Kultúra

A holokausztról szóló kiállítás nem a holokauszt. A kiállítás egy konceptuális és struktúrába rendezett, látványként megjelenített reprezentáció. Akkor jó, ha nemcsak az eseménytörténetet, hanem a szakrális, szimbolikus és spirituális tartalmat is megmutatja, érzékelteti.

kulthírek

A Magyar Narancs 39. oldalán!

Ali Farka Touré 1939-ben született Maliban, a Niger-parti Kanau faluban. Tizedik fiúgyermeke volt édesanyjának, s az első, aki túlélte a csecsemőkort. Azokban a családokban, ahol halott gyermek volt, az a szokás járta, hogy becenevet kapjanak az élők, így lett belőle Farka, ami azt jelenti: szamár.

Melyik a kancellári hivatal? - kérdezzük a Reichstagnál várakozó fiatal sofőrtől, merthogy a két vadonatúj épület közül jobb lenne nem a másikat megcélozni, időre megyünk, és figyelmeztettek, legyünk pontosak, lassú a biztonsági ellenőrzés.

Hollywood új szívtiprója három filmben is domborított a velencei filmfesztiválon (Grimm testvérek, Casanova, Túl a barátságon - Brokeback Mountain). Az utóbbiért Oscarra is je-lölték, a Casanova meg most megy a pesti mozikban.

Nyolc kis kritika

Senki sem lehet próféta a hazájában, hajtogathatnánk a közhelyet, de hát ismerjük a sztorit, így volt ez nem is olyan régen Yonderboijal is.

Amennyiben bárki azt gondolja, hogy egy placebo nem képes orvosságok hatását is feledtetve gyógyítani, máris felejtse el, hogy ez a lemez megjelent! Hasztalan próbálná, úgysem értené meg, hogy a kilencvenes évek végének Angliájában a britpop és a grunge gyökereinek nedveiből táplálkozó Placebo (mely maga is egy sor problémával küzdött az elmúlt években) miért és hogyan akar bárkit is kezelés alá vonni.

Engem nem nagyon érdekel, hogy Roland Schimmelpfennig mélységesen mély művész-e, avagy csak a korszellemmel szinkronban élő, rendkívül ötletgazdag darabgyáros - mindkettőt lehetségesnek tartom, és ha az utóbbi eset állna fenn, azt is becsülöm, mert tehetségesen gyárt. Negyedik drámáját láttam (mármint nekem negyedik; még tizennégy van hátra ahhoz, hogy a fiatal szerző eddigi életművében naprakész legyek), és a mérleg: háromszor jól szórakoztam, egyszer unatkoztam (lásd Magyar Narancs, 2006. január 26.), és mindegyikért egyforma mértékben teszem felelőssé az írót és a rendezőt.

Ha Philip K. Dick a cyberpunk Jézusa, akkor William Gibson minimum Szent Pál. Mielőtt utóbbi rajongótábora megkövezne, ez korántsem rangsor akarna lenni. Ahogy napjaink kereszténységének valósága sokkal jobban levezethető a páli fordulatból, mint a krisztusi genezisből, hasonló a szitu a posztmodern sci-fi eme műfajában is.

Ismerve az olvasás drámai visszaszorulásáról szóló adatokat, talán "felelőtlenségnek" tűnhet piacra dobni egy közel kilencszáz oldalas és 1,5 kg-os könyvet - lemértem, tényleg annyi - Franciaország történetéről, ráadásul úgy, hogy ez még csak az első kötet. Hamarosan azonban rádöbben a lelkes olvasó, hogy nem akármilyen szakembergárda által felhalmozott tudásanyag birtokába jutott, a szerkesztő, Georges Duby neve pedig garancia arra, hogy a Franciaország története I. igencsak jó befektetés volt. A monumentális munka ugyanis fájdalmas űrt hivatott betölteni a magyar nyelvű szakirodalomban; olykor a részletekben is elvesző, multidiszciplináris bepillantást enged egy olyan ország történetébe és rég múlt mindennapjaiba, mely évszázadokon keresztül meghatározó szereplője és alakítója volt Európa és a világ eseményeinek.

"Tiszteletadás a Nemzeti Múzeumnál": felfénylenek a lépcsőfokok, az előtérben négy fiatal - az esemény négy mellékszereplője - várakozik az eléjük helyezett koszorúk mögött. Ünneplő nadrág és alj, fehér ing, nyakkendő - hogyha a kép színes volna, KISZ-vörösnek látnánk alighanem.

kulthírek