeretterjesztés meg aztán végképp nem nélkülözheti a könnyen emészthető és a múlt egy-egy mozzanatát érzékletessé tévő történeteket, mi több, az anekdotákat.

A társasjátékpiacon az "én előnyt próbálok szerezni magamnak, hogy te lemaradj" típusú játékok rég elveszítették egyeduralmukat. Az egyre inkább a kooperációra alapuló stratégiai játékok mellett megjelentek a kommunikációs vagy "gondolatolvasó" társasjátékok, amelyek a partnerek rosszabb helyzetbe hozását gyakorlatilag törlik az eszköztárukból, és a versengést is csak minimális szinten emelik be a játékmenetbe. A cél itt egy közösség mélyebb összekovácsolása, egymás gondolkodásának vagy akár személyiségének megismerése.

Korruptság minden hivatalnoki szinten? Nosza, vegyük elő Gogolt! Fasizálódás a kisemberektől felfelé? Játsszunk Ödön von Horváthot! Adaptáljunk Falladát! Olvassunk Canettit! Vagy forduljunk bizalommal Heinrich Mannhoz - a Ronda tanár úrból, noha előbb íródott, mint hogy rögtön betilthatták volna, utólagos hozzátoldásokkal és a híres filmváltozat (A Kék Angyal - Dietrichhel, Janningsszel) felől közelítve könnyen kinyerhető az önfeledten és egyre jobban habzó szájjal fasizálódó társadalom képe.

Névtelen emberek néznek ránk kérlelőn a Vígszínház Házi Színpadáról. Keresik a másikat, akiben megmosva arcukat valakik lehetnének. De maradnak idegenek, önmaguk számára is. Sem egymással, sem velünk nem beszélnek, holott ömlik belőlük a szó. Mintha a hang eltakarhatná a bennük növekvő csendet és magányt.

A Hungari szereplői nem ki-, hanem inkább bevándorlók: a szerző-rendező Kárpáti Péter nem az elhagyott ország felől, hanem a megérkezés vagy inkább meg nem érkezés felől nézegeti furcsa figuráit.

A Csunkingi Három Szoros Múzeum gyűjteményéből válogatott majd száz alkotást a Kogart, "cserébe" a Kínában bemutatott Szalay Lajos-grafikákért. De már most is tudható, hogy az ottani mércével nem igazán nagy, de magyar viszonylatban óriási látogatottságot (a csaknem félmillió nézőt) a budapesti kiállítás nem fogja abszolválni - még akkor sem, ha egy tradicionális (több mint kétezer éves) művészetről beszélhetünk. S nem csupán azért, mert a vizuális kultúra befogadására egyre kevesebb idő és pénz jut.

Hollywood képes reflektálni a mítoszaira. E mitológia kitüntetett alakja a filmkészítő ember, a self-made man alfaja, akihez bátran lehet fordulni, ha kifogytunk a témákból. Az utóbbi évek Oscar-jelöltjei között is tömegével találunk példát jelenlétére (A leleményes Hugo, A némafilmes, Hitchcock).

"Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád"- intett óva az a Nietzsche, akit Georges Bataille többször is megidéz eredetileg 1954-ben megjelent könyvében. Bataille bizonyosan olvasta eme intelmet, szemlátomást azonban mégsem törődött vele. Ahelyett ugyanis, hogy bölcsen felvértezte volna magát az evilági létezés fojtogató lidércnyomása ellen, inkább egy űzött, elkárhozott lélek fegyvertelenségével, saját szóhasználatával élve "pőre szellemként" derekasan állta az örvény tekintetét, és küzdött - elsősorban saját - szörnyeivel.

Épp huszonöt éve határozta el, hogy itthon is meghonosítja a Valentin-napot. A ma is aktív kertészmérnök-virágkötő szerint a Bálint-nap nem amerikai konzumőrület, hanem az ókorból eredő ünnep.