Magyar Narancs: Azzal, hogy felmondott, nem viszi tovább mesterszakon az idén végzett filmrendezőosztályát. Fennáll a veszélye, hogy hat fiatalnak megbicsaklik ettől a képzése?
Enyedi Ildikó: Most még nagyban dolgozunk a diplomafilmjeiken, egy intenzív félév még mindenképpen előttünk áll. Szinte már hagyománya van az egyetemen, hogy egy fél vagy háromnegyed évet még rá kell húzni, a pályázatok miatt csak így tudják a diákok elkészíteni a diplomafilmjüket. Bár mi szigorú ütemtervvel épp befejeztük volna a filmeket időre, a vírus áthúzta a tavaszi forgatások lehetőségét. Hivatalosan már végeztek, de még nem diplomások. Hogy utána mi lesz? Ha hívnak, bármelyik futó osztályba megyek ingyen kurzust tartani. Nagyra becsülöm azokat a kollégákat, akik ottmaradtak az osztályukkal. Ha másodéves az osztályom, nem biztos, hogy felállok, de idén végeztek a diákjaim, a mesterképzés két éve van még hátra. Most személyenként gondolom végig Gigor Attila osztályvezető társammal, kinek mit tanácsoljunk, miben segíthetünk, hogy kinek mi legyen a következő lépés. A diákokkal együtt, közösen próbáljuk kitalálni. Van köztük még nagyon zöld diák is, aki az érettségiről zuhant be három éve, neki és még másoknak is nagyon kellene a mesterképzés.
MN: Pszichésen hogyan érinti a jelen helyzet a végzőseit?
EI: Egy rendezőnek a jég hátán is meg kell élnie, teljesen abszurd körülmények között is. Arra is kondicionálni kell magát, hogy akár éveket kell várnia arra, amit szíve szerint már kezdene forgatni, de arra is, hogy ha nem is áll még készen, felpörgesse magát, mert a helyzet úgy hozta, hogy kezdeni kell. Ez egy hektikus szakma, nagyon sokfajta méltatlan és abszurd helyzettel. Azt érzem, talán a rendező szakos diákok vannak a legkevésbé veszélyeztetve most, szemben a legtöbbet veszítő színészekkel vagy a szakma jellegéből adódóan szintén sérülékenyebb operatőrhallgatókkal. Egy olyan helyzetet hozott az élet és a kormányzat, amelyben tisztázniuk kell a belső értékrendjüket, prioritásaikat. Fontos döntéseket kellett és kell hozniuk. A döntési képesség pedig a rendező legfontosabb munkaeszköze. Ha úgy tetszik, ez egy extra kurzus, köszönjük szépen!
MN: Kivételek mindig vannak, de Magyarországon majdnem minden filmrendező az állami pályázati pénzektől függ. Már ha filmet akar rendezni. Nem tart attól, hogy az egyetemük autonómiájáért küzdő, a NER erőszakos egyetemfoglalása ellen tüntető diákok a majdani pályázatok elbírálásakor hátrányt fognak szenvedni?
EI: Van egy középkori német mondás: „Veszélyben és nagy szükségben a középút a halálba vezet.” Az én generációm nem lett úgy próbára téve, mint a szüleimé vagy a nagyszüleimé. Ezek a fajta veszélyek, amelyekkel most ezek a fiatalok szembesülnek, azt hiszem, még bőven abba a kategóriába tartoznak, amely megerősíti az embert, nem az életük forog veszélyben. Ha a rendszer megjegyzi a neveket, hát akkor megjegyzi. Ha ez kockázat, akkor kockázatosan kell élni!
MN: Az SZFE dolgozói szeptember 21-én sztrájkba kezdenek, ha a kormány nem teljesíti az egyetem autonómiájának és a szenátus jogköreinek visszaállítására vonatkozó követeléseiket. Most, hogy felmondott, egy esetleges sztrájk mennyiben érinti?
EI: Formálisan kívül vagyok, de ennyire még sosem éreztem közel magam a sulihoz. És ennyire mélyen még sosem éreztem át, hogy mennyire szép az a munka, amit végzünk. Ennek a szépségét most sokkal intenzívebben átélhettem, hogy veszélybe került. Az elmúlt sok év folyamatos belső tépelődéssel, reformtervekkel, belső kritikával telt, sok ember sok energiája veszett újra és újra kárba, amikor minden reményünk ellenére az egyetemet mesterségesen vegetálásra ítélte a fenntartó minisztérium. Nem hiszem, hogy bárkinek nagy kedve lenne a sztrájkhoz, mindenki készült az évre, én is. De szerintem ebben a helyzetben nincs nagyon más választás, mint sztrájkolni. Ha nem ezt tennék, a tanárok nem becsülnék meg azt a fantasztikus, tiszta és pokoli energiákat kívánó erőfeszítést, amit a diákok eddig megtettek és tesznek. Mi most már egy jó ideje megyünk a diákok után. Tanulunk tőlük. Az én privát vörös vonalam nem volt olyan radikális, mint az övék, én azt gondoltam, hogy eddig is egy olyan fenntartóval, egy olyan minisztériummal dolgoztunk, amely kutyául bánt velünk. Oké, most ránk raknak egy kuratóriumot, amely szintén kutyául bánik velünk. Azt gondoltam, ha megmarad az egyetemi autonómia, a helyzet tulajdonképpen nem változik. De nekik van igazuk. Komolyan hisznek azokban a – jelenleg egyre inkább relativizáltan és töredékesen érvényesülő – fogalmakban, amelyek harminc éve meghatározzák ennek az országnak a fő együttélési szabályait, és amelyeket együttesen úgy nevezünk, hogy demokrácia. Hisznek az írott szóban, az Alaptörvény azon passzusaiban, amelyekkel az egyetemük átalakítása több ponton meredeken szembemegy. Felelős állampolgárok. Én, „puhább” felnőttként, ebbe a kormányokon, történelmi korszakokon átívelő, nemes és szükséges hagyománynak a tiszteletébe kapaszkodtam: az egyetemi autonómiába.
| ||
MN: De nem maradt meg az autonómia, azt a Vidnyánszky Attila vezette kuratórium felszámolta.
EI: Sokkal érdekesebb számomra az a folyamat, amely megelőzte ezt a mostani vihart. Hiába gondolhatta Vidnyánszky Attila, hogy ez az ő jutalomjátéka, hiába, hogy a kuratórium tagjai készségesen vállalták a rájuk bízott szerepeket, tulajdonképpen be lettek tolva a frontvonalba. Én sokkal cinikusabbnak tartom az egyetem fenntartójának, a minisztériumnak a többéves viselkedését. A semmibe vevést, az egyeztetés, a partneri tárgyalás teljes, sokszor kihívóan sértő hiányát. Egy ilyen léptékű változást elő kell készíteni. Az egyeztetésnek az intézményi változás előtt kell megtörténnie, nem? Ez elvileg egy folyamat. Más egyetemek esetében többéves, valódi egyeztetéseken alapuló folyamat. Mi rendszeresen a sajtóból értesültünk, hogy milyen sorsot szán nekünk a fenntartónk, a minisztérium. Mintha még élvezték volna is… Mélyen álszent és cinikus Palkovics vállvonogatása, hogy hát ő ugye mérnökember, nem igazán ért ehhez, folytassák le egymással a teljesen képtelen helyzetbe hozott felek a meccset. Tulajdonképpen nekünk a fenntartóval van vitánk, ők azok, akik lehetetlen körülményeket teremtettek. Ez független attól, hogy a jelek szerint Vidnyánszky boldogan ment bele ebbe a játszmába. Az évek során tanúja voltam azoknak a kétségbeesett próbálkozásoknak az egyetem részéről, amelyek arra irányultak, hogy valahogy emberi módon lehessen szót érteni a fenntartó minisztériummal. Soha nem felejtem el: állunk a Szentkirályi utcában, először a portán, aztán fölmegyünk az irodába, ahol ki vannak készítve a pogácsák és az ásványvíz. Várjuk Palkovics minisztert. A rektor, én épp mint rektorhelyettes, Balázs Gábor, a Filmintézet vezetője, az alkalomra szerzett, két számmal nagyobb zakóban: egy csodálatos, szelíd és tiszta ember, nemzetközi hírű, tekintélyes hangmérnök, aki rengeteg energiát áldoz arra, hogy egyáltalán működőképes legyen az iskola. Ülünk és várunk. És Palkovics nem jön. És le se mondja. Ez a sokadik ilyen tapasztalata volt az egyetemi vezetésnek. Mélységesen tisztelem Upor Lászlót és a lemondott vezetés összes tagját azért, amit végigcsináltak az elmúlt évben. Hülyére lettek véve, nagyon sokszor és nagyon sok körben. Nyeltek egyet minden alkalommal, hogy oké, megint felmosták velünk a padlót, megint dolgoztattak minket valamiért, amit aztán kidobnak a kukába, de úgy álltak hozzá, hogy az a dolguk, hogy minden egyes törvénybe foglalt lépést komolyan vegyenek, betartsanak, hogy rajtuk aztán tényleg ne múljon. Ezt példaszerűen, hibátlanul csinálták végig, miközben forrongott a diákság. Meg is kapták, hogy miért mafláskodnak. De egyszer sem vesztették el a fejüket és végigcsinálták. Le a kalappal mind a hatuk előtt!
MN: A nyílt levélben, amelyet a diplomázó diákjainak írt a felmondása okairól, nem nevezi meg, de egyértelmű, kire céloz, amikor egy egyszerre gyalázkodó és sértődött áldozatként viselkedő alakról ír. Szinte filmbe illő szerep. Látott e szerepben bármi elmozdulást Vidnyánszky Attila legutóbbi nyilvános megszólalásai alapján?
EI: Egyre érdekesebb tanulmány. Minden hiteles emberi megszólalásban kell lennie valami konzisztenciának, ez független attól, hogy szimpatikus-e, amit mond, de én ilyet nem látok. Ő már jó ideje politikus. Egy politikus szemrebbenés nélkül mondja ugyanannak az ellenkezőjét is egy hét múlva, ha az van a hasznára. Vidnyánszky most már olyan gyors ütemben váltogat az őszinte odafordulás és a bagázsozás, illetve a nemzetközi háttérhatalmazás között, hogy lassan követhetetlen. Olyan ez, mint amikor menet közben szétrázódik egy karosszéria. Már egyik narratíva sem tud működőképes lenni. Amikor bocsánatot kért Karsai Györgytől, az szíven ütött. Egy pillanatra azt hittem, hogy rálát arra, mit művel, és hogy mit művelnek vele. Mert vele is művelik. Egy politikusnak nincs vesztenivalója, mert arra tette fel az életét, hogy szűk csoportérdekeket képviseljen bármi áron. Kivéve persze, ha (bármilyen nemű) államférfi, akiből jó lenne, ha lenne nekünk. De egy alkotó embert ez kikészít. Ő kereste, ő ment bele a csalánosba, de ettől függetlenül talán fel se fogja, mennyivel többet veszíthet, mint azok a minisztériumi zakós emberek, akik így betolták őt. Van egy idevágó emlékem Nyikita Mihalkovról. Hatalmas, ragyogó tehetség – volt. A kilencvenes évek elején, amikor a Bűvös vadászt készítettem elő, castingolt nekünk az ő cége, amelyet a friss szabadságban gründolt. Beindult nála a pénzszerzés vágya, és aztán jött a hatalom utáni hajsza. Mihalkov személyesen is adott tanácsot nekem, ő is dolgozott Kajdanovszkijjal, akit nagyon szerettem volna a Bűvös vadászba, és végül sikerült is, ő lett az egyik főszereplő. Vártam izgatottan a személyes találkozást Mihalkovval, nagy rendezőidolommal. Bent találkoztunk a friss cégében. Néztem ezt a fantasztikus rendezőt, és azt láttam, hogy halott a szeme. Utána találkoztunk még évekkel később a Moszkvai Filmfesztiválon. Akkorra már abszolút elvitte, már nem is a pénz, hanem a hatalom bűvölete, mindenek ura volt az orosz filméletben. Halott volt. Az utolsó találkozáskor Putyin dácsájából érkezett egy reggeliről. Hihetetlenül imponált neki. Nem fogta föl, hogy mennyivel értékesebb ember annál, mint akihez nem kis büszkeségére közel férkőzött. A Csalóka napfény az utolsó érvényes filmje, az kvázi erről is szól.
MN: Rengetegen kiálltak a tüntető diákok mellett, olyan művészek is, akik korábban nem nagyon szólaltak meg közéleti ügyekben. Ugyanakkor a támogató nyilatkozatokban visszatérő motívum, hogy ebből bukás lesz, mert Vidnyánszky ellen nem lehet győzni. Ez hogyan érinti?
EI: Nem jól, de én egy örök optimista vagyok. Van ennek a történetnek lehetséges jó kifutása. Igazság szerint évek óta őszintén sajnálom a valódi konzervatívokat, akik teljesen képviselet nélkül maradtak ebben az országban. A számukra és a mindannyiunk számára fontos jelképek sorban le lettek rabolva, el lettek hiteltelenítve. Nekik is fontos lehet, hogy a nemzet, a haza, a mindannyiunkat összekötő közös kultúra ne legyen semmilyen politikai csoportosulás martaléka, ne sajátíthassák ki, ne használják gátlástalanul a saját tetteik legitimálására és, főleg, ne merüljön fel bennük, hogy ebből ők bárkit jogosultak lennének kizárni. A Testről és lélekről berlini fesztiválszereplése alkalmából adtam egy interjút, ugyanazt mondtam, amit itthon is mondok mindig, de ez a nyilatkozat nagy port kavart, elég sok gyűlölködő üzenetet kaptam Facebookon. Nagyon durva dolgokat is írtak. Olvastam az üzeneteket, és közben figyeltem magam, azon gondolkodtam, miért nem utálom azt, aki ilyeneket ír nekem. Nem tudtam kicsiholni magamból semmilyen ellenszenvet, csak nagy sajnálatot éreztem. Mert azok, akik ezeket a kommenteket írják, ők a legnagyobb áldozatok. Mert ők el is hiszik a hatalom fedősztoriját. Egy cinikusan kitalált és cinikusan változó fedősztorit. Ha ezek az emberek ebből felébrednek, amit nagyon remélek, iszonyatosan kifosztva fognak állni. Várom azt a pillanatot, amikor őszinte dialógus lesz ebben az országban megint, és nagyon kérek előre mindenkit, hogy értsék meg ezeket az embereket, ne szorítsák őket sarokba. Adjanak nekik esélyt, hogy újrarendezhessék a fejükben mindazt, amiért lelkileg sokat áldoztak. Ez egy nagyon csúnya játék. Emlékszem 2002 márciusára. Akkor sajátították ki a kokárdát azzal, hogy az a „nemzeti oldalé”, amelyen teljesen jogtalanul egy politikai pártot értettek. Azok a tiszteletreméltó jobboldali értelmiségiek, akik ezt jó ötletnek találták akkor, talán nem is fogták fel, mekkora tabut sértenek meg. Felkavaró közösségrombolás volt, emlékszem, fizikailag rosszul voltam, amikor ez történt. Én még a hetvenes évekbeli, gimnazista kokárdámat hordom. És nem adom oda kisajátításra senkinek.
MN: Szóval egyelőre nagy a támogatás, sokfelől jön a szolidaritás, de a támogatók egy része is úgy véli, győzni itt nem lehet.
EI: Szerintem mi mindannyian úgy mentünk ebbe bele, hogy meg szeretnénk védeni az egyetemi autonómiát, meg szeretnénk védeni ezeket az értékeket. És ezért mi mindent megteszünk. Valóban, az erőviszonyok nem kiegyenlítettek, de látok esélyt jó kimenetelre. Egyébként, bármi is lesz ennek a kimenetele, legalább tisztán felmutatunk a pillanaton túlmutató értékeket. Az a tapasztalat, tudás, amelyet a diákok szereznek azzal, hogy mindezt átélhették, végigdolgozhatták, végiggondolhatták, életre szóló. Ez elvehetetlen tőlük, és egyébként tőlünk is. Tényleg ők, a diákok a vezetők, mi legfeljebb megpróbáljuk az erőfeszítésüket segíteni, és nem mérgezni a szkepszisünkkel, a gondterheltségünkkel, azzal a buta felnőtt tudásunkkal. Ez tényleg a görög polisz közvetlen, képviseleti demokráciája ma, a VIII. kerület egy keskeny utcájában, működés közben. Vitáznak, érvelnek, szavaznak, és az is lesz, amit megszavaznak, és nem az, amit egy-két vezető mond. Meg vagyok hatva.
MN: Készülő filmjére, A feleségem történetére 1,15 milliárd forint állami támogatást nyert még az Andy Vajna-féle Filmalaptól. A már említett berlini nyilatkozata kapcsán egyszer már megrovásban részesítette a hatalom (Deutsch Tamás a Facebookon üzent oda – a szerk.), amiért bírálni merte a hazai közállapotokat. Most, hogy jóval alaposabb kritikát fogalmazott meg SZFE-ügyben a rendszerrel szemben, ugyanúgy elnyerhetné ezt a jelentős támogatást?
EI: Ezt a fajta mérlegelést a húszas éveimtől kezdve kizártam az életemből. Egy idő után már tudatosan is. Az ember hol nyer, hol nem nyer, nagyon baráti, ha úgy tetszik, elvileg hozzám közel álló kuratóriumoktól például zsinórban nem kaptam pénzt. Én ilyenkor becsukom a szemem, beadom és meglátjuk. Emlékszem a főiskolai felvételimre, ahol nulla vagy egy darab lányt lehetett felvenni, de inkább nullát. Láttam azokat a társaimat, akik mérlegeltek, hogy mit kéne mondani, ki ül bent, mi a jó „stratégia”. Nekem fogalmam sem volt semmiről, senkiről és nem is tettem semmit azért, hogy többet tudjak. Jóhiszeműen ültem ott, készen arra, hogy őszintén bemutatkozzak. Ez engem véd. És én védem ezt a védelmemet.
MN: Ha a kilencvenes évek elején sikerül megcsinálnia A feleségem történetét, akár az ön Simon Mágusa, Andorai Péter is eljátszhatta volna Störr kapitányt.
EI: Valóban, az első forgatókönyv-változat már 1989-ben készen volt… Eredetileg Depardieu-t szerettem volna erre a szerepre. Amikor Depardieu teljesen szétesett, valóban Péterre gondoltam. Beszélgettünk is erről többször, amikor időről időre fellángolt a projekt. A mostani Störr picit fiatalabb, 40 éves. Fantasztikus kapitányunk lett! Füst Milán a bolygó hollandi mítoszát dolgozta fel; a mi Störrünk, Gijs Naber egy igazi bolygó hollandi. Ez egy férfifilm, egy férfilélekbe kértem bebocsátást. Egzotikus terep… Nemrég tartottam fiatal külföldi filmrendezőknek egy tesztvetítést. Az egyik rendezőlány, aki a Columbián tanul mesterképzésen, azt mondta, most már sokkal jobban érti a pasiját. Egy csomó mindent megértett. Ennél nagyobb örömöt nem is okozhatott volna a visszajelzéssel.
MN: Most, hogy kipipálta ezt az évtizedek óta dédelgetett filmtervét, rátér a másik régi tervére is? A Szilárd Leó-filmre gondolok, amely – mint nyilatkozta – egy pszichopata produceren bukott el.
EI: Most épp más dolgok izgatnak, pályáztam például egy tévésorozattal, amely a nyolcvanas évek magyar számítógépes színterén játszódik. Egy kis csapatról szól, amely arra verbuválódik, hogy elkészítsen egy játékot. Benne van a kor nyüzsgése, az a fedő alatt tartott, de sokszínű és egymás felé nagyon nyitott kulturális közeg, amely a hivatalos kultúra alatt, attól függetlenül létezett. Az Új Zenei Stúdió koncertjeire mindig elmentek a kísérleti filmesek is, a performanszokon mindig ott voltak a zenészek és így tovább. Az esélytelenek szép szabadsága volt emögött. Azért Szilárd Leó is ott ketyeg még valahol hátul…
MN: A pszichopata producer bocsánatot kért?
EI: Ő tényleg egy orvosi eset, hagyjuk is.
MN: És arra lát esélyt, hogy azok, akik most hatalmi szóval és erőszakkal elvették az SZFE autonómiáját, egyszer bocsánatot fognak kérni? Vagy ez az elintézési mód kulturálisan nincs benne a hazai kínálatban?
EI: Szerintem mindent meg kell tennünk azért, hogy ez jobban benne legyen. Hogy merjenek bocsánatot kérni az emberek, hogy ne gondolják azt, hogy ez gyengeség. Ne gondolják azt, hogy ők emiatt lúzerek, hanem értsék meg ennek a méltóságát és szépségét. Milyen szép lenne például egy valódi, őszinte bocsánatkérés a rágalomhadjáratért Vidnyánszkytól. Ez csak egy icipici szikra, de évek múlva talán művészként is újra tudná magát építeni ebből.
Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2020. szeptember 17-i számában jelent meg.
