Kultúra

Báró Kempelen Farkas (németesen, ahogy a világ ismerte, Wolfgang von Kempelen, merész, bár kis népeknél korántsem szokatlan affirmatív aktus eredményeként létrehozott szlovák ortográfiával Ján Vlk Kempelen) Pozsonyban született 1734-ben, s pont kétszázhárom éve, 1804. április 4-én (esetleg március 26-án?) halt meg. Nemzetiségéről fölösleges is elmélkedni: nyilván német volt az anyanyelve, mint akkoriban a pozsonyiak többségének, amúgy pedig magyar nemes volt, s persze jól beszélt magyarul, s ezen (meg a németen) kívül még vagy fél tucat nyelven.

Legutóbbi szerepe Alba asszony Goldoni darabjában. Súlyos karakter: mindig fáj valamije, mindig panaszkodik, így hívja fel magára a figyelmet. És így próbálja kitartóan és boldogtalanul megkeseríteni mások életét. Lehetne csak nevetséges - de hát félelmetes is.

Rádióműsora, több tárcarovata van, és rendszeresen dj-ként is fellép a németek első számú bestsellerszerzője, aki 1991 óta él a berlini művésznegyedben, Prenzlauer Bergben. A németül író orosz szerző, aki az elmúlt hét évben tíz kötetet adott ki, a feleségével közösen jegyzett A nagy szovjet fazék című könyvének magyarországi bemutatójára érkezett a könyvfesztiválra.

Nyolc kis kritika

Nem is kell hangsúlyoznunk, mennyire örvendetes tény, hogy ismét van jó néhány olyan hazai zenekar, amely nem csupán fenomenális bulikat ad (itthon és külföldön egyaránt!), de zenéje hanghordozón keresztül is "átjön".

Waltari és Hakkinen után azt gondolnánk, újabb helsinki cowboy lábát lepi a csillagpor, de Mikának semmi köze Finnországhoz.

A könnyűzenében a jószerével minden egyebet leárnyékoló angolszászok miatt könnyű elsiklani a nem angol nyelven megszólaló értékek felett. A germán popvilág figyelmes vizsgálata ennek a lapnak sem szokása, de most helyzet van: a német újhullám Bob Geldofja, Herbert Grönemeyer öt év után új albummal jelentkezett.

Az ötlet mérsékelten eredeti, de távolról sem reménytelen. A hőst az első kockákon elcsapja egy autó, aztán máris egy moziban látjuk viszont, éppen élete filmjét - tudják, azt, ami állítólag közvetlen a halál beállta előtt lepereg mindenki előtt - kezdik vetíteni.

A napokban érdekes kísérletet mutatott be az egyik mélyen tudományos, feltűnően ismeretterjesztő, viszont teljesen amerikai tévécsatorna. Ahogy mondani szokták, "lelkes kutatók egy csoportja" tapasztalati módszerekkel vizsgálta azt, hogy a corn flakes-es doboznak véletlenül nem magasabb-e a tápértéke, mint a belé csomagolt zabpehelynek - igen, úgy: megették a dobozt (is).

Tűnjék ez bármily kínosnak, elöljáróban szögezzünk le három szimpla, már-már alapigazság gyanánt fungáló tényt! A mégoly kikezdhetetlen jó szándék nem garanciája a művészi minőségnek, a kamerával rögzített történet korántsem okvetlenül film, s végezetül a gyász (akár a fél évszázada lezajlott nemzeti tragédia felett érzett, akár a nagyszerű Kaszás Attila halála által kiváltott) fájdalma nem feledtetheti el a mozilátogatókkal az olykor teljes negyedórákká összeálló zsenánt pillanatokat.

Hát igen: szem és fül kell ehhez is, pedig nem bonyolult. Goldoni darabjában a fiatal Anzoletto, a tehetséges mintarajzoló Pétervárra készül, mert, mint mondja, "mindent látok, ami itt történne velem. Másra vágyom. Meg aztán ez itt zavaros kor, és nem lehet tudni, hogy mi lesz a mi szakmánkkal." Ez a karnevál végi éjszaka tehát a búcsú ideje, Sáry László zenéje erről szól leginkább - a darab pedig Goldoni búcsúja Velencétől.

A romantikus nevű Nagy Budapest Törzsasztal Budapest könyvek című sorozatának első kötete pompás felütés, lévén igazi kuriózum: Tarján Vilmos gettónaplója most jelenik meg először.

Ami Sir Frank Kermode-dal megtörtént, az minden tudós rémálma. Az angol irodalomtudós valamikor a kilencvenes években lakást cserélt. Bedobozolta hírneves könyvtárát és kéziratait, összecsomagolta a holmiját, kiürítette a bútorait, kiselejtezte a fölösleget, és várta a költöztetőket. A szemetesek azonban balszerencsére előbb érkeztek, mint a bútorszállítók, és az akkor közel nyolcvanéves tudós - sietségből vagy szórakozottságból - rájuk bízta legendás könyvtárát, ami annak rendje-módja szerint megsemmisült a szeméttelepen.

Bár nagyon igyekeztem, mégsem állíthatom, hogy minden ízében megértettem Kempelen tudománytörténeti jelentőségét, azt azonban biztosan nem felelőtlenül állítom: igaza van egyik életrajzírójának, dr. Tarnóczy Tamásnak, amikor Kempelent humanistának mondja a polihisztor Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása című alapvetése elé írott bevezetőjében.