Magyar Narancs: A múzeumnak adományozott 30 ezer kép korántsem a teljes életműve. Korábban – vagy huszonöt évig – a MTI-nek dolgozott.
Keleti Éva: Csak a saját tulajdonomban lévő képekkel rendelkezem, az MTI-nek készített felvételeim nem ilyenek. Azok továbbra is az MTI archívumában vannak, a negatívokat is ők őrzik.
MN: 1951-ben kezdett fényképezni az egyik legnagyobb vállalatnál. Ilyen egyszerűen mentek akkoriban a dolgok?
KÉ: Valóban hallatlan egyszerű volt, de talán éppen azért, mert nem normális úton kerültem a Magyar Fotó Vállalathoz. Korábban azt se tudtam, hogy mi az a fotográfia, kamaszként nem voltak ilyen ambícióim. Noha humán beállítottságú voltam, úgy hozta a sors, hogy az ELTE természettudományi karára kerültem kémia–fizika szakra, de már az utolsó évem előtt megmondták, hogy a Forte gyárban fogok majd dolgozni, ahol ekkor kezdtek színes filmekkel kísérletezni. De nyaranta az egyetemistáknak hathetes kötelező szakmai gyakorlatra is el kellett menniük valamelyik üzembe, én pedig azt kértem, hadd mehessek olyan helyre, ahol megismerhetem a fotográfia alapjait. A Magyar Fotóhoz küldtek, én pedig egyszerűen ott ragadtam. Még az egyetemet sem fejeztem be.
MN: A Magyar Fotó később beolvadt az MTI-be. Addig az volt az állami fotóügynökség?
KÉ: Nem. A vállalatnak több telepe volt, én a 4-esre kerültem, ahol elsősorban műszaki témákat kellett feldolgozni megrendelésekre. Például egy gyárnak vagy külkereskedelmi vállalatnak a reklámanyagait elkészíteni. Az egyik első munkám az volt, hogy mozdonyokat kellett fényképezni, amit külföldre szántak. A telepnek azonban olyan legendás fotósok voltak az alkalmazottjai, mint Vadas Ernő, Langer Klára vagy Reismann Mariann, akik elsősorban riporterek voltak. Ők lettek a mestereim, vittek magukkal mindenhova, tőlük pedig mindent meg lehetett tanulni. Például az akkor átadott Árpád hídról olyan felvételt kellett készíteni, hogy látszódjon a Dunán egy hajó, az égen a felhők, a hídon pedig a forgalom. Ilyenkor egy napot is eltöltöttünk a helyszínen egy darab tökéletes képért. De arra is emlékszem, hogy amikor elhatározták, hogy Dunapenteléből Sztálinváros lesz, Hollenzer Bélával leutaztunk, és a kukoricaföld közepén egy nagy Linhoffal fotografálhattuk a semmit.
MN: Az egyik legismertebb képe ebből a korszakból a Dagály fürdőben készült. Egy férfi a medencében Szabad Népet olvas, a fürdőzők bámulják, miközben kavarog a gőz. Mai szemmel egyértelműen a Rákosi-korszak abszurditását fejezi ki ez a kép. Akkor nem mondták, hogy kigúnyolja a rendszert?
KÉ: Épp ellenkezőleg. Akkoriban kötelező volt mindennap Szabad Nép-félórát tartani. Még a fürdőkben is, nekem pedig pontosan ezt adták ki: menjek a Dagályba, és örökítsek meg egy Szabad Nép-félórát. És nem volt megrendezett. Kongattak, mire összeúsztak az emberek, és akkor valaki felolvasott a lapból. Szóval ez a kép nem fricska volt, hanem a szomorú valóság.
